Magyarország és a Nagyvilág, 1881 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1881-09-11 / 37. szám

37. szám. Magyarország és a Nagyvilág, már tíz óra felé jár az idő. Csak az a kérdés oda ment-e? Felkelt. Az éj izgalmai folytán rendkívül érdekes jelenség volt. Beesett szemei, halovány arcza, lebontott szőke haja, ízléses pongyolája elragadóan széppé tették. Dél felé járt az idő, midőn a komorna jelenté, hogy Falánk Aladár ur óhajtja tiszteletét tenni. — Ali igen, férjem ebédre hívta volt — mondá magában — aztán hangosan a komornához fordult . — Jelentse neki, hogy szívesen látom. Aladár ur igen csinos fiatal ember a nők kegyencze volt. Udvariasan meghajtotta magát a szép asszony előtt, ki szomorúan nyújtott neki kezet. A társalgás eleintén közönyös dolgokról folyt. De Aladár igen ügyesen tudott csevegni s igy a perezek villámgyorsan repültek. Azonban sok kicsi sokra megy. Az óra fél kettőt ütött. — Nem mondta önnek Arthur, hogy mikor fog megjönni ? — Erről nem beszélt. Rendesen egy óra után szoktunk ebédelni, mondá tegnap, midőn meghitt — te miattad nem teszünk kivételt. — De hol lehet hát, — kiálta fel türelmetlenül a szép asszony — máskor fél egykor mindig itthon van. Ma nincs is valami rendkívüli esemény. Aladár nem felelt, hanem tovább folytatta a félbeszakított társalgást. Beszélt a háromszáz kilós hölgyről és Dallamvirághinéről, a népszínház legújabb aquizitiójáról. Aztán elmondd, hogy Zelimék az idén megint báloztak, sőt a böjti évadot is a fővárosban töltik, és pedig mindezt csak azért, hogy minél nagyobb feltűnést keltsenek , a tegnapi matinéén is — csupa feltűnési viszketegből — legutoljára jelentek meg, úgy hogy már dél felé járt az idő. — Talán férjem is feltűnési viszketegből késik oly soká ? — Nem tudom, asszonyom .... Anniimé azután meg is mondta Zelimnének a maga véleményét, én részemről magam is abban a nézetben vagyok, hogy ........... — Egy szerető férjnek ilyenkor már itthon a helye. Nemde ? Már két óra is elmúlt. Hol lehet ez az ember. És még hozzá vendéget hiv éselülteti legjobb barátját .... A szép asszony szavait a szakácsné szakította félbe, ki izgatottan adta elő, hogy a leves már megkozmásodott, a tésztás már egy csomóban van s a párolt marhahús már egészen lesült. Mit csináljunk, nagyságos asszonyom ? — Mit csinálnánk?! Várunk! A szakácsné hosszú orral távozik. Aladár újra beszélni akar Arminnéról, de a szép asszony félbeszakítja Nem érdekli semmi. Izgatottan jár fel s alá a szobában. Ugyan hol lehet. . . . oh ez az ember, ez az ember! Százszor is kitekint az ablakon, de hiába, a várva várt alak nem jelenik meg. Természetesen, a szép asszony.........— mormolá — mit csináljak? ..... ha most itt volna .... — Micsoda asszonyról beszél, kedves nagyság?! — kérdé Aladár. — Egy ostoba fotográfia tegnap úgy megtetszett neki Kozmata fényképészeti kirakatában, hogy alig tudtam onnét elcsalni. Oh, de hát megérdemlőé ez az ember, hogy ennyire féltem? — Kedves nagysád — mondá Aladár — kegyed ezzel a borzasztó féltékenységgel semmire sem megy. Kegyed csak azzal fog reá hathatni, ha őt is féltékenynyé teszi. Ez a legjobb és legbiztosabb kúra. — Igaz lehet, de ... de ... de .. . — Mit de, ha meglátjuk az ablakon, hogy haza felé jön, kegyed bizalmasan felém hajol és suttogni fog. Szóval nem is érezteti vele, hogy boszankodik kimaradásáért. — Igaza van, nem bánom. — Hogy azonban ne legyünk váratlanul meglepetve, próbáljuk meg azt a jelenetet. Tudja kegyed, a színészek is próbát tartanak a darab előadását megelőzőleg. A szép asszony Aladár vállára hajolt. E pillanatban lépett be Jancsi, az inas. — Ah, hát így vagyunk, a férj háta megött alakosodni! No megálljatok . . . Nagyságos asszonyom — hiába hangosan — a szakácsné azt jelenteti, hogy ő az ebédért felelősséget nem vállal. Ha nagyságtok meg tudják enni a kozmás és hideg ételeket, ő máshoz van szokva. — Ha máshoz van szokva — kiálta fel Claudine, hirtelen félre lökve Aladárt — hát menjen akárhova. Senki sem kényszeríti a maradásra Az inas eltávozott, Claudine pedig karszékbe veté magát. Ismerte a kétszínű inast és a szégyen pirosra festő arczát. És még hozzá az az ember ott a szép asszonynál. . . . Keservesen zokogni kezdett. Aladár megszánta. — De asszonyom, lehet hogy valami gyűlés .. . — Es, ha akarta volna, már rég hazajöhetett volna. . . . Ezzel hirtelen felugrott. Néhányszor fel s alá járt a szobában, aztán hirtelen megáll Aladár előtt. ... De mit is élek a bizonytalanságban, mikor oly könnyen meggyőződhetem a valóról, a fotográfus megfogja mondani ama nő lakását s meglephetem férjem uramat. Becsengedte a szobaleányt. — Kalapomat és köpenyemet! Azonnal! — Remélem uram, ön lesz oly szives és elkísér a fényképészhez. — Igen szívesen... de.. . — Semmi de, jön vagy nem jön ? — Megyek asszonyom. Ezzel a szép asszony a szobakulcsokat a zsebébe tette s karöltve ment a fiatal emberrel a bérkocsiig, mely a kapu alatt várt rájuk. Kozmatához! Siess! Néhány percz múlva már a kijelölt helyen voltak. — Uram ! — mondá Claudine a fényképésznek — az ön kirakatában a harmadik sorban van egy kabinet kép, mely csinos női főt ábrázol. Igen lekötelezne, ha megmondaná e nő nevét és lakását. — Harmadik sor, első helyen nemde ? Nagyon tiszta kép. Oh jól ismerem. Tetszik önnek asszonyom ama kép ? — Igen, igen de kérem gyorsan, sietnünk kell. — Azonnal asszonyom — mond a fotográfus mosolyogva. Kérem méltóztassanak a másik szobába átfáradni, azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy ama nőt ezennel bemutathatom. Ezzel egy fülke nyílásáról félre vonta a lepelt, s előttünk állt a gyönyörű nőalak igéző szépségében — viaszból öntve. — Jónás uram remekműve! — Nemde szép, asszonyom! — A szegény ember nem tud megélni, pedig igazán művészi erő rejlik benne. Ezen az utón akar tehát zöld ágra vergődni. Méltóztatik talán megrendeléseket tenni, lakjegyzékével szívesen szolgálok. . . És Claudine zsebébe csúsztatta az alak fotográfiáját. De hiszen beszélhetett az udvarias fényképész Claudinnak ! A szép asszony kővé meredten állt, a szemei oda tapadtak a viasz bábra, szép vonásai eltorzultak, — szemeibe könnyek gyűltek. Aladár titkon kaczagott, de elfojtotta nevetési kedvét, s csak azt jegyzé meg mosolyogva : — Erre bizony kár volt féltékenynek lennie, asszonyom! — Oh mily szégyen, oh mily megaláztatás. Vége köv. ,Vétkeztem, atyám és vezelem jöttem Undok bűnöm árnya jár űzve mögöttem; Vér szennyezi jobbom, csalárd jegyesem, Kinél soha szebbet nem láthat a szem, Bosszúm közepette megöltem? „Hűtlen vala . . . megcsalt . . . felejtsd el örökre ! Térj isten elébe bátran könyörögve, Van irgalom ott fen és bö kegyelem . . Minden bűnök anyja, bűvös szerelem Vitt emgem is egykor a bűnbe.“ ,Felejteni, mondod, oh csak ha lehetne, Ha képe nem ülne lelkembe temetve, Nem állna előttem habtermete, mely Mint langy fuvalomtól a könnyű pehely Kisér ma is, az enyelegve? ,Ha nem tanakodnám hollóhaja fényén, Csengő ajakon és hókeble fejérén, Ha szép szeme lángot nem szórna felém, Mosolylya bizalmat nem öntne belém, Felejteni hát birom-e én „Óh majd ha szived már lehűtik az évek S kitörli belőle emlékit ez élet, Találsz nyugodalmat s megbánva bűnöd, Fájdalmad is enyhül s hallgatva tűröd, Ha néha sajogva feléled,“ ,Atyám, bűnöm engem űz, hajt a halálba. Megölt jegyesemnek űz, kerget az árnya. Lesz-e kegyelem majd számomra vajon, Önnön szivem is, ha átdöfte karom, Szivért szivet adva halálra .‘ „Nem, mert a halál nem a bűnnek a zsoldja, Bűntől szived a sir fel hát sosem oldja. A bűnt lefizetni csak élve lehet És győzni ily élet sok kínja felett: Lemondani, csak ez a módja.“ Vékony Antal. A remete. — Ballada. — Hol törpe bokor hajt s indát ver a repkény, Hol vércse, bagoly költ a szírt meredekjén, Sötét hegyodorban, pusztán, egyedül, Vén, vén remetét látsz, busongva hogy ül S lankadt szeme függ feszületjén, Szép ifjú lovag tart feléje mogorván, Kúszó szederindán omló kövek ormán Lihegve halad fel s a vén remetét Alighogy eléri, már gyónja bűnét, Hozzá sürü könnye omolván. 583 Képek a természetből: A fehér billegeny. — 585. lap. — Közös jellege ugyanazon család másik madarával, a sárga billegenynyel a könnyű, szakadozott ugrás, élénk mozgásától kisérve a karcsú s hosszú farknak. De vastagabb sárga testvérénél, nagy foltokban van rajta szétszórva a fehér és fekete szín, farka is félig fekete, félig fehér, fejét fekete sipka fedi, homlokára s szemei közé pedig fehér fél-lárva borul. A mily elválalhatlan barátja a nyájaknak, a juhásznak a sárga billegény, természetesen merő önzésből, mert bomlik a csordákat kisérő férgek után, épen oly nagy kedvteléssel időzik a fehér billegény a folyó vizek mentén, a mosogatónék s a partokon más foglalkozást űző emberek körül. Az első hideg napok beköszöntésével búcsút mond nekünk, csak márczius vége táján tér viszsza s a folyót árnyaló fák között üti fel tanyáját. Gyökerekből van összerakva fészke, belül pihe- vagy szőrágygyal, melybe öt pettyezett fehér tojást rak. Csak egyszer költ s nagy éberséggel őrködik kisdedei felett. Kedveli a tisztaságot, akár csak egy hollandi gazdasszony. Mindennap kitisztítja fészkét s messzire elviszi belőle a szemetet. Egy természetbúvár apró papírdarabokat hintett fészkének széleire; észrevette, hogy épen nem nyerték meg a billegények tetszését ezek a fehér földtocskák; egymásután eltávolították s a szin által tév útra vezetve, épen oly messzire vitték el, mint kisdedeiknek szemetjét. Midőn az apróság annyira felnőtt, hogy elhagyhatja fészkét, a folyópartra viszik, megtanitandók a vizi bogarak űtésére s a szúnyogoknak röptükben való elfogására. Egész mulatság nézni, miként ugrálnak egyik kőről a másikra a csekély mélységű patakban; lábaikat bemártják a vízbe, farkuk szünet nélkül fel és alá billeg s röpke ugrás közben élénk s ismételt „quit, quit“ hangot hallatnak. Szeretetreméltóságuk mellett is szégyenlősebbek s idegesebbek, mint a sárga fajrokon. Röpülésmódjuk kihívó és kaezér. Ugrálva, ide-oda himbálózva, úgy tesznek, mintha be akarnának várni, s amint közeledel hozzájuk, odább állanak, hogy csekély távolságban ismételjék a játékot. Ősz végével, mint a fecskék, nagy csapatokban gyűlnek össze; nagy zajt csapnak, mintegy figyelmeztetésül a késlekedők számára; aztán egy szép októberi reggelen szárnyra kél az egész had s elszáll messze délre, a Nil és a Senegal partjain folytatni szúnyogokra a hajtóvadászatot.Theuriet Andre.