Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 26-52. szám)
1883-09-16 / 37. szám
578 Egy névtelen hős története. Regényes korrajz 1848—9-ből. Irta: P. Szathmáry Károly. — Folytatás. — A baronesse elpirult és most a bárónén volt a sor, hogy leányát zavarából kisegítse. — Mi csak szerencsénknek tartjuk, ha kapitány úrhoz továbbra is szerencsénk lesz, például egy kis theára. — E szerencsét máskorra kell feltartanom, mond a kapitány, mert egynegyed óra múlva az elősáncokhoz kell sietnem, hova ki vagyok rendelve. Hát isten veled öcsém, mond kezet nyújtva a sebesültnek, — majd meglátogatlak. Nagysádfoknak pedig szives köszönet öcsém buzgó ápolásáért. Fradó Dávid sisakját vette s meghajtva magát eltávozott. A következő pillanatban Radó Ferenc kiugrott ágyából és sietett a könnyűlovas-öltönyt magára venni; azután következett a rövid, de szívélyes búcsú, melyből Emma bárónő részéről még a könyük sem hiányoztak és épen midőn az utcáról behallatszott a lovasság trombitáinak harsogása, ők is lóra pattantak és Radó Dávid lovas századát a sötétben épen a kapunál érték utól. — Hol késtetek, kiált reájuk Radó kapitány, ki bennök egy pár elmaradott katonáját vélte látni s e kérdéshez nehány sacramentirozást toldott, siessetek rögtön a csapat elejére! A két honvédtisztnek sem kellett a vezényszót ismételni; lovaikat sarkantyúba kapták és fehér köpenyeges könnyűlovas társaik mellett elvágtatva, nemsokára elhagyták a várost, a sáncokat, s anélkül, hogy valaki megszólította volna őket, csak a vízaknai magaslaton állapodtak meg egy kis pihenőre. — Jaj, mondja nevetve Radó Ferenc, ha Dávid bátyám megtudja, hogy ő maga vezényelt ki Szebenből, meg fog pukkadni mérgében. Ha, fél leszakad, is.. Bem, a nagy harci sakkjátszó megtette azt a különös húzást, hogy egy fenyegetett pontról, melyet nem vélt megtarthatónak, csekély seregével átjött egy még jobban fenyegetett pontra, Vízaknára. Itt az ellenség két erős bástyája, Szeben és Gyula-Fehérvár közé jutott, kik ha megtudták volna, hogy nem egészen 3000-re rugó sereggel rendelkezik, s ha Bem eddig tanúsított nagy hadvezéri képessége vissza nem tartóztatta volna őket, egyenként is megtudták volna semmisíteni. De másfelől e sakkhúzásnak meg volt az az előnye, hogy a hosszas csatározásban kifáradt sereg barátságos érzelmű fedelek alatt vonulhatott meg és hogy a tábornok ezáltal közeledett segélyforrásaihoz, melyeket ezúttal csak Magyarország felől várhatott. Ily helyzetében nem tehetett egyebet, mint a mit meg is tett, hogy magát Vízaknán megerősítette, sáncokat hányatván fel a helység körül, melyekben 24 ágyúját elhelyezte és csekély számú gyalogságát, lovasságát naponkint gyakorolta a sáncok védelmében. Még ez sem volt az öreg urnak elég, hanem február 3-ikán e nevetségesen csekély sereggel erőszakolt kémszemlét intézett Szeben ellen, ezáltal sakkban szándékozván tartani Büchner haderejét, miután még semmit sem tudott arról, hogy ennek segítségére Lüders tábornok vezérlete alatt ugyan e hó elején mintegy 10,000 orosz vonult be Oláhországból. Másnap, február 4-én, szokás szerint már kora hajnalban újra a sáncokban állott a kis honvédsereg, midőn egyszerre megjelent Buchner összes felszabadított haderejével Vízakna előtt; az ellenség csaknem ötször oly erős volt, mint Bem összes hadereje, de az öreg úr nem sokat gondolt az erőarányokra; az ügyesen hányt sáncokból elfogadta az ütközetet és az általa felállított ágyúk oly szerencsével tüzeltek a közeledő csapatokra, hogy azok egy rövid órai küzdelem után két leszerelt ágyú hátrahagyásával vissza kezdettek vonulni. Bem szokása szerint könnyen vérmes reményekre hagyta magát ragadtatni és alvezérei tanácsa ellenére kirohanást parancsolt a sáncokból; míg Bauer őrnagynak, kire a podgyászok voltak bízva, keményen meghagyta, hogy írott parancsa nélkül Vízaknáról ki ne mozduljon. Ezután odafordult kedvenc költőjéhez, Betőfihez s meglehetősen tördelt francia nyelven utasította, hogy lovagoljon végig a csapatok előtt és lelkesítse őket a visszavonuló ellenség üldözésére. Betőfi kivonta kardját s végiglovagolva a harcsorokon, harsány hangon kiáltá: «Ha fél kezünk leszakad is, Ha mindnyájan itt veszünk is: Előre, előre!» És megtörtént a hadi történelem egyik csodája, hogy alig másfélezer ember üldözőbe vett egy több mint tízezernyi hadsereget, mely egy ideig valóban rendetlen futásban keresett menedéket. Egyszerre azonban látcsöveikkel észrevették az ellenséges vezérek az üldöző csapatok csekélységét, sőt azon hallatlan vakmerőséget is, hogy az összes tartalékot egy ötven főnyi gyalog szakasz képezi a sereg egyetlen zászlójával, a 31-ikével. A segédtiszteknek sikerült a megfélemedett csapatokat megállítani és a rohanó csekély honvédségre, mely apró rajokban volt szétoszolva, egész pihent zászlóaljak tömegesen rontottak alá a közeli halmokról: legelöl egy nagy medvebőr süvegü gránátos zászlóalj, mely szokás szerint mind ötmagas emberekből állott; óriási Góliátok a fiatal Dávidok ellen. Bem maga meg volt lepetve , mert ez volt első eset, hol ellenfelei is szuronyt mertek használni. Most már észrevette maga is a nagy hibát, hogy csekély seregével elhagyta a jól védő sáncokat , nem is látott más menedéket, minthogy seregét azokba most újból visszavonja. A dobosok most verni kezdették a takaródét, de a töltényeiket nagy részben ellődözött honvédek a zárt tömegekben előnyomuló ellenség előtt nem voltak képesek csapatokká verődni, hanem egyenként menekültek a sáncok felé. Csak a kis tartalékcsapat állott meg helyén Bem rendeletéből, ki a fiatal Radó főhadnagyot küldötte oda ez üzenettel. És itt történt e nap második csodája. Azon pillanatban, midőn Radó a fővezér parancsát kiadta, sebes vágtatva egy könnyűlovas század jelent meg testvére Dávid vezetése alatt a honvédszakasz előtt. A csapat vezetője Adler nevű százados volt, ki korábban a hadseregben szolgált és kit Radó Dávid amint a csapat közelébe ért, azonnal felismert. Látva a csapat csekély voltát, letett arról a szándékról, hogy azt megrohanja, annak egyszerű elfoghatását remélve. Azonnal oda is kiáltott a jól ismert századoshoz: — Adler, nyújtsd át kardodat! A százados néhány lépéssel előbbre lépett és kardját átnyujtá Radó Dávidnak. De e pillanatban a más két fiatal honvédtiszt : Varjú Bál és Bocsánczy Adolf a szakasznak tüzet vezényelnek, mire a könnyűlovasok közül 10—15 lehanyatlik lováról. Erre a lovas század oldalfordulatot tesz, még közelebb jutva a honvéd csapathoz, midőn a második sor tüze újból nagy pusztítást tesz közöttük. Radó Dávidnak most már két kardja is volt az egykor kiütött egy helyett, de százada vad futásnak eredt s neki nem maradt egyéb hátra, mint a csapat hátterében álló fölismert öcscsét kettős kardjával megfenyegetni s magának is százada után iramodni. Mindez a részt nem hárította el Vízaknáról és a magyar csapatokról, mert az ezrével előnyomuló ellenség nem engedett annyi időt, hogy a szétszórt csapatok újból rendezkedhessenek a sáncokban. Bemnek alig maradt annyi ideje, hogy tüzérségét azokból visszavonja és a kis tartalék védelme alá helyezze. Most ideje lett volna a menekülésnek , mert az ellenség a sáncokat bevette és iszonyú hurrah kiáltások közben nyomult be a városba, de itt az egymásra tolult podgyászkocsik, melyeket Bauer őrnagy a vett parancs értelmében nem mert megindítani, egymásra tolulva elzárták az utat és bár Bem kedvenc ágyúit semmi áron sem akarta otthagyni, Bethlen Gergely és Teleki Sándor erőszakkal ragadták ki a tömkelegből és ragadták magukkal Szász-Sebes felé a felénybe olvadt gyalogság és lovasság után, mely a huszonnégyből csak két ép és egy leszerelt ágyút vihetett tovább magával. Ez volt a vízaknai szerencsétlen nap, melyről azután a költő megénekelte, hogy: «Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt, Ott minden talpalatnyi Földet vér öntözött.» ЗгссЗга, ford.u.1. Költemény volt, mit Betőfi énekelt, de nem képzelet szüleménye. Igaza volt még abban is, mit tovább mond : «Mindent megtettünk, a mit kívánt a becsület, Tíz annyi volt az ellen, Győznünk nem lehetett. Szerencse és az Isten Tőlünk elpártola. Egy pártfogó maradt csak Velünk: ez nem vala.» Valóban az egész Erdély elveszettnek látszék s az öreg ur alvezérei és kísérete csüggedt fejjel és lélekkel ügettek az öreg ur vén sárga lova mellett, melynek már a lassú ügetés is terhére látszott lenni. Csak az öreg ur nem csüggedett el. — Fáradt az ön lova? szólt Bethlen Gergelyhez, ki jobbján lovagolt. — Az én lovam tábornok ur nem szokott fáradt lenni, mond Bethlen és hogy szavát igazolja, gyönyörű paripáját kétlábon járatta mindaddig, mig az öreg ur nem monda neki. — Csak hagyja kedves Bethlen, mert lovának igen nehéz feladat jut. Vegyen néhány huszárt magához és siessen Dévára Kemény Farkashoz, hova eddig talán Веке ezredes is megérkezett és adja tudtukra, hogy azonnal elő kell nyomulniok; ha más nincs, Inczédy forduljon vissza a 11-ik zászlóaljjal. A dolog nagyfontosságú és igen sürgős, különben kisebb rangú tisztet küldenék ezredes úr. — Ha oly nagyon sürgős, mond Bethlen, Magyarország és a Nagyvilág. 'I 37. Szám.