Magyarország, 1965. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-04 / 27. szám

A­z Osztrák Szocialista Párt két hete tartott kongresszusa el­késett. Eredetileg áprilisra tervezték, amikor is kétségkívül ha­tásosabb lett volna bel és külpoliti­kai okokból egyaránt. A tavaszi hó­napokban ugyanis a jubileumok idő­szakát élte Ausztria: a náci uralom alóli felszabadulás huszadik, (a job­­oldali sajtó diszkrét céltudatossággal inkább „a köztársaság újjászületése” kifejezést használja) majd az állam­­szerződés aláírásának tizedik évfor­dulója nyújtott kiváló alkalmat az ugyancsak két évtizedes kormány­­koalíció kényszerházasságában ma­rakodó szocialistáknak és néppár­tiaknak, hogy konkrét propaganda­tőkét kovácsoljanak az elkerülhetet­lenül általános beszédekből. A szocialista Scharf köztársasági elnök váratlan halála azonban a kongresszus elhalasztására késztet­te a pártvezetőséget. A központi pártlap, az Arbeiter-Zeitung szerint azért, mert „nem látszott célszerű­nek, hogy a csak kétévenként össze­ülő legfelsőbb fórum mozgásszabad­ságát a választási harc korlátozza.” Az elnökválasztási küzdelem egyébként — mint ismeretes — szo­cialista sikerrel végződött. Jonas, ha nem is nagy többséggel, de győzött. Utólag visszatekintve azonban tu­lajdonképpen nehéz megérteni mi is hangzott el a kongresszuson június­ban, ami nem hangozhatott volna el áprilisban. Tudniillik nem hangzott el lénye­gében semmi új. Annak ellenére, hogy kevesen vártak valami újat. Különösen azután, hogy bejelentet­ték: az SPÖ 1945 utáni XVII. kong­resszusát (szöges ellentétben a ko­rábbiak túlnyomó többségével) zárt ajtók mögött, azaz a sajtó teljes ki­zárásával rendezi, csak megnyitás­kor mehetnek be egy percre a fotó­­riporterek. Az egyedüli hivatalos forrás,a szocialista kőnyomatos volt. (Volt persze nemhivatalos forrás is, mégpedig ötszáznál több: a küldöt­tek és beavatottak.) A sajtó kizárása egyébként annál visszatetszőbb volt, mivel három hét­tel korábban zajlott le Bécsben az Osztrák Kommunista Párt kongresz­­szusa összehasonlíthatatlanul több újdonsággal, aránytalanul érdeke­sebb vitával i­s a bel- és külföldi sajtó nyilvánossága előtt. A szocialista titkolózás érthetet­­lenségét fokozta, hogy túlnyomórészt elmaradtak azok a heves viták, ös­s­­zetűzések, a pártvezetésnek éppen az a bírálata, amelytől félve a nem­­kívánatos tanúkat kirekesztették. A pragmatikus pártegység ismét meg­találta zsongító balzsamát az elnök­­választási győzelemben és így vég­ső soron mégis megalapozottnak bi­zonyult a kongresszus elhalasztása. Ismét egyszer bebizonyosodott: Pit­­termann alkancellár, az SPÖ elnöke az osztrák politikai színpad kima­gaslóan legjobb taktikusa. Mint nem­rég egy helybeli kollégánk találóan írta róla: többnyire csak hosszabb idő után derül ki, hogy egy-egy hú­zása mit is célzott tulajdonképpen. Amennyiben a pártja által orszá­gos méretekben hirdetett és folyta­tott osztálybéke-politikáját a párton belül is fenn akarta tartani, úgy ez sikerült. Az „osztályokat” az SPÖ-n belül nem a hétszázezres tagság ré­­tegeződése és világnézeti beállított­sága képviseli. A skála igen széles: a bécsi Karl Marx Hofban (az 1934-es munkásharcokkal a törté­nelembe is bevonult épület felirata a mai 50 groschenes bélyegen sze­mérmesen csak Wien-Heiligenstadt) lakó vasmunkástól, aki az üb-ben esetleg még kommunista kollégájá­val is együtt dolgozik, bizonyos dip­lomásokig terjed, akiknek pozícióját egy céltudatos átváltás tartotta meg —, az ugyanis, amikor 1947 után az NSDAP, a nácipárt egykori tagjaiból az SPD újdonsült tagjaivá vedlettek. Tagságuk ügyében egyébként most folyik a vizsgálat. A kongresszus különben — első­sorban az egyes küldöttek felszóla­lásának formájában — igen határo­zottan foglalt állást az ausztriai neo­náci jelenségek ellen. Egyhangúlag elfogadták a szocialista ifjúsági szer­vezet határozati javaslatát, amely követeli: oszlassanak fel minden olyan tömörülést, amely náci eszmé­ket ápol, s az újfasizmus szálláscsi­­nálója, akadályozzák meg a neonáci, a második világháborút dicsőítő iro­dalom terjesztését Ausztriában. „Tarthatatlan, hogy az egyetemi if­júságot demokráciaellenes, fasiszta szellemben nevelik” — idézi az Ar­beiter-Zeitung dr. Skolton kongresz­­szusi küldöttet. Dr. Skolton nyilván elsősorban Borodajkewycz professzo­ra, a bécsi kereskedelmi főiskola ta­nárára célzott, akit minden történé­sek ellenére (Magyarország 11/16.) máig sem mentettek fel állásából. A felsőoktatásról különben is esett szó, s e szavak ugyancsak érdeme­sek az idézésre. Az egyik küldött, Baszeczky, a szocialista diákszövet­ség képviselője a polgárság tanulási monopóliumának felszámolását sür­gette és követelte a munkásgyerekek bejuttatását a középiskolákba és egyetemekre. A már tanuló polgá­rok és munkások érdekében pedig a történelmi oktatás kiterjesztését: ne álljon meg a főiskolai tanterv 1918- nál, menjen csak tovább! A szocialista diákok különben a „szervezett enfant terrible”-t jelen­tik a SPÖ-ben. Ők mentek elöl tavasszal a Borodajkenycz elleni nagyszabású antifasiszta tüntetésen,­­ míg a pártvezetés vonalát termé­szetesen mindenkor híven tükröző Arbeiter-Zeitung hosszú hallgatás után „ejnye, ejnye gyerekek” stílus­ban bírálta az amerikaiak vietnami szerepét, a diákok elmentek tüntetni, s röplapokat szórni a délkelet-ázsiai jenki intervenció ellen. Amennyire üdvözlendő, hogy a kongresszus elhatárolta magát a szél­sőjobboldaltól (azután, hogy a párt­vezetés tavalyig az ó- és neonáci orientációjú Szabadság Párttal ké­szült koalíciós kormány alakítására) annyira elgondolkodtató, hogy az osztrák szocialisták ezúttal ismét egyenlőségjelet tettek fasiszták és kommunisták közé. Két hónappal azután, hogy az egész szocialista kor­mányfrakció ott állt a náci diák által a nyílt utcán agyonvert kommunista Kirchweger koporsójánál, s három héttel azután, hogy az Osztrák Kom­munista Párt kongresszusa ismét a szocialistákkal, valamennyi demok­ratával való akcióegység jelszavát adta ki, az SPÖ kongresszusán az 1958-as programot (a kommunista­­ellenes programot) szavazták meg. Amint azonban a kongresszus is­mét tükrözte, az SPÖ nem hajtha­tatlan ellenfele a burzsoáziának, sőt: a küldöttek megerősítették a húsz éves koalíciós politikai vonalat, bár két évtized után szeretnék végre az elsőhegedűs szerepét átvenni a duó­ban. A tanácskozás elfogadta a „Program für Österreich” című do­kumentumot. A 79 pontos program, amelyet végleges elfogadása előtt hét hónapos nyilvános vitára bocsá­tanak a párt szervezeteiben és sajtó­jában­, lényegében az 1966-1970 ősze közötti időszak kormányprogramja. Mindkét említett év őszén ugyanis parlamenti választásokat rendeznek, s az SPÖ végre többséget akar sze­rezni. Szavazattöbbséget, bármilyen csekélyet is, már korábban kapott, a nyakatekert, s a Néppártnak ked­vező választási rendszer lehetővé tette, hogy 1. a több szavazatot nyert szocialisták kisebbségben legyenek a parlamentben, 2. bár adott esetben egy néppárti vagy szocialista képvi­selő megválasztásához 18 000 szava­zat elég, a kommunistáknak, akik utoljára 135 000 szavazatot kaptak, egyetlen képviselőjük sincs a nem­zetgyűlésben. A választási reformja­vaslatok egyébként paradoxak. A néppárti a „demokratikusabb”, mert a szocialistákat gyengítendő előnyt jelentene a kommunistáknak, míg az SPÖ ugyanebből az okból ki akarja rekeszteni őket. A kongresszuson csak általánosságok hangzottak el „kis pártok fokozott bevonásáról a közös munkába”, hogy mi lesz eb­ből a gyakorlatban, a jövő mutatja majd meg. A garasletétel a kommunistaelle­­nesség mind időszerűtlenebb kopott frázisa mellett feltehetően elsősor­ban annak a középrétegnek szól, amelyre az osztrák szociáldemokrá­ciának a tervezett választási győze­lemhez szüksége van. Durva párhu­zamot állítva, az SPD hasonlóan ver­seng a polgárság és a kispolgárság kegyeiért, mint a már egy évvel ko­rábban választások előtt álló és ugyancsak kancellári posztra pályá­zó SPD Nyugat-Németországban. Mindenesetre az egymással — az SPD labour-orientációja ellenére — gyakran konzultáló két párt meg­egyezik abban, hogy az óhajtott vá­lasztási győzelem után közösen kí­ván kormányozni (Ausztriában ed­dig is így volt) a polgári konzervat­­ív CDU-val, illetve az ÖVP-vel. A két párt összehasonlítása egyéb­ként korántsem hoz egyértelmű ered­ményt. Az SPÖ kongresszusa örven­detes határozottsággal foglalt ismét állást Ausztria aktív semlegessége, az ENSZ valamennyi tagállamával való együttműködés és a szomszéd országokhoz fűződő barátságos kap­csolatok kiépítése mellett. A Nép­párt, amely lelkesen és nem csekély elégtétellel nyugtázta, hogy a szo­cialisták „elhatárolták­ magukat a kommunista közeledéstől” aránytala­nul kisebb lelkesedéssel vehette tu­domásul, hogy míg ők teljes mellel, az SPÖ teljes fenntartással fordult az EGK társulás kérdése felé. A „Program für Österreich” nem­csak, hogy nem is említi a Közös Piaccal hónapok óta folyó tárgyalá­sokat, hanem határozottan az EGK és az EFTA egyesülésén alapuló át­fogó európai integrációért száll sík­ra „anélkül, hogy ezzel Ausztriát elzárnánk más piacoktól” (értsd Ke­­let-Európától). A program 8. pontja, a nagy létesítmények közös felépí­téséről beszél külföldön, minden bi­zonnyal osztrák államosított i­ar és a szocialista államok együttműködé­sére vonatkozik a fejlődő országok­ban, amire magyar viszonylatban is már nem egy példa van. A kongresszus által elfogadott, s januárig tartó vita után érdemben nyilván megerősítésre kerülő prog­ram legjellemzőbb vonása az, amely­re a polgári Neues Österreich hívta fel a figyelmet: a program olyan, hogy kevés változtatással magáévá teheti a koalíciós kormány, így tehát máris biztosra vehető: a jövő évi vá­lasztások után megalakuló osztrák kormány, akár sikerül csekély szo­cialista többséget szerezni, akár ma­rad a Néppárt csekély többsége, to­vább járja majd az osztálybéke, a tőkések és munkások közötti „szo­ciális társasviszony” politikájának útját. Az eddig megtett út, ki ta­padná, sok pozitívumot hozott a dolgozó embereknek­­ is. De ki ta­gadná, mennyivel többet hozhatna az SPÖ következetes baloldali poli­tikája? Egyébként Oláh, az SPÖ-ből ta­valy kizárt kommunistafaló belügy­miniszter a kongresszus befejező napján tette közhírré: „Munkaközös­ség a demokráciáért és a haladásért” névvel politikai egyesületet alapít. Vezérelve: „nyugat-európai mintájú szociáldemokratizmus”. Bécs szinte valamennyi politikai megfigyelője egyetért abban, hogy a vezérelv „foglalt” s Franz Oláh aligha tud majd tőkét (értsd: jövőre induló né­pes pártot) kovácsolni. Még akkor sem, ha a kétes eredetű amerikai pénzek felvétele után új barátokra lelt a nyíltan náci Deutsche Natio­nal und Soldatenzeitungnál, s az osztrák monarchisták „Majestic” klubjában. HELTAI AND­­AS Ausztria Zárt ajtók mögött A szocialista kongresszus „enfant terrible "-jei Pártprogram, kormányprogram Az ötvengroschenes bélyeg KREISKY ÉS PITTERMANN A KONGRESSZUSON A fotóriporterek egy percre bemehettek MAGYARORSZÁG 1965/27 7

Next