Magyarország és a Nagyvilág, 1884 (20. évfolyam, 1-26. szám)

1884-01-06 / 1. szám

I. Szám. Magyarország és a Nagyvilág. Négylevelü lóhere. — Négy népdal. — I. Walesi *) Ha kétkednél szerelmemben, Tedd szivemre kezedet, De lágyan, hogy fájdalmimat Ne bántsd, mik benn rezgenek. Lágyan érintsd, aztán gondold, Ha verését érezed: «Így dobog a szív, mikor már Nemsokára megreped!» II. Arabs dal.**) Mikor ajkadról a rózsát Érinté a lehelet, Felsóhajta az:«A kertbe Kivitt vissza engemet ?» III. Ó-francia. Isten hozzád! gyönyör, vig tréfa, kéj ! Szivem bánatra fekszik, búra kél, S a vágy emészt kedves babám után, Ki nem gondol reám. Ó mondd, nem kell-e öltni gyászt és bút, Hogy elvesztettem oly kedves fiút, A kit választék mindenek felett, Hogy bírja szivemet? Azt gondolom szeretni fogsz híven, Hamis lelked kesergi most szivem, De menj, hová vonzott hűtlen szived És légy jobb, légy hivebb. Én elmegyek, zúgó fenyves között Csöndes magány ölébe költözök; S ott élek búban, kínban csöndesen: Miattad kedvesem! IV. Uj­görög. Elvittek a nászba, Jártak körülötted, Akkor fehér galamb Szállongott feletted; Az az én lelkem volt, Megkérdezte tőled, Hogy a csalfa lányból Milyen boldog nő lett ? Ford. Latkóczy Miiiái.y. *) Rodenberg «Ein Herbst in Wales.» **) Altmann «Spiegelbilder der Sahara.» * a'»»" - 3 húgom, mellettem balról pedig Janka, ki bogár­szemeivel volt oka egész szerencsétlenségemnek. Az asztal fején a néni trónolt, mellette egy kö­rülbelül tizenkét, éves virgonc gyerek, kinek a figyelme megoszlott köztem és az előtte fekvő tortadarabok közt. Én, hogy eltakarjam nagy za­varomat, úgy foglalatoskodtam az asztalnál, mint a­ki két hétig kenyéren élt, és minden pohár bornál, melyet felhajtok, egy-egy merész tervet kezdtem forralni, hogyan kerülhetnék ki legjob­ban kényes helyzetemből. Már pohár poharat érte bennem, de valamire való terv sehogy sem akart keletkezni szerencsétlen fejemben. — Így szeretem, öcsém, kezdő tanácsos uram, egészen elragadtatva bámulatos étvágyam­tól, fiatal embernek így dukál. Csak úgy tégy, mintha otthon volnál, hisz tudod, hogy szívesen látunk. No meg egy pohárral! így la­­ember vagy, öcsém! Megbecsülöd a ház urát, de még a borát is! Ki a manóba mondta volna, hogy ilyen világra való fickó váljék abból a nemrég még piszeorrú gyerkőcből? Eközben csak folyt a lakoma javában: koccintottam a bácsival, a nénivel, a leányok­kal, a kis Józsival, ittam az egészségét boldog, boldogtalannak és lakoma vége felé teli is vol­tam, mint a szivárvány. Valahára vége lett, tanácsos uram fel­­emelkedek. — ideje lesz lefeküdni, gyerekek, mondá, látjátok, hogy Károly fáradt az utazástól. Majd holnap mindent, el fog beszélni, a­mit csak tud. Még egy végső kísérletet tettem, egy kü­lön szóra kérni az öreg urat, de ő elejét vette szavamnak: «Ne bántsd azt már ma, öcsém, hiszen holnap is nap, ma menj aludni! Jó éj­szakát!­ és mindnyájan szívélyesen jó éjt mond­va eltávoztak, míg engem egy inas vezetett a nekem szánt szobába, hol aztán iparkodtam gon­dolataimat egy kissé rendbeszedni. Huszonegy év, tüzes bor és szép leány szeme, meg aztán gondolat! A vége is az lett, hogy egyet gondoltam, eloltottam a gyertyát és lefeküdtem. De nem tudtam elaludni, lelkiisme­retem egyre furdalt és elűzte az álmot szemeim­ről. Ide-oda hánykolódtam sokáig, végre felkel­tem avval a határozott szándékkal, hogy meg­szököm. Lelkiismeretem azt hitette el velem, hogy jobb lesz most éjnek idején kereket oldani, mint másnap reggel leálcázva legyek vagy mint szemtelen tolakodó, vagy pedig tartsanak valami ügyefogyott vándorlólegénynek, ki ezen az elmés után akart jó hintóra és vacsorára szert, tenni, s ezt az utóbbit még jobban szégyenlettem vol­na. Így gondolkozik ám az ember, mikor hu­szonegy éves ! Kitekintettem az ablakon , a sűrű sötét éjjel szökésemnek kedvezni látszott, de más­részt féltem, hogy a sötétben valahogy eltéve­dek a parkban, s jónak láttam bevárni a haj­nalt. Hadd keressek aztán unokabátyjokat, — gondolom, — majd előkerül, ha elmúlik náthája. Csak az szomorított, hogy nem fogom láthatni többé a szép Jankát, kinek kedves arca egészen elbűvölt. De hiába, itt nem lehetett már mara­dásom ! Halkan kinyitottam tehát az ablakot és egészen felöltözve a párkányára ültem, bevá­randó a hajnalt. Jó messze valók még tőle, mert épen akkor ütött, az óra éjfél után egyet. A­mint­egy gondolatokba merülve ültem, egyszerre valami zörrenést hallok, mely csakhamar fel­szállott a közel álló magas fa ágai közé. Két­ségkívül mászkált valaki itt a fán, s ez a valaki aligha nekem szánta látogatását. Csak­ugyan feljutott a titokzatos látogató a fölöt­tem lévő emeletig, hol most egy ablakot hal­lok halkan megnyílni. Hm — gondolom magam­ban — tehát éjjeli találka? Lám, mégis csak jó némelykor a rossz lelkiismeret is, mert ha ez nem furdal vala, akkor én most alszom és el­mulasztom e kétségkívül érdekesnek mutatkozó kalandot! De ki a manóba mászkálhat itt a fá­kon éjnek idején? Csitt! beszélni hallok, figyel­jünk ! — Az Isten szerelméért, Laci, vigyázz, hogy neszt ne csinálj, suttogott az ablakból egy hang, ő megérkezett, szobája épen az enyém alatt van, talán még nem is alszik? — Már fél órája, hogy a gyertya el van nála oltva, felelé egy mély hang az ágak közül, az olyan álomszószék örül, ha elalhatik. Kérdelek, kedves olvasóm, várjon megér­demeltem-e én az ily elnevezést ? — Ah, kedves Lacikám, képzeld csak sze­rencsétlenségemet, folytatá a suttogó hang, az asztalnál kénytelen valék koccintani evvel az em­berrel, a­kit én utálok. Holnap talán már úgy bánik velem, mint jegyesével, hisz édes atyám biztatja! Oh istenem, istenem, de boldogtalan vagyok! — Látod, kedves Ilkám, ezek hallgatásunk következményei. Ha előbb szóltunk volna atyád­nak, mielőtt még megérkezett ez az átkozott bátya, már most régen birnák beleegyezését.­­— Oh, ne hidd azt! annyira szereti ő fi­vérét, ennek a Károlynak az atyját, hogy min­den áron be fogja váltani annak már tiz évvel ezelőtt adott szavát, mely most minket igy két­ségbe ejt. — Hogy nem tudta nyakát szegni az után ! hangzott a kétségtelenül szívből jövő sóhaj a fáról. De már most­ nem halasztom továbbra a dolgot; holnap felkeresem őt, ürügyet majd ta­lálok a párbajra s egyikünknek halva kell a té­ren maradnia! Az isten őrizzen, Laci! Hát növeszteni akarod szerencsétlenségemet ily szavakkal ? Nem szenvedek-e már eleget? Oh, istenem, nem lá­tok én mentséget sehol sem, én el vagyok veszve ! És itt a szegény Ilka sírva fakadt, az el­nyomott, halk zokogás egy követ is megindít­hatott volna. Szegény leányka! Most tudtam csak meg, hogy mért volt az asztalnál is oly szomorú ? Én voltam a jegyese! . . . — Vigasztalódjál, kedves Ilkám! hangzék a fáról, ne sírj ! Az isten nem hagy el bennün­ket és majd találunk módot, hogy édes atyádat megindítsuk. Hisz annak az átkozott bátyának is lesz annyi esze, hogy nem vesz el egy leányt, a­ki őt nem szereti. Önkényt kell visszalépnie, ha csak egy csepp esze és becsülete van ! — Hiszen ha az volna, akkor nem is jött volna el; édes­atyja pedig különösen kiemelte levelében, hogy fia utazásának eljegyzés a célja, már tíz éve, hogy oda vagyunk ígérve egy­másnak. — Aztán hogyan néz ki ez az unokabátya ?­­ Csinos gyerek-e ? Kihez hasonlít ? — Egészen megváltozott, alig hogy ráis­mertünk, felese Ilka , különben meglehetős kül­sejű fiatal­ember. — Úgy? meglehetős külsejű ? hangzik ke­serű gúnynyal a fáról. Lám, végre is hozzá­szokik az ember, úgy , és utoljára el kell vi­selnünk azt, amit meg nem másíthatunk! És a szerencsétlen imádó oly dühösen rázta meg e szavaknál a fát, hogy csak úgy rengett. — Laci, ezt te nem mondhatod komolyan, szólt Ilka szelíd szemrehányással. — Ilkám, kedves angyalom, bocsáss meg! csengett, a másik, odatámaszkodva a fára és csat­­tanós csókot nyomott imádottja kezére. — Valóban, kedves Lacim, folytatá a leány, semmi okod sincsen féltékenységre, mert ez ember bárdolatlansága elfelejteti tűrhető külsejét, úgy látszik, nem igen fordult meg jobb társaságban, az asztalnál szörnyű sokat evett, hát még mennyit ivott! Janka csupa pajkosságból szüntelenül töltögette poharát, ő meg mindany­­nyiszor kiürítette. Aztán nem szólt csak egy árva szót sem! Szörnyű egy ember! Oh, kedves La­cikám, de boldogtalan vagyok én ! A­mint látszik, nem nagy próbára tette szerénységemet az én szeretetreméltó hugocs­­kám. Bárdolatlan, falánk, iszákos! Hm, első fel­lépésnek kifutja! — Holnap beszélek édes atyáddal, folytatá Laci, ő szeret téged és bizonyára meghallgatja kérésedet. Csak nem kényszerít arra, a­mi le­hetetlen ! Aztán mi kifogása lehet ellenem ? Csa­ládom elég előkelő és hozzá vagyonos is. Hidd el, kedves Ilkám, nem jó tovább is titkolni vi­szonyunkat, valljuk be nyíltan atyádnak. — Folyt. köv. —■

Next