Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-12-03 / 49. szám
49. Szám. Magyarország és a Nagyvilág . tanított, plakátot ő irt, hazafiságra, művészetpártolásra ő hivatkozott, futott, fáradott . . . s ő ? Az isteni Cornélia tekintetének melegítő sugarát, első mosolyát más fogja élvezni; kezét, mikor az ,,utolsó garas" előtt a kocsiból lesegítik, más fogja érinteni... ah ! És a polgári zenekar rosszul fogja játszani a Laczi „ünnepi nyitány“, és a szónokok bele fognak sülni és a közönség hideg lesz . .. Oh Bem, Bem, te négyszögletes képű félisten, látod-e te égi hajlékodból! Parajdi Laczit, vitéz hadnagyodat! Látod-e vívódását ? Látod, mint adja fel posiezióját egy hitvány, rongyos kabátért ? Mint nézi a felabajgatott lelkes népet s mint gyötrődik ő maga otthon, mert nincs egy jó kabátja. Bolond volt a ki fel is találta a kabátokat. A lilaszinnel ékített boltos legény nem mondott igazat. Nem alkonyodik még, sőt csak úgy árad be a világosság az ablakon. Bántja Laczit a fény. Mintha őt nézné az ég is s a görbe alakú felhők otromba kérdőjel volnának azt mondók: „Hát te itt gunnyasztol az elnök úr házában Parajdi Laczi, mig a nemzet csalogánya érkezik ?" A madár is csak ezt csipegi a kalitkában, s utczai zaj, szekér-zörgés mind erről beszélnek. A zongora nyitva áll. Laczi rá üt. Az accord hibás. Megrántja a vállát. Bánja is ő. Sétál, majd lehull egy karszékbe és nézi a levegőt. Arczán az izmok, nagy szemeiben a tekintet csüggetegről haragosra, kétségbeesettről mosolygóra változik pillanatról-pillanatra. Mosolygóra is . . . „Édes, édes" suttogja és eltakarja a szelmét és összeszorítja vékony ajkait. „Olyan, mint ő vot, olyan az arczképe. Aranyos a haja, gyermekes az arcza, kék a szeme. Mintha feltámadt volna benne. Tán fel is támadt." Hát lehetetlen-e az, hogy a minden ízünket eltöltő vágy, akarat életre, gyönyörűségre visszaváltsa a földtől is , ha egy marok porból is, akit szeretünk ? . . .Még látta Laczi, még suttogott vele s S telestele édes reménységgel még mosolyogtak egymásra akkor, hogy a trombita szólott s el kelle menni. És a ház épen állott, a virágos kert pompáit, mikor visszatért, de róla ... oh ! mit mondtak róla ! Az öreg néni — a nagyanyja — rámutatott a temetőre s könnyel telt meg a szeme. „Rossz hírek érkeztek rólad, Laczi fiam. Azt mondták, hogy láttak csonkán, bonkán, élet nélkül . . . Utánad ment, mert szeretett." Mit bánta aztán Laczi, ami vele történt, a börtönt, a sanyargatást. Elmúlt. Ha ő is elmúlhatott, mi maradandó ? Aztán mit is csinált volna? Az az egypár év megvénítette. Hogy fogjon ő ismét tanuláshoz. Elmúlt! Nem tett semmit s úgy találta, hogy ez a legokosabb a mit tehet s nem lett semmi. Hiszen olyan kevés kell egy embernek s a sokaság között úgy el lehet tűnni, mint a hogy a széltől vert rét fűszálai tövében eltünhetik egy semmi bogárka. Arra riad fel Laczi, hogy az elnök úr házának lépcsőjén kiváncsi városiak járkálnak. Hangokat hall: „Melyik szobába szállásolják Cornéliát ? Mikor lép fel a színpadon először? Hol lesz a színpad, a nagy fogadóban, vagy az Apolló szoliában ?" „Oh ez pompás kis szoba Cornéliának" mondja egy női hang. „Éljen az elnök" kiáltja valaki lelkesen. Laczi bezárja a szobája ajtaját. Ha meglátnák, azt kérdeznék: „Hát itt van a karmester úr?" Mert Laczi nem az elnöknél lakik, hanem fenn a hegyen van a szállása egy hajdani magazinum rostélyos ablaka nedves szobájában, úgy ajándékba kapja azt a lakást az elnöktől, ki a dal és zeneművészet apostola a kis városkában s ki egyszer muzsikális talentumot fedezvén fel Lacziban, gondjaiba vette mindjárt. Attól fogva, hogy felfedeztetett, muzsikális talentum is lett Laczi s megnyugodt abban, hogy immár neki is van valami foglalkozása. Tanította a polgári bandát, meg a műkedvelő úri kört s igen természetesnek találta, hogy e nagyhatású társulatok elnöke gondoskodjék róla. Hanem egy hét óta az elnök lakására költözött be Laczi, a nemzet csalogányának, az isteni Cornéliának fogadtatását intéző bizottsággal való könnyebb érintkezés kedvéért. No és még valami egyébért is, ami tulajdonképen csak bolondság. „Bolondság" és szaporán sétál a szobában le s fel, mintha futna e „bolodság" elől. Az ablakhoz megy s a megcsendesedett utczára néz ki. Laczi tulajdonképen igen rest ember, aki unja izgatottnak lenni. Egy orvosnövendékből lett honvéd s egy honvédből lett muzsikus mit bajoskodjék valami sokat a világ forgandóságával. Hanem a kabátjára most igaz, hogy haragszik. Megrontotta az álmait. Mert Cornélia bizonyosan azt kérdezte volna legelőször: „Ki ez a kopott ember ennél a díszes fogadtatásnál ?" Ők a művészek kényesek az effélékre. Nyugtalanság zsibong benne. Les fel tekint s vakszemeinél összehúzódnak az erek úgy, hogy csak homályosan lát. Ezenkívül szőke gyér bajuszának és szakállának szálai odaállanak a szeme elé s oknélkül taszítja félre. Kaparja az ablakpárkányát s nadrág zsebéből arcz képet vesz elő. A Cornélia arczképe. Dugva teszi maga elé s bánatos tekintettel nézi. „Olyan mint ő. A szeme, a szája, mosolygó orczája. Édes lelkem." Aztán felkiált: „Nem nézem" és megmarkolja indulatosan a képet. Csak egy pillanatig. A másikban már lengén siklanak végig rajta az ujjai s olyan gyengéden simogatja meg, mintha madárpehelyhez érne. Körülnéz az elnök úr szobájában. Ah!a kulcs benne van az almáriomban. Az utczán éles gyermekhang sivitja : „Éljen" s Laczi kidugja fejét az ablakon. „Hé Pityu — egy kis czigány gyermeknek szól, ki hegedűjével hóna alatt surran el a patak mellett — hé Pityu hova ?“ „Hát ki az utolsó garashoz." Laczi egyet gondol: „Gyere fel hozzám". A gyerek vigyorog. „Nem én" s rá néz Laczira kételkedve, megemeli a kalapját s megdörzsöli a búbját. „Igazán felmenjek, karmester úr ?" Laczi int. „Legalább nem leszek egyedül." Fél Laczi egyedül lenni. Pityu egy percz múlva az ajtón dörömböl. „Hát mit kapok?" kérdi mikor beeresztik és meghúzódik az ajtó fél mellé. Laczi megnézi s rárivall: „Vesd le a kabátod. Úgy. Az enyém jobb a tiednél is. Kell ?" Matat a szobában s haragosan tesz, vesz. Óvatosan nyúl az almáriom ajtóhoz és sokáig néz belé. „Pityu szereted a bort. Ide közelebb v igyál. Kiáltsd az ő egészségére." A gyermek vigyázva közeledik. Attól fél, hogy megütik. Kiáltani akart, Laczi int felemelt mutató ujjával s a hosszú nyakú zöld üveget szájához emeli. Megrázkódik az ivás után. Kellemetlenül érzi magát s sovány nyakát facsargatja. — Ide ülj Pityu — mondja s rámutat egy nagy karosszékre. Ő szembe telepedik a gyermekkel s megnézi merőn. Felemeli az üveget, rámosolyog és iszik: „Félsz tőlem, Pityu ?" Ismét eszébe jut a „bolondság/* Az a „bolondság" csak annyi, hogy Laczi tán álmokat lát, tán ébren van, de átkozott volt, aki azt a régi, régi házat építette, ahol Laczi lakik. Az igazi boszorkány üst, ami alá ördögök futnak. Ott terem mindenféle kisértetes alak; ott porrá vált örömök támadnak fel; testetlen lelkek öltenek hüvelyt; néma ajkak adnak szót. Ott cseng-bong a fel, ablaküveg, szólanak a kövek s a néma éjszaka; ott zug, duruzsol a levegő s hang két hang után, ismerős, agyvelőt járó, szivet szorongásba hozó. Hiszen Laczi ott lakik már rég, de el kellett, hogy költözzék most, az elviselhetetlen a mi történt. Aludt. Tudja, hogy aludt, de bizonyos, hogy fel is ébredt, mert hangokat hallott. És milyen hangot és kinek a hangját ! Az ablaka alatt szólott. Ahoz hasonlított, mint amikor a fergeteg egy korhadt üresbelü fűzfából csinál furulyát magának s végig nyargalva rajta tompa szóra nyílik meg. Azt mondta a hang: „Laczi szenvedek." Tisztán, világosan mondta. Ezenkívül lépteket is hallott és gyenge kaparást a falon, hasonlót adoz, mintha veréb szárnya suhanna el valami porondhalmon. És ez mind azóta van, hogy Cornélia jöttét hozták hírül, hogy látta azt a képet, mely ott pihen az ablaktalpon, amire felébredtek a szunnyadó édes emlékek arról a szőke drága gyermekről a virágos udvarban. A vén takarítónő mindjárt kitalálta egy szóból, mi történt az éjnek évadján Laczival. „Oh, jelenés jár az udvaron. Mindig csodáltam, hogy nem kereste meg a tens urat. Örökké járt. És olyan furfangos, hogy mindig annak alakját veszi fel, akit várunk. Vár valakit a tens ur ? Vessen krajczárt neki az ablakon ha hallja." Tán vetett is Laczi. Tudja is ő? Izgult s tűvé válik minden csepp vére, ha rágondol. Nem csak egy éjjel hallotta. Sóhajtott s az ablaküvegen át úgy behallatszott, mintha a Laczi fülébe mondaná : „Laczi szenvedek." Az elnök úr jó ember. Nem kérdezte mért jön hozzá Laczi. Van itt szoba elég, csak lakjék itt, ha szereti. Alkonyodott. A vájai út felől bizonyosan érkezőben volt már az isteni Cornélia, ha ugyan nincs is már az „utolsó garas" előtt. Bizonyosan most áll meg a kocsija. Az elnök úr elejébe megy, a közönség éljenez s a zenekar rárecscsenti az ünnepi nyitányt. Bizonyosan hamissan. A polgármester lesegiti a művésznőt s az elnök úr kezdi : „Mi, e kis város polgárai, kiket a művészet szeretetének szent lángja hevit, im eljöttünk eléd hírneves művésznő e dicső alkalomból, hogy hálánk adóját is lerójjuk a miért rózsákkal rakott diadalutadba kegyeskedtél városunkat is ejteni." A művésznő mosolyog bizonyosan s bólint fejével. Milyen feje van ! Élő megtestesülése az övének, aki por immár. Tán szétnéz s te- 775