Magyarország és a Nagyvilág, 1881 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1881-07-03 / 27. szám

27. Szám: Magyarország és a Nagyvilág. (ismerős, a rendes szekérútnál sokkal rövi­­debb gyalogutakon gyorsan érkezett meg. Siet­nie is kellett, hogy valami után módon meg ne előzzék. A felmutatott okmány alapján minden nehéz­ség nélkül kezébe adták az egyszerű papír­­dobozba zárt örökséget. Meg se pihent jó­formán, hanem fordult vele egyenesen viszsza. Hajtotta a kíváncsiság. Útja gyönyörű tölgyeserdőn vitt keresztül. Itt lepihent az első fa alá és felbontotta a dobozt. Egy értéktelen jegygyűrűből, egy esketési és egy keresztelési bizonyítványból állott az öszszes örökség. Kíséretül egy levél volt hozzá­juk csatolva Sárkuty Gerőné, Retek Linka alá­írással. Róla nem volt egy árva betű sem. Mégis nagyon kezdte érdekelni a dolog. Az esketési bizonyítvány azt igazolta, hogy Sárkuty Gerő és Retek Linka 186. év augusz­tus 26-án Tószegen törvényesen egybekeltek; a keresztelési bizonyítvány pedig azt bizonyította, hogy Sárkuty Gerő és Retek Linka törvényes házastársak leánygyermeke egy évvel később, 186. augusztus 24-én született és Sárkuton Linká­­nak kereszteltetett. A kísérő levél azt is megmagyarázta az örökös Linkának, hogy miért kellett neki az örökség átvételére felhatalmazó okmányt aug. 24-én s az örökséget két nappal később átvennie. A szegény szerencsétlen anyának csak ez a két boldog napja volt az életben : esküvője napja és egyetlen gyermekének születése-napja. Hadd legyen az mind a kettő leánya előtt is emlékezetes, kivált ha majd több öröme lesz az életben, mint szerencsétlen anyjának volt. Tehát ezen okmányok alapján Retek Zsófi roppant öröksége tulajdonképen Sárkuzy Liu­­kát illette. Feri szédülni kezdett annak a gondolatától, hogy őt milyen úrrá tehetnék e nevezetes ok­mányok, ha Retek Zsófinak adja át azokat tit­kon, természetesen illendő ár, talán a kérdéses örökség negyedrésze vagy fele ára mellett! Öszszehajtogatta meg elő kereste és kitárta maga előtt a fontos iratokat. A szelíden ragyogó nyári napsugáron, a tölgyeserdő magányában számított, kombinált. Hevesen kezdett dobogni a szíve annak elgon­dolására, hogy belőle, az elhagyott névtelen em­berből még százezeres vagy kétszázezeres úr is lehet. Megvetheti, lenézheti azokat az embereket, a­kik őt most semmibe sem nézik, gúnyolják, ujjal mutatnak rá, mint valami ragályos betegre. S ki tudná meg e titkot valaha ? Előtte van a rang, a fény, a hatalom esz­köze a pénz, csak ki kell utána nyújtania a kezét. Fényes háztartást vihet, fogaton járhat, élvezheti a világi gyönyöröket tetszése szerint. S ha itt kínosnak találná az életet a boldog­talan, szerencsétlen gyermekkor emlékei között, elmehet más vidékre, más emberek közé, a­hol nem ismerik, a­hol vagyonáért tisztelni, becsülni fogják. Ekkor eszébe jutott az a levél, melyet teg­napelőtt Csülleng utján attól az ismeretlen nőtől kapott, ki életét figyelemmel kiséri, kinek jó­tevő keze még mindig felemelte őt, mikor ele­sett, a ki oly szivreható hangon kéri, hogy javuljon meg. Elővette ezt a levelet is és elol­vasta többször egymásután. Még a könnycsep­pek helyét is világosan ki tudta rajta venni, a­melyeket írás közben odahullatott írója. Mit mond ez a nő, ha most egészen letántoro­­dik az igaz útról; mivel fogja menteni magát előtte, ha majd egykor számon találja kérni gonosz cselekedetét­? És félni kezdett annak a a szerető szívnek a szemrehányásaitól. Azután eszébe jutott Linka, ki hozzá annyi jóval volt az életben, a kinek derült kedélye, jó szive annyiszor kiemelte lelkét a csüggedés örvényéből a Mózes ur szomorú házánál és a ki épen olyan névtelen semmi lesz akkor, ha ő ez okmányokat Zsófi kezébe játsza, mint a milyen névtelen semmi ő most. Erős elhatározással, de könnyebbült lélekkel mondogatta magában. — Ejh, nem fogom tenni. Nem leszek há­­ládatlan a Linka jósága iránt. Ellent állok a vagyon csábításainak. Fiatal, munkabíró vagyok még. Előttem az élet teljesen. Kevés akarattal jövőt teremthetek magamnak. Félbenhagyott tanulói pályámat folytatni fogom. Egy czélom lesz csu­pán : elismerést, becsületet, hírt szerezni a hoz­zám tapadt Csűrök névnek. Oda fogom emelni ez útszéli nevet, a­hol a tettek által örökített nevek ragyognak. Oh köszönet neked, te drága ismeretlen nő ki leszállottál utánam a posványba s kezemet megfogván, kivezettél onnan, mielőtt összecsapott volna fejem felett a bűnök fojtó, undorító kín­álja ... Ó köszönet, angyalszivü édesanyám! Aztán szabad folyást engedett eláradó könnyeinek. Mint álért, fonnyadt mezőre az éji harmat, olyan Uditő volt zaklatott szivére ez a gondolat, ez a könnyhullatás. Zsebeibe retté a fontos iratokat s a múlt éjjeli álmatlanságtól, meg a mai erőltetett gyaloglástól kimerülten, leterült a tölgyfa tövének dagadt­ mo­hára.­­ Csakhamar Uditő édes álomba szenderült. Álmában megjelent előtte az a nő, ki életére titkon vigyáz, boldogságtól sugárzó arczczal s mondott neki köszönetet jó szándékáért, s édes anyai áldó csókot nyomott homlokára. XVII. Mig Feri a tölgyfa alatt aludt és édesde­­den álmodozott az ismeretlen édes anyáról s a legszentebb fogadásokat ígérte neki, Bothosékat azzal fogadták a tószegi plébánián, hogy ezelőtt pár órával egy ismeretlen ember már elvitte az örökséget. Vigasztalásul előkérték az anyakönyvet. Hátha az is megoldhatja a titok csomóját. De szomorúan tapasztalták, hogy az épen két évvel később kezdődött, mint a­hány éves Linka volt.­­ Az azelőtti anyakönyv tűzvész martaléka lett. Minden út el volt zárva a további kutatás­­ előtt, s ha azt az ismeretlen átvevőt meg nem kaphatják, Linka múltja fel nem tárulhat soha. Fordultak vissza sebesen. A plébános leírása szerint nem bírták meg­­­­állapítani az örökséget átvevő egyén kilétét. Az öreg pap meg se nézte jól. Mit gondolt ő ilyen­­ eshetőségre ? ! Neki fogtak a gyanakodásnak. A levnts legjobban illett Ferire. Ő pedig mi oknál fogva tette volna ezt. Ha csak az öreg Kánya fel nem bérelte ?!!... És ennél a pontnál nem tudtak tovább menni. Növelte a gyanút az a körülmény is, hogy I­linka látta, mikor Feri tegnap az öreg Kánya- I­mi­ hoszszabb ideig volt benn egyedül. Siettek hát haza, hogy Ferit minél előbb elővegyék. Itt-ott alkonyodott, mire Libaretre nagy dú­san beérkeztek. Ugyancsak igyekezniük kellett az öltözködéssel, hogy a Retek Zsófi estélyéről el ne késsenek. Tihamér és Linka előbb Csűrök Ferit sze­rették volna előkutatni, s csak akkor voltak hajlandók Bothos Mózes urat elkísérni Zsófi ő nagyságához, mikor Szomotor Náni aszszony biztosította őket arról, hogy Csűrök Feri bizo­nyosan Zsófi ő nagyságánál lesz, mert odahi­vatott ma két ízben is az estély rendezése végett. Mire Bothosék a Zsófi ő nagysága kapuján befordultak, már gyújtogatták a fáklyákat a libaréti kaszinó előtt. Trézsi néni egy boltajtó lépcsőjén állva leste meszsziről férje urát. Azt hitte, hogy bizonyosan a fáklyás zene zavarát fogja felhasználni a szök­­tetésre. Oh, de pórul fog járni vele. A kasznár ur végre előkerült. Daliás termetén csak úgy feszült a gálaöl­tözete. Odament egyenesen a fáklyások közé s mikor a libaréti torony órája elütötte a kilen­­czet, intett a bandának, hogy húzza rá az indu­lót. Aztán a fáklyások élére állott s vezette őket a Retek Zsófi erkélye alá. Trézsi néni kezdte a dolgot nem érteni. De azért mint a kigyó a haraszt között, úgy siklott az éktelenül rivalgó sokaságon keresztül, min­denütt a férje után, zöld viklerjét is áldozatul dobván az égő fáklyák lángoló szurokcseppjeinek. Nem akarta a semmirekellőt elveszteni a sze­mei elől. A tett kellő közepén akarta rávenni a kezét. Midőn a menet a Zsófi házához ért, Csüilleng­er körbe állította a fáklyásokat, megköszörülte a torkát s Trézsi néni roppant bámulatára ha­talmas, férfias hangján dikéziózni kezdett. Dikcziójának az volt a veleje, hogy Libaret nemes városa eddig az ideig csak ludjairól volt országszerte híres, de néhány évtizeddel ezelőtt származott e városból egy újabb madár, tudni­illik Kánya László ő méltósága, kit az isteni gondviselés oly fényes tehetséggel, annyi talen­tummal áldott meg, hogy azok által hivatva van a nemes város nevét az ország­­ határain túl is ismeretessé, nevezetessé tenni. És a tolongó pub­likum a dikezió végén dörgő rivalgással éltette a város nevezetes új madarát. A banda pedig tust húzott. Trézsi néni a szép dikezió hallatára elállott fenekedő szándékától, keresztültörte a fáklyások gyűrűjét, odaborult daliás férje nyakába és sirt örömében. Hiszen az a dikezió egy országgyűlési képviselőnek is becsületére vált volna, nemcsak a táskacserei használnak. Aztán erős fogadást tett, de csak magában, hogy nem fog többé féltékeny lenni a férje urára. Az éljenző közönség sokára tombolta ki magát. Több pere­ múlt el, míg Kánya ő méltó­sága csendhez jutott és beszédjéhez kezdhetett. De még csak a bevezető ,,k­e­d­v­e­s b­a­r­á­­t­o­m“-at mondhatta el, midőn háta megött ret­tentő sikoltás reszkettette meg a levegőt. A­mint visszafordult, Zsófi­a nagyságát látta a Gergő Kristóf ur karjaiban öszszeesve, élette­lenül. Természetesen abbahagyta a dikeziót és sie­tett a drága hölgy segítségére. A közönség türelemmel várt egy darabig, de végre unni kezdte magát. Pálczával, csizmá­satokkal dobolt a kövezeten s minduntalan or­dítozta : — Halljuk már, halljuk már. Ekkor Csűrök Feri lépett az erkélyre és ki­jelentette a türelmetlen közönségnek, hogy ő méltósága beszédje elmarad, mert maga is, meg a ház úrnője is hirtelenül rosz­szul lett. A közönség hitte is, nem is. Megéljenezte Csűrök Ferit, aztán sivitozva, fütyölve távozott, találgatva magában, hogy vajon mi lehet az oka ennek a hirtelenül beállott veszedelemnek. Biz annak a volt az oka, hogy mikor Csű­rök Feri a tölgyfa alatt este felébredt, rohant a Bothos-portára s minthogy ott senkit nem ta­lált, futott azon porosan Zsófi­a nagysága esté­lyére. Ott aztán rögtön kezébe adta Mózes ur­nak a Linka örökségét, egyúttal a vendégek hallatára üdvözölte Sárkuzy Linkát, mint a Re­tek Péter vagyonának feltalált törvényes­­ örökö­sét. A Gergő Kristóf úr szívességéből Zsófi ő nagysága is azonnal megtudta a dolgot és attól ájult el. Attól kapott vértódulást Kánya ő mél­tósága is. Az estélyből természetesen semmi sem lett. Menekült kiki haza felé. Rózsavölgyi úr a lépcsőn lefelé ballagva, válogatott a halálnemek közt, melyekkel magát ki fogja végezni. Hiszen az borzasztó. Az öszszes bánya­vál­tók nem érnek már 100 forintot! A Zsófi köt­vénye is csak sajttakarónak való ! És ő még tegnap is 1­ .000 forint kész­pénzt adott annak a csaló méltóságos úrnak ? ! Kivánta magának ezért az ügyetlenségéért a gutát, az istennyilát, a kolerát, a pestist. Hanem az utczán, a csendes hűvös nyári éjben mégis meggondolta a dolgot. Lecsendesü­lt. Elment vacsorálni a „Fejér Bárányba“ — bol már akkor Csülleng úr tartotta a platzot, most az egyszer azonban a Trézsi néni tudtával és engedelmével. De büntetésül, hogy ily rutul rászedette magát, nem evett egyebet egy big tojásnál, pedig a gazdag estély traktájához volt nálva a gyomra. XVIII. Másnap a *Kánya család be sem akarta várni a természettudósok tárgyülését, készült haza felé. Tihamér a kertbe sietett, hogy tanuk nél­* 423

Next