Magyarország és a Nagyvilág, 1881 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1881-04-10 / 15. szám

щяшяшшщяшятшттяё 24015. Szám. — . -A. „"Via H­olorosa“ Jе1игз41ошЪоп. — Nagyheti vázlat. D­éli szomszédjának, a mély bevágásu Kidron-völgynek , s az olajfák hegyének átellenében nyúlik el Moriah­­ széles terrassea, melyen egykor a salamoni, ké­sőbb a herodesi templom állott. Ma a ,.béke vá­rosáénak e kertszerü, kicskékítette szakaszán a moslim „szikladóm“ emelkedik damasz fü­ggönyü csodakövével, melyet a próféta lábai érintettek.­­ Délnyugati zugában egy másik kupolaépiténye az­­­szlamnak —­­az­­el Aksa­­mosen áll s átellenében a török helyőrségi laktanya. Ennek a helyén volt egykor Antonia vára, mely Jeruzsálemnek Titus alatti ostromában oly nagy szere­pet játszott. Ha a szives olvasó elkísér bennünket képzeletében az olajfák hegyére, egész Jeruzsálem panorámája fel fog tárulni előtte. A magaslat, melyen fekszik, némileg a Kidron-völgy felé hajlik, mi az áttekintést, az egyes részletek felismerését lényegesen megkönnyíti. A sárgás, saját szem gőzkörbe burkolt háztömeg komor benyomását mosolygó színeikkel enyhítik a belőle sűrűn fölemelkedő pálma­csoportok. Mint sűrű háló futnak keresztül-kasul a képen Jeruzsálem­­ szűk többnyire névtelen utczái. A moslimnek lova, fegyvere, tevéje­­ számára ezer szava is van, de az utczáknak nevekkel való meg­jelölése ismeretlen előtte. A jámbor nevektől, melyek segélyével a keresztények tájékozzák magukat — Dávid utcza, a Via dolorosa stb. — tudomást is alig szerez. A zarándokokra s általában az utazókra nézve Jeruzsálem utczái közül kétségkívül a „fájdalom utczája“ a legérdekesebb, me­lyet az üdvözítőnek Pilátus házától a Golgotháig be kellett járnia. A jámbor hivő mellett, ki szent meghatottsággal lép a világ e leg­­magasztosb passioutjára, az elfásult tourista _____ nézve is az. Régi, soha ki nem javított kör . ... T , i i i.« i ,, ., A „Via Dolorosa“ Jeruzsálemben, vezető a lehető legsilányabb állapotban van, boltozott részei félhomályba burkolvak, a pisz­kos házakból kiszálló bűzökkel telvek. Éjjel meg nem is gondolhatni bejárására, mert a koromsötét utczát egyetlen lámpa sem világítja meg s a kövezet egyenetlenségein kívül éhet szelindekek vonitó csapatja is lépten-nyomon veszélyessé teszi. S. L. letét, kölcsönös bizalmatlansággal viseltettek egy­más iránt, inkább ellenségek, semmint uralkodó­­társak valának. Az események végzetszerű alakulása Cons­­tantint jelölte ki a szétszakadt birodalom újra­egyesítésére. Míg ő a germánok elleni hosszas háborúkban fényes tanúságot tett uralkodói ké­pességeiről, Maxentius, a másik nyugati császár rémület s utálat tárgya volt zsarnoki önkényé­nek székhelyén, Rómában. Tömeges kivégzések, jószág-elkobzások, a senatoroktól „önkénytes adományok“ czimén nagy pénzösszegek kicsika­rása, vérlázitó kicsapongásai, a legelőkelőbb ró­maiak nejeinek s leányainak meggyalázása végre csordultig törték a poharat. Mig a palota falai közt vagy Sallust szomszédos kertjeiben tölté tanya életét, csak a katonákat becsülve, csak azoknak keresve kegyét s megengedve, hogy büntetlenül fosztogathassák s gyilkolhassák a véd­telen lakosságot, a senatus küldöttségei ismételve megjelentek Constantinnál s könyörögtek, szaba­dítaná meg őket a rettegett zsarnoktól. Felhívá­suknak nyomatékot adtak a nagy haderejében elbizakodott Maxentius sérelmes intézkedései — Constantin szobrainak ledöntése — s fegyver­kezése is. Ily körülmények közt, mint Euse­bius mondja, „nem örülhetett volna Constantin többé az életnek, ha tovább is szenvedni engedi a világvárost.“ Hadereje, melylyel az Alpokon átkelt, számra nézve jóval gyengébb volt, mint Maxentiusé, de meg volt edzve a csaták viharai­ban, míg a római seregek a kényelmes életmód, a főváros gyönyörei által el valának puhítva s a császár tunyásságában osztozva, kelletlenül tet­ték ki magukat a hadjárat veszélyeinek. Susat rohammal vette be Constantin, Turbinás megsem­misíti a vaspánczélba öltözött római lovasságot, Verona falai alatt újabb diadalt arat s nagy gyorsasággal Rómának veszi útját. A­mit az alpesi szorosok idején való megszállásával köny­­nyen elérhetett volna, most már temérdek em­berélet árán sem pótolható ki Maxentius. El­hagyta Rómát s több mint százezer főnyi sereg­gel csatába szállott. Csapatai minden stratégiai szabály ellenére hosszú vonalban voltak felállítva, háttal a Tibernek, melyen csak a milvi álló­ s egy mellette levő hajóhíd vezetett keresztül. A 312-ik évnek okt. 18-án, nyolcz római mértföld­­nyire a fővárostól, a „vörös kő“-nél — saxa rubra — vette kezdetét a hires ütközet, mely­nek kimenetelétől függött a birodalom s a ke­reszténység sorsa. Az első heves roham zavarba hozta Maxentius lovasságát s balvégzetessé tette csatarendjét az egész seregre nézve. A ki el nem esett, nem juthatván el a hídhoz, bele­fuladt a sebes folyam vizébe. Maxentius is menekült, de a hídon tolongó sokaság által lesodortatván, ne­héz fegyverzetével a Tiber mélyébe sülyedt. Csak a praetorianok tartottak vitézül ki s estek el egytől egyig azon helyen, hova a csata kezdetén valának állítva. E csata az egész nyugatot Afrikával s a szigetekkel egyetemben Constantin hatalmába ejte. A feladat az volt, hogy a durva katonai erőnél szilárdabb alapokra fektesse uralkodását. Ellen­felének családja kiirtatott ugyan, de híveinek üldözésétől, a diadalmas trónjelöltek rettentő meg­­torlási rendszerétől bölcs mérséklettel tartózko­dott Constantin. Sőt inkább általános bocsánat­­hirdetésével s a legkirívóbb visszaélések késede­lem nélküli orvoslásával törekedett helyreállítani az államélet rendjét. A senatust, mely győzelme után nagy lelkesedéssel fogadta s tiszteletére — részben Trajan ivének töredékeiből — máig fennálló diadalivet emeltetett, visszahelyezte ugyan régi kiváltságaiba, de a kormányban való köz­reműködéséről alig lehete többé szó. Tulnyomó­­lag pogány tagjainak meghallgatása nélkül lé­pett fel az uralkodó a keresztény hit védőjeként. A kegyetlen üldözések csak szaporiták e hit kö­vetőinek számát s a vérontásban kifáradt pogány társadalom hangulata, mint láttuk, már Galeriust türelmi rendelet kibocsátására inditá. E tört nyo­mokon haladtak tovább Constantin római s milá­nói kibocsátványai. Az utóbbi, melyet az időköz­ben vele sógorságra lépett Licinius is aláirt, min­denik istentiszteletnek teljes szabadságát mondta ki, a kereszténységet állami tekintetben egyen­rangúvá tette a régi pogány hittel s visszaadta elkobzott templomait s vagyonát. Történeti arczképek és szakaszok. Nagy Constantin és kora. A 310-ik év­folyamában Diocletián római imperatornak, a kereszténység hírhedt üldözőjé­nek két uralkodótársa fejezte be életét. Az egyik, az ősz Maximian, lázadása miatt saját veje, Constantin által halálra ítéltetvén, Marseilleben önkezűleg ölte meg magát. Sírját s benne ólom­koporsóban bebalzsamozott, gazdagon felékesített holttestét a tizenegyedik században megtalálták, midőn is a jámbor marseillei püspök tengerbe vetteté a kereszténység e kegyetlen elnyomójá­nak földi maradványait. Diocletián másik ural­kodótársa , Galerius undok betegségnek esett áldozatul. Kevéssel halála előtt kibocsátott tü­relmi rendeletében bevallotta eredménytelenségét a kereszténység elleni srtá­tusának, felhívta az üldözötteket, könyörögjenek istenökhöz az ő személyéért s megengedte szertartásaik háborut­­lan követését. A börtönökből, bányákból haza­térő keresztényeket örömmel fogadták még a pogányok is, oly nagy volt már az embertelen vérengzéstől való undorodás. Látszólag ismét visz­­szaállott Diocletián uralkodási rendszere, két nyu­gati fejedelem — Constantin és Maxentius — és két keleti — Licinius és Maximinus Daza — intézte a birodalom ügyeit. De hiányzott az egy­séges, az összetartó kapocs: Diocletián fölénye. Külön országnak tekinté mindenik a maga terü­

Next