Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 26-52. szám)

1883-09-16 / 37. szám

578 Egy névtelen hős története. Regényes korrajz 1848—9-ből. Irta: P. Szathmáry Károly. — Folytatás. — A baronesse elpirult és most a bárónén volt a sor, hogy leányát zavarából kisegítse. — Mi csak szerencsénknek tartjuk, ha kapitány úrhoz továbbra is szerencsénk lesz, például egy kis theára. — E szerencsét máskorra kell feltartanom, mond a kapitány, mert egynegyed óra múlva az elősáncokhoz kell sietnem, hova ki vagyok rendelve. Hát isten veled öcsém, mond kezet nyújtva a sebesültnek, — majd meglátogatlak. Nagysádfoknak pedig szives köszönet öcsém buzgó ápolásáért. Fradó Dávid sisakját vette s meghajtva magát eltávozott. A következő pillanatban Radó Ferenc ki­ugrott ágyából és sietett a könnyűlovas-öltönyt magára venni; azután következett a rövid, de szívélyes búcsú, melyből Emma bárónő részéről még a könyük sem hiányoztak és épen midőn az utcáról behallatszott a lovasság trombitáinak harsogása, ők is lóra pattantak és Radó Dávid lovas századát a sötétben épen a kapunál érték utól. — Hol késtetek, kiált reájuk Radó kapi­tány, ki bennök egy pár elmaradott katonáját vélte látni s e kérdéshez nehány sacramentiro­­zást toldott, siessetek rögtön a csapat elejére! A két honvéd­tisztnek sem kellett a ve­zényszót ismételni; lovaikat sarkantyúba kapták és fehér köpenyeges könnyűlovas társaik mellett elvágtatva, nemsokára elhagyták a várost, a sán­cokat, s a­nélkül, hogy valaki megszólította volna őket, csak a vízaknai magaslaton állapod­tak meg egy kis pihenőre. — Jaj, mondja nevetve Radó Ferenc, ha Dávid bátyám megtudja, hogy ő maga vezényelt ki Szebenből, meg fog pukkadni mérgében. Ha, fél leszakad, is.. Bem, a nagy harci sakkjátszó megtette azt a különös húzást, hogy egy fenyegetett pontról, melyet nem vélt megtarthatónak, csekély sere­gével átjött egy még jobban fenyegetett pontra, Vízaknára. Itt az ellenség két erős bástyája, Sze­­ben és Gyula-Fehérvár közé jutott, kik ha meg­tudták volna, hogy nem egészen 3000-re rugó sereggel rendelkezik, s ha Bem eddig tanúsított nagy hadvezéri képessége vissza nem tartóztatta volna őket, egyenként is megtudták volna sem­misíteni. De másfelől e sakkhúzásnak meg volt az az előnye, hogy a hosszas csatározásban ki­fáradt sereg barátságos érzelmű fedelek alatt vonulhatott meg és hogy a tábornok ezáltal kö­zeledett segélyforrásaihoz, melyeket ezúttal csak Magyarország felől várhatott. Ily helyzetében nem tehetett egyebet, m­int a mit meg is tett, hogy magát Vízaknán megerősítette, sáncokat hányatván fel a helység körül, melyekben 24 ágyúját elhelyezte és csekély számú gyalogságát, lovasságát naponkint gyakorolta a sáncok vé­delmében. Még ez sem volt az öreg urnak elég, ha­nem február 3-ikán e nevetségesen csekély se­reggel erőszakolt kémszemlét intézett Szeben el­len, ezáltal sakkban szándékozván tartani Büch­ner haderejét, miután még semmit sem tudott arról, hogy ennek segítségére Lüders tábornok vezérlete alatt ugyan e hó elején mintegy 10,000 orosz vonult be Oláhországból. Másnap, február 4-én, szokás szerint már kora hajnalban újra a sáncokban állott a kis honvédsereg, midőn egyszerre megjelent Buch­ner összes felszabadított haderejével Vízakna előtt; az ellenség csaknem ötször oly erős volt, mint Bem összes hadereje, de az öreg úr nem sokat gondolt az erőarányokra; az ügyesen hányt sáncokból elfogadta az ütközetet és az ál­tala felállított ágyúk oly szerencsével tüzeltek a közeledő csapatokra, hogy azok egy rövid órai küzdelem után két leszerelt ágyú hátrahagyásá­val vissza kezdettek vonulni. Bem szokása sze­rint könnyen vérmes reményekre hagyta magát ragadtatni és alvezérei tanácsa ellenére kiroha­nást parancsolt a sáncokból; m­íg Bauer őrnagy­nak, kire a podgyászok voltak bízva, keményen meghagyta, hogy írott parancsa nélkül Vízakná­ról ki ne mozduljon. Ezután odafordult kedvenc költőjéhez, Be­­tőfihez s meglehetősen tördelt francia nyelven utasította, hogy lovagoljon végig a csapatok előtt és lelkesítse őket a visszavonuló ellenség üldö­zésére. Betőfi kivonta kardját s végiglovagolva a harc­sorokon, harsány hangon kiáltá: «Ha fél kezünk leszakad is, Ha mindnyájan itt veszünk is: Előre, előre!» És megtörtént a hadi történelem egyik csodája, hogy alig másfélezer ember üldözőbe vett egy több mint tízezernyi hadsereget, mely egy ideig valóban rendetlen futásban keresett menedéket. Egyszerre azonban látcsöveikkel észrevet­ték az ellenséges vezérek az üldöző csapatok csekélységét, sőt azon hallatlan vakmerőséget is, hogy az összes tartalékot egy ötven főnyi gya­log szakasz képezi a sereg egyetlen zászlójá­val, a 31-ikével. A segédtiszteknek sikerült a megfélemedett csapatokat megállítani és a rohanó csekély hon­védségre, mely apró rajokban volt szétoszolva, egész pihent zászlóaljak tömegesen rontottak alá a közeli halmokról: legelöl egy nagy medvebőr süvegü gránátos zászlóalj, mely szokás szerint mind ötmagas emberekből állott; óriási Góliátok a fiatal Dávidok ellen. Bem maga meg volt lepetve , mert ez volt első eset, hol ellenfelei is szuronyt mertek hasz­nálni. Most már észrevette maga is a nagy hi­bát, hogy csekély seregével elhagyta a jól védő sáncokat , nem is látott más menedéket, mint­hogy seregét azokba most újból visszavonja. A dobosok most verni kezdették a takaró­dét, de a töltényeiket nagy részben ellődözött­ honvédek a zárt tömegekben előnyomuló ellen­ség előtt nem voltak képesek csapatokká ve­rődni, hanem egyenként menekültek a sáncok felé. Csak a kis tartalék­csapat állott meg helyén Bem rendeletéből, ki a fiatal Radó főhadnagyot küldötte oda ez üzenettel. És itt történt e nap második csodája. Azon pillanatban, midőn Radó a fővezér parancsát kiadta, sebes vágtatva egy könnyűlo­vas század jelent meg testvére Dávid vezetése alatt a honvédszakasz előtt. A csapat vezetője Adler nevű százados volt, ki korábban a hadseregben szolgált és kit Radó Dávid a­mint a csapat közelébe ért, azon­nal felismert. Látva a csapat csekély voltát, le­tett arról a szándékról, hogy azt megrohanja, annak egyszerű elfoghatását remélve. Azonnal oda is kiáltott a jól ismert századoshoz: — Adler, nyújtsd át kardodat! A százados néhány lépéssel előbbre lépett és kardját átnyujtá Radó Dávidnak. De e pillanatban a más két­ fiatal honvéd­tiszt : Varjú Bál és Bocsánczy Adolf a szakasz­nak tüzet vezényelnek, mire a könnyűlovasok közül 10—15 lehanyatlik lováról. Erre a lovas század oldalfordulatot tesz, még közelebb jutva a honvéd csapathoz, midőn a második sor tüze újból nagy pusztítást tesz közöttük. Radó Dávidnak most már két kardja is volt az egykor kiütött egy helyett, de százada vad futásnak eredt s neki nem maradt egyéb hátra, mint a csapat hátterében álló fölismert öcs­­csét kettős kardjával megfenyegetni s magának is százada után iramodni. Mindez a részt nem hárította el Vízakná­ról és a magyar csapatokról, mert az ezrével előnyomuló ellenség nem engedett annyi időt, hogy a szétszórt csapatok újból rendezkedhes­senek a sáncokban. Bemnek alig maradt annyi ideje, hogy tüzérségét azokból visszavonja és a kis tartalék védelme alá helyezze. Most ideje lett volna a menekülésnek , mert az ellenség a sáncokat bevette és iszonyú hur­rah kiáltások közben nyomult be a városba, de itt az egymásra tolult podgyász­kocsik, me­lyeket Bauer őrnagy a vett parancs értelmében nem mert megindítani, egymásra tolulva elzár­ták az utat és bár Bem kedvenc ágyúit semmi áron sem akarta otthagyni, Bethlen Gergely és Teleki Sándor erőszakkal ragadták ki a tömke­legből és ragadták magukkal Szász-Sebes felé a felényb­e olvadt gyalogság és lovasság után, mely a huszonnégyből csak két ép és egy le­szerelt ágyút vihetett tovább magával. Ez volt a vízaknai szerencsétlen nap, mely­ről azután a költő megénekelte, hogy: «Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt, Ott minden talpalatnyi Földet vér öntözött.» ЗгссЗга, ford.u.1. Költemény volt, mit Betőfi énekelt, de nem képzelet szüleménye. Igaza volt még abban is, mit tovább mond : «Mindent megtettünk, a mit kívánt a becsület, Tíz annyi volt az ellen, Győznünk nem lehetett. Szerencse és az Isten Tőlünk elpártola. Egy pártfogó maradt csak Velünk: ez nem vala.» Valóban az egész Erdély elveszettnek lát­­szék s az öreg ur alvezérei és kísérete csüggedt fejjel és lélekkel ügettek az öreg ur vén sárga lova mellett, melynek már a lassú ügetés is ter­hére látszott lenni. Csak az öreg ur nem csüggedett el. — Fáradt az ön lova? szólt Bethlen Ger­gelyhez, ki jobbján lovagolt. — Az én lovam tábornok ur nem szokott fáradt lenni, mond Bethlen és hogy szavát iga­zolja, gyönyörű paripáját kétlábon járatta mind­addig, mig az öreg ur nem monda neki. — Csak hagyja kedves Bethlen, mert lo­vának igen nehéz feladat jut. Vegyen néhány huszárt magához és siessen Dévára Kemény Far­kashoz, hova eddig talán Веке ezredes is meg­érkezett és adja tudtukra, hogy azonnal elő kell nyomulniok; ha más nincs, Inczédy forduljon vissza a 11-ik zászlóaljjal. A dolog nagyfontos­­ságú és igen sürgős, különben kisebb rangú tisz­tet küldenék ezredes úr. — Ha oly nagyon sürgős, mond Bethlen, Magyarország és a Nagyvilág. 'I 37. Szám.

Next