Magyarország és a Nagyvilág, 1884 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1884-01-06 / 1. szám
I. Szám. Magyarország és a Nagyvilág. Négylevelü lóhere. — Négy népdal. — I. Walesi *) Ha kétkednél szerelmemben, Tedd szivemre kezedet, De lágyan, hogy fájdalmimat Ne bántsd, mik benn rezgenek. Lágyan érintsd, aztán gondold, Ha verését érezed: «Így dobog a szív, mikor már Nemsokára megreped!» II. Arabs dal.**) Mikor ajkadról a rózsát Érinté a lehelet, Felsóhajta az:«A kertbe Kivitt vissza engemet ?» III. Ó-francia. Isten hozzád! gyönyör, vig tréfa, kéj ! Szivem bánatra fekszik, búra kél, S a vágy emészt kedves babám után, Ki nem gondol reám. Ó mondd, nem kell-e öltni gyászt és bút, Hogy elvesztettem oly kedves fiút, A kit választék mindenek felett, Hogy bírja szivemet? Azt gondolom szeretni fogsz híven, Hamis lelked kesergi most szivem, De menj, hová vonzott hűtlen szived És légy jobb, légy hivebb. Én elmegyek, zúgó fenyves között Csöndes magány ölébe költözök; S ott élek búban, kínban csöndesen: Miattad kedvesem! IV. Ujgörög. Elvittek a nászba, Jártak körülötted, Akkor fehér galamb Szállongott feletted; Az az én lelkem volt, Megkérdezte tőled, Hogy a csalfa lányból Milyen boldog nő lett ? Ford. Latkóczy Miiiái.y. *) Rodenberg «Ein Herbst in Wales.» **) Altmann «Spiegelbilder der Sahara.» * a'»»" - 3 húgom, mellettem balról pedig Janka, ki bogárszemeivel volt oka egész szerencsétlenségemnek. Az asztal fején a néni trónolt, mellette egy körülbelül tizenkét, éves virgonc gyerek, kinek a figyelme megoszlott köztem és az előtte fekvő tortadarabok közt. Én, hogy eltakarjam nagy zavaromat, úgy foglalatoskodtam az asztalnál, mint aki két hétig kenyéren élt, és minden pohár bornál, melyet felhajtok, egy-egy merész tervet kezdtem forralni, hogyan kerülhetnék ki legjobban kényes helyzetemből. Már pohár poharat érte bennem, de valamire való terv sehogy sem akart keletkezni szerencsétlen fejemben. — Így szeretem, öcsém, kezdő tanácsos uram, egészen elragadtatva bámulatos étvágyamtól, fiatal embernek így dukál. Csak úgy tégy, mintha otthon volnál, hisz tudod, hogy szívesen látunk. No meg egy pohárral! így laember vagy, öcsém! Megbecsülöd a ház urát, de még a borát is! Ki a manóba mondta volna, hogy ilyen világra való fickó váljék abból a nemrég még piszeorrú gyerkőcből? Eközben csak folyt a lakoma javában: koccintottam a bácsival, a nénivel, a leányokkal, a kis Józsival, ittam az egészségét boldog, boldogtalannak és lakoma vége felé teli is voltam, mint a szivárvány. Valahára vége lett, tanácsos uram felemelkedek. — ideje lesz lefeküdni, gyerekek, mondá, látjátok, hogy Károly fáradt az utazástól. Majd holnap mindent, el fog beszélni, amit csak tud. Még egy végső kísérletet tettem, egy külön szóra kérni az öreg urat, de ő elejét vette szavamnak: «Ne bántsd azt már ma, öcsém, hiszen holnap is nap, ma menj aludni! Jó éjszakát! és mindnyájan szívélyesen jó éjt mondva eltávoztak, míg engem egy inas vezetett a nekem szánt szobába, hol aztán iparkodtam gondolataimat egy kissé rendbeszedni. Huszonegy év, tüzes bor és szép leány szeme, meg aztán gondolat! A vége is az lett, hogy egyet gondoltam, eloltottam a gyertyát és lefeküdtem. De nem tudtam elaludni, lelkiismeretem egyre furdalt és elűzte az álmot szemeimről. Ide-oda hánykolódtam sokáig, végre felkeltem avval a határozott szándékkal, hogy megszököm. Lelkiismeretem azt hitette el velem, hogy jobb lesz most éjnek idején kereket oldani, mint másnap reggel leálcázva legyek vagy mint szemtelen tolakodó, vagy pedig tartsanak valami ügyefogyott vándorlólegénynek, ki ezen az elmés után akart jó hintóra és vacsorára szert, tenni, s ezt az utóbbit még jobban szégyenlettem volna. Így gondolkozik ám az ember, mikor huszonegy éves ! Kitekintettem az ablakon , a sűrű sötét éjjel szökésemnek kedvezni látszott, de másrészt féltem, hogy a sötétben valahogy eltévedek a parkban, s jónak láttam bevárni a hajnalt. Hadd keressek aztán unokabátyjokat, — gondolom, — majd előkerül, ha elmúlik náthája. Csak az szomorított, hogy nem fogom láthatni többé a szép Jankát, kinek kedves arca egészen elbűvölt. De hiába, itt nem lehetett már maradásom ! Halkan kinyitottam tehát az ablakot és egészen felöltözve a párkányára ültem, bevárandó a hajnalt. Jó messze valók még tőle, mert épen akkor ütött, az óra éjfél után egyet. Amintegy gondolatokba merülve ültem, egyszerre valami zörrenést hallok, mely csakhamar felszállott a közel álló magas fa ágai közé. Kétségkívül mászkált valaki itt a fán, s ez a valaki aligha nekem szánta látogatását. Csakugyan feljutott a titokzatos látogató a fölöttem lévő emeletig, hol most egy ablakot hallok halkan megnyílni. Hm — gondolom magamban — tehát éjjeli találka? Lám, mégis csak jó némelykor a rossz lelkiismeret is, mert ha ez nem furdal vala, akkor én most alszom és elmulasztom e kétségkívül érdekesnek mutatkozó kalandot! De ki a manóba mászkálhat itt a fákon éjnek idején? Csitt! beszélni hallok, figyeljünk ! — Az Isten szerelméért, Laci, vigyázz, hogy neszt ne csinálj, suttogott az ablakból egy hang, ő megérkezett, szobája épen az enyém alatt van, talán még nem is alszik? — Már fél órája, hogy a gyertya el van nála oltva, felelé egy mély hang az ágak közül, az olyan álomszószék örül, ha elalhatik. Kérdelek, kedves olvasóm, várjon megérdemeltem-e én az ily elnevezést ? — Ah, kedves Lacikám, képzeld csak szerencsétlenségemet, folytatá a suttogó hang, az asztalnál kénytelen valék koccintani evvel az emberrel, akit én utálok. Holnap talán már úgy bánik velem, mint jegyesével, hisz édes atyám biztatja! Oh istenem, istenem, de boldogtalan vagyok! — Látod, kedves Ilkám, ezek hallgatásunk következményei. Ha előbb szóltunk volna atyádnak, mielőtt még megérkezett ez az átkozott bátya, már most régen birnák beleegyezését.— Oh, ne hidd azt! annyira szereti ő fivérét, ennek a Károlynak az atyját, hogy minden áron be fogja váltani annak már tiz évvel ezelőtt adott szavát, mely most minket igy kétségbe ejt. — Hogy nem tudta nyakát szegni az után ! hangzott a kétségtelenül szívből jövő sóhaj a fáról. De már most nem halasztom továbbra a dolgot; holnap felkeresem őt, ürügyet majd találok a párbajra s egyikünknek halva kell a téren maradnia! Az isten őrizzen, Laci! Hát növeszteni akarod szerencsétlenségemet ily szavakkal ? Nem szenvedek-e már eleget? Oh, istenem, nem látok én mentséget sehol sem, én el vagyok veszve ! És itt a szegény Ilka sírva fakadt, az elnyomott, halk zokogás egy követ is megindíthatott volna. Szegény leányka! Most tudtam csak meg, hogy mért volt az asztalnál is oly szomorú ? Én voltam a jegyese! . . . — Vigasztalódjál, kedves Ilkám! hangzék a fáról, ne sírj ! Az isten nem hagy el bennünket és majd találunk módot, hogy édes atyádat megindítsuk. Hisz annak az átkozott bátyának is lesz annyi esze, hogy nem vesz el egy leányt, aki őt nem szereti. Önkényt kell visszalépnie, ha csak egy csepp esze és becsülete van ! — Hiszen ha az volna, akkor nem is jött volna el; édesatyja pedig különösen kiemelte levelében, hogy fia utazásának eljegyzés a célja, már tíz éve, hogy oda vagyunk ígérve egymásnak. — Aztán hogyan néz ki ez az unokabátya ? Csinos gyerek-e ? Kihez hasonlít ? — Egészen megváltozott, alig hogy ráismertünk, felese Ilka , különben meglehetős külsejű fiatalember. — Úgy? meglehetős külsejű ? hangzik keserű gúnynyal a fáról. Lám, végre is hozzászokik az ember, úgy , és utoljára el kell viselnünk azt, amit meg nem másíthatunk! És a szerencsétlen imádó oly dühösen rázta meg e szavaknál a fát, hogy csak úgy rengett. — Laci, ezt te nem mondhatod komolyan, szólt Ilka szelíd szemrehányással. — Ilkám, kedves angyalom, bocsáss meg! csengett, a másik, odatámaszkodva a fára és csattanós csókot nyomott imádottja kezére. — Valóban, kedves Lacim, folytatá a leány, semmi okod sincsen féltékenységre, mert ez ember bárdolatlansága elfelejteti tűrhető külsejét, úgy látszik, nem igen fordult meg jobb társaságban, az asztalnál szörnyű sokat evett, hát még mennyit ivott! Janka csupa pajkosságból szüntelenül töltögette poharát, ő meg mindanynyiszor kiürítette. Aztán nem szólt csak egy árva szót sem! Szörnyű egy ember! Oh, kedves Lacikám, de boldogtalan vagyok én ! Amint látszik, nem nagy próbára tette szerénységemet az én szeretetreméltó hugocskám. Bárdolatlan, falánk, iszákos! Hm, első fellépésnek kifutja! — Holnap beszélek édes atyáddal, folytatá Laci, ő szeret téged és bizonyára meghallgatja kérésedet. Csak nem kényszerít arra, ami lehetetlen ! Aztán mi kifogása lehet ellenem ? Családom elég előkelő és hozzá vagyonos is. Hidd el, kedves Ilkám, nem jó tovább is titkolni viszonyunkat, valljuk be nyíltan atyádnak. — Folyt. köv. —■