Magyarország, 1965. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
Az Osztrák Szocialista Párt két hete tartott kongresszusa elkésett. Eredetileg áprilisra tervezték, amikor is kétségkívül hatásosabb lett volna bel és külpolitikai okokból egyaránt. A tavaszi hónapokban ugyanis a jubileumok időszakát élte Ausztria: a náci uralom alóli felszabadulás huszadik, (a joboldali sajtó diszkrét céltudatossággal inkább „a köztársaság újjászületése” kifejezést használja) majd az államszerződés aláírásának tizedik évfordulója nyújtott kiváló alkalmat az ugyancsak két évtizedes kormánykoalíció kényszerházasságában marakodó szocialistáknak és néppártiaknak, hogy konkrét propagandatőkét kovácsoljanak az elkerülhetetlenül általános beszédekből. A szocialista Scharf köztársasági elnök váratlan halála azonban a kongresszus elhalasztására késztette a pártvezetőséget. A központi pártlap, az Arbeiter-Zeitung szerint azért, mert „nem látszott célszerűnek, hogy a csak kétévenként összeülő legfelsőbb fórum mozgásszabadságát a választási harc korlátozza.” Az elnökválasztási küzdelem egyébként — mint ismeretes — szocialista sikerrel végződött. Jonas, ha nem is nagy többséggel, de győzött. Utólag visszatekintve azonban tulajdonképpen nehéz megérteni mi is hangzott el a kongresszuson júniusban, ami nem hangozhatott volna el áprilisban. Tudniillik nem hangzott el lényegében semmi új. Annak ellenére, hogy kevesen vártak valami újat. Különösen azután, hogy bejelentették: az SPÖ 1945 utáni XVII. kongresszusát (szöges ellentétben a korábbiak túlnyomó többségével) zárt ajtók mögött, azaz a sajtó teljes kizárásával rendezi, csak megnyitáskor mehetnek be egy percre a fotóriporterek. Az egyedüli hivatalos forrás,a szocialista kőnyomatos volt. (Volt persze nemhivatalos forrás is, mégpedig ötszáznál több: a küldöttek és beavatottak.) A sajtó kizárása egyébként annál visszatetszőbb volt, mivel három héttel korábban zajlott le Bécsben az Osztrák Kommunista Párt kongreszszusa összehasonlíthatatlanul több újdonsággal, aránytalanul érdekesebb vitával is a bel- és külföldi sajtó nyilvánossága előtt. A szocialista titkolózás érthetetlenségét fokozta, hogy túlnyomórészt elmaradtak azok a heves viták, összetűzések, a pártvezetésnek éppen az a bírálata, amelytől félve a nemkívánatos tanúkat kirekesztették. A pragmatikus pártegység ismét megtalálta zsongító balzsamát az elnökválasztási győzelemben és így végső soron mégis megalapozottnak bizonyult a kongresszus elhalasztása. Ismét egyszer bebizonyosodott: Pittermann alkancellár, az SPÖ elnöke az osztrák politikai színpad kimagaslóan legjobb taktikusa. Mint nemrég egy helybeli kollégánk találóan írta róla: többnyire csak hosszabb idő után derül ki, hogy egy-egy húzása mit is célzott tulajdonképpen. Amennyiben a pártja által országos méretekben hirdetett és folytatott osztálybéke-politikáját a párton belül is fenn akarta tartani, úgy ez sikerült. Az „osztályokat” az SPÖ-n belül nem a hétszázezres tagság rétegeződése és világnézeti beállítottsága képviseli. A skála igen széles: a bécsi Karl Marx Hofban (az 1934-es munkásharcokkal a történelembe is bevonult épület felirata a mai 50 groschenes bélyegen szemérmesen csak Wien-Heiligenstadt) lakó vasmunkástól, aki az üb-ben esetleg még kommunista kollégájával is együtt dolgozik, bizonyos diplomásokig terjed, akiknek pozícióját egy céltudatos átváltás tartotta meg —, az ugyanis, amikor 1947 után az NSDAP, a nácipárt egykori tagjaiból az SPD újdonsült tagjaivá vedlettek. Tagságuk ügyében egyébként most folyik a vizsgálat. A kongresszus különben — elsősorban az egyes küldöttek felszólalásának formájában — igen határozottan foglalt állást az ausztriai neonáci jelenségek ellen. Egyhangúlag elfogadták a szocialista ifjúsági szervezet határozati javaslatát, amely követeli: oszlassanak fel minden olyan tömörülést, amely náci eszméket ápol, s az újfasizmus szálláscsinálója, akadályozzák meg a neonáci, a második világháborút dicsőítő irodalom terjesztését Ausztriában. „Tarthatatlan, hogy az egyetemi ifjúságot demokráciaellenes, fasiszta szellemben nevelik” — idézi az Arbeiter-Zeitung dr. Skolton kongreszszusi küldöttet. Dr. Skolton nyilván elsősorban Borodajkewycz professzora, a bécsi kereskedelmi főiskola tanárára célzott, akit minden történések ellenére (Magyarország 11/16.) máig sem mentettek fel állásából. A felsőoktatásról különben is esett szó, s e szavak ugyancsak érdemesek az idézésre. Az egyik küldött, Baszeczky, a szocialista diákszövetség képviselője a polgárság tanulási monopóliumának felszámolását sürgette és követelte a munkásgyerekek bejuttatását a középiskolákba és egyetemekre. A már tanuló polgárok és munkások érdekében pedig a történelmi oktatás kiterjesztését: ne álljon meg a főiskolai tanterv 1918- nál, menjen csak tovább! A szocialista diákok különben a „szervezett enfant terrible”-t jelentik a SPÖ-ben. Ők mentek elöl tavasszal a Borodajkenycz elleni nagyszabású antifasiszta tüntetésen, míg a pártvezetés vonalát természetesen mindenkor híven tükröző Arbeiter-Zeitung hosszú hallgatás után „ejnye, ejnye gyerekek” stílusban bírálta az amerikaiak vietnami szerepét, a diákok elmentek tüntetni, s röplapokat szórni a délkelet-ázsiai jenki intervenció ellen. Amennyire üdvözlendő, hogy a kongresszus elhatárolta magát a szélsőjobboldaltól (azután, hogy a pártvezetés tavalyig az ó- és neonáci orientációjú Szabadság Párttal készült koalíciós kormány alakítására) annyira elgondolkodtató, hogy az osztrák szocialisták ezúttal ismét egyenlőségjelet tettek fasiszták és kommunisták közé. Két hónappal azután, hogy az egész szocialista kormányfrakció ott állt a náci diák által a nyílt utcán agyonvert kommunista Kirchweger koporsójánál, s három héttel azután, hogy az Osztrák Kommunista Párt kongresszusa ismét a szocialistákkal, valamennyi demokratával való akcióegység jelszavát adta ki, az SPÖ kongresszusán az 1958-as programot (a kommunistaellenes programot) szavazták meg. Amint azonban a kongresszus ismét tükrözte, az SPÖ nem hajthatatlan ellenfele a burzsoáziának, sőt: a küldöttek megerősítették a húsz éves koalíciós politikai vonalat, bár két évtized után szeretnék végre az elsőhegedűs szerepét átvenni a duóban. A tanácskozás elfogadta a „Program für Österreich” című dokumentumot. A 79 pontos program, amelyet végleges elfogadása előtt hét hónapos nyilvános vitára bocsátanak a párt szervezeteiben és sajtójában, lényegében az 1966-1970 ősze közötti időszak kormányprogramja. Mindkét említett év őszén ugyanis parlamenti választásokat rendeznek, s az SPÖ végre többséget akar szerezni. Szavazattöbbséget, bármilyen csekélyet is, már korábban kapott, a nyakatekert, s a Néppártnak kedvező választási rendszer lehetővé tette, hogy 1. a több szavazatot nyert szocialisták kisebbségben legyenek a parlamentben, 2. bár adott esetben egy néppárti vagy szocialista képviselő megválasztásához 18 000 szavazat elég, a kommunistáknak, akik utoljára 135 000 szavazatot kaptak, egyetlen képviselőjük sincs a nemzetgyűlésben. A választási reformjavaslatok egyébként paradoxak. A néppárti a „demokratikusabb”, mert a szocialistákat gyengítendő előnyt jelentene a kommunistáknak, míg az SPÖ ugyanebből az okból ki akarja rekeszteni őket. A kongresszuson csak általánosságok hangzottak el „kis pártok fokozott bevonásáról a közös munkába”, hogy mi lesz ebből a gyakorlatban, a jövő mutatja majd meg. A garasletétel a kommunistaellenesség mind időszerűtlenebb kopott frázisa mellett feltehetően elsősorban annak a középrétegnek szól, amelyre az osztrák szociáldemokráciának a tervezett választási győzelemhez szüksége van. Durva párhuzamot állítva, az SPD hasonlóan verseng a polgárság és a kispolgárság kegyeiért, mint a már egy évvel korábban választások előtt álló és ugyancsak kancellári posztra pályázó SPD Nyugat-Németországban. Mindenesetre az egymással — az SPD labour-orientációja ellenére — gyakran konzultáló két párt megegyezik abban, hogy az óhajtott választási győzelem után közösen kíván kormányozni (Ausztriában eddig is így volt) a polgári konzervatív CDU-val, illetve az ÖVP-vel. A két párt összehasonlítása egyébként korántsem hoz egyértelmű eredményt. Az SPÖ kongresszusa örvendetes határozottsággal foglalt ismét állást Ausztria aktív semlegessége, az ENSZ valamennyi tagállamával való együttműködés és a szomszéd országokhoz fűződő barátságos kapcsolatok kiépítése mellett. A Néppárt, amely lelkesen és nem csekély elégtétellel nyugtázta, hogy a szocialisták „elhatárolták magukat a kommunista közeledéstől” aránytalanul kisebb lelkesedéssel vehette tudomásul, hogy míg ők teljes mellel, az SPÖ teljes fenntartással fordult az EGK társulás kérdése felé. A „Program für Österreich” nemcsak, hogy nem is említi a Közös Piaccal hónapok óta folyó tárgyalásokat, hanem határozottan az EGK és az EFTA egyesülésén alapuló átfogó európai integrációért száll síkra „anélkül, hogy ezzel Ausztriát elzárnánk más piacoktól” (értsd Kelet-Európától). A program 8. pontja, a nagy létesítmények közös felépítéséről beszél külföldön, minden bizonnyal osztrák államosított iar és a szocialista államok együttműködésére vonatkozik a fejlődő országokban, amire magyar viszonylatban is már nem egy példa van. A kongresszus által elfogadott, s januárig tartó vita után érdemben nyilván megerősítésre kerülő program legjellemzőbb vonása az, amelyre a polgári Neues Österreich hívta fel a figyelmet: a program olyan, hogy kevés változtatással magáévá teheti a koalíciós kormány, így tehát máris biztosra vehető: a jövő évi választások után megalakuló osztrák kormány, akár sikerül csekély szocialista többséget szerezni, akár marad a Néppárt csekély többsége, tovább járja majd az osztálybéke, a tőkések és munkások közötti „szociális társasviszony” politikájának útját. Az eddig megtett út, ki tapadná, sok pozitívumot hozott a dolgozó embereknek is. De ki tagadná, mennyivel többet hozhatna az SPÖ következetes baloldali politikája? Egyébként Oláh, az SPÖ-ből tavaly kizárt kommunistafaló belügyminiszter a kongresszus befejező napján tette közhírré: „Munkaközösség a demokráciáért és a haladásért” névvel politikai egyesületet alapít. Vezérelve: „nyugat-európai mintájú szociáldemokratizmus”. Bécs szinte valamennyi politikai megfigyelője egyetért abban, hogy a vezérelv „foglalt” s Franz Oláh aligha tud majd tőkét (értsd: jövőre induló népes pártot) kovácsolni. Még akkor sem, ha a kétes eredetű amerikai pénzek felvétele után új barátokra lelt a nyíltan náci Deutsche National und Soldatenzeitungnál, s az osztrák monarchisták „Majestic” klubjában. HELTAI ANDAS Ausztria Zárt ajtók mögött A szocialista kongresszus „enfant terrible "-jei Pártprogram, kormányprogram Az ötvengroschenes bélyeg KREISKY ÉS PITTERMANN A KONGRESSZUSON A fotóriporterek egy percre bemehettek MAGYARORSZÁG 1965/27 7