Magyarország, 1966. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-02 / 1. szám

4 USA A bostoni brahmin bukása Az utolsó mohikán Rokonok és ismerősök „Az istenfáját, Bundy!” A Situation Room, a helyzet jelentő (ám olykor „helyzetteremtő”) szoba a washingtoni Fehér Ház nyugati szárnyának földszintjén található, néhány lépésnyire Lyndon B. Johnson ovális kabinetjétől. A White House agytrösztje ez a lefüggönyözött ablakú helyiség, amelynek halványszürke falai között az amerikai politikacsinálás szürke emi­nenciása, az elnök „szeme és füle”, a befutó in­formációk első értékelője és továbbítója­, az ál­lamfő nemzetbiztonsági tanácsadója dolgozik. Az a — megjelenésében szolgálatkész kezdő tisztvi­selőt idéző — McGeorge Bundy, akinek decem­berben bejelentett és elfogadott lemondása — az 1965. év utolsó napjainak egyik politikai cseme­géje volt Washingtonban. Aligha hihető ugyanis, hogy a karrierje (és a hatalmi piramis) csúcsán álló, dinamikus, negy­venhat éves férfi pusztán a különben csábító fizetéstöbbletért válnék meg tisztjétől. (A Ford Alapítvány elnökeként 75 000 dollár lesz majd a javadalmazása, szemben mostani 28 500 dollá­ros évi jövedelmével.) Bundy lemondásának legfontosabb ismertetőjegye, hogy február 28-án a fekete állami Mercury gépkocsin az ő szemé­lyében , Kennedy elnök hajdani „árnyékkor­mányának” utolsó mohikánja távozik végleg a Fehér Házból! McGeorge Bundy a „megfelelő” városból, a „megfelelő” pénzzel és a „megfelelő” iskolákból indult el üstökösként magasra ívelő pályájára. A homokszín hajú, szemüveges, ruganyos léptű férfi — John F. Kennedy egykori iskolatársa — maga is a „bostoni brahminok” néven ismert elitből evezett az Egyesült Államok közéletébe. Abból a pénzügyi és politikai melegházból, ahol már a kora gyermekkortól tervszerűen terelik a hatalom folyosói felé a dinasztiák sarjának lépteit. A „Bitorló” Bundy apja hét éven át dolgozott Stimson volt külügy-, majd hadügyminiszter mellett, a State Departmentben a helyettese, a Pentagon­ban , Roosevelt idején — a különtanácsadója. Stimson és később Acheson külügyminiszter gyakori vendége a családnak (az idősebb Bundy­­fiú, William — ugyancsak magas rangú kormány­­tisztviselő — végül Acheson lányát veszi fele­ségül). A gyerekek — mint utóbb elmondják — már kisdiákkorukban érzik, hogy „olyan asztalnál ülnek, amelynél a dolgok történnek”. McGeorge a Yale egyetemen történelmet, politikát és ma­tematikát hallgat (kitűnő vizsgaeredményeinek pontszámával rekordot állít fel). A második vi­lágháborúban Kirk tengernagynak, a Bundy­­család barátjának szárnysegéde, majd ő rendezi sajtó alá Stimson emlékiratait. Harminc éves korában „Az USA a világpolitikában” címmel önálló tanfolyamot vezet a Harvard egyetemen, amelynek egyik korábbi rektora különben anyai ágon a rokona. Közben ő szerkeszti Acheson emlékiratait. Négy évvel később a bölcsészkar dékánjaként az egyetem második embere lesz. Bundy dékán így találkozik újra régi iskolatár­sával, John F. Kennedyvel, az egyetem felügyelő-bizottságának tagjával, akinek történetesen szin­tén távoli rokona. (A legkisebb Bundy-lány, Katharine, Jacqueline Kennedy mostohaapjá­nak unokaöccséhez ment férjhez.) Az ifjú harvardi dékán képességeiről legen­dákat zengenek. Racionális elme, briliáns me­mória, puritán pontosság, abszolút hidegvér. („Jeges víz folyik az ereiben” — mondják róla, igaz, nemcsak hízelgően.) Amikor Kennedyt elnökké választják, Walter Lippmann, a politikai újságírás „nagy öregje” McGeorge Bundyt ajánlja az új kormány külügy­miniszteréül, noha a jelölt a republikánus. Kennedy azonban másra szemelte ki Bundyt. Protokollárisan kevesebbre, de gyakorlatilag­ többre, így lesz belőle nemzetbiztonsági tanács­adó, a Fehér Ház „különbejáratú külügyminisz­tere”. S a Situation Roomban, amelyet egy szom­szédos épületből Kennedy költöztet az elnöki palotába, egy kilenctagú szakértő gárda élén a nemzetbiztonsági tanács apparátusának igazga­tója. A State Departmentben csak így emlegetik: ■„the Usurper” ,— a Bitorló. Kormány a kormányban A Nemzetbiztonsági Tanács afféle „kormány a kormányban”. Még 1947-ben hívta életre az amerikai törvényhozás, hogy: „a belpolitika, a külpolitika és a katonai politika nemzetbizton­sági­­ vonatkozásaiban tanácsokkal szolgáljon az elnöknek, illetve ezeket az elemeket integrálja”. A Tanács tagja, az elnök, az alelnök, a külügy- és a hadügyminiszter, de ülésein többnyire je­len van a CIA igazgatója és a vezérkari főnö­kök egyesített bizottságának elnöke is. Ezeket az értekezleteket segít előkészíteni a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsadója, aki e központosí­tott vezetés szempontjából koordinálja a kor­mányszervek működését — a State Depart­mental, a CIA-n és a külföldi segélyhivatalon át egészen a földművelésügyi (!) tárcáig. Bundy és kilenc tagú gárdája veszi fel a kormányszer­vektől befutó sürgős információkat, elemzi az összképet, teszi le a javaslatokat az elnök asz­talára, s ellenőrzi utóbb a legfelsőbb döntés végrehajtását. Ez a szerep, természetszerűleg, bizalmas jel­legű, nem színpadra írták. (Bár alakítója 1965- ben Johnson utasítására kétszer is előlépett a kulisszák mögül: februárban Saigonban, május­ban Santo Domingo-ban tűnt fel.) Természetszerű az is, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadót azo­­­nosítjük annak a vezetésnek a politikájával, amelyet szolgál. Mégis nyilvánvaló, hogy Bundy, tanácsaival, éppúgy lehetett katalizátora bizo­nyos döntéseknek, mint ahogyan ellenkezőleg: mérséklő hatású tényezője is. Noha másfél esztendővel később ő irányította a Kuba fölötti kémrepüléseket, az 1961-es emlé­kezetes orvtámadás napjaiban a relatív óvatos­ságra és megfontoltságra intők között tartották számon. 1965-ös dominikai működését egyes kommentátorok már-már úgy értékelték, mint a State Department intervenciós hangulatú ille­tékeseinek szordinós és közvetett bírálatát. Ami viszont Vietnamot illeti: Bundy a nyilvá­nosság előtt­, egyebek között a nagy egyetemi viták alkalmával, a Fehér Ház délkelet-ázsiai politikájának feltétlen szószólójaként lépett fel. Sőt, Johnson elnökhöz címzett lemondó levelé­ben külön is síkraszállt a kormány „helyes és bátor” vietnami vonala mellett. Washingtonban mégis azt rebesgetik, hogy Bundy bizonyos vo­natkozásokban már nem támogatta a korábbi hévvel a vietnami „lépcsőmászás” politikáját, s ez a hangsúlybeli eltérés hozzájárulhatott le­mondásához. Johnson a lemondást egy „Kedves McGeorge’’ megszólítású, kézzel írott levélben, „őszinte saj­nálkozással” ugyan, de —­ elfogadta. (Holott 1964-ben, amikor Bundy, az elnök választási győzelmét követően, udvariassági gesztusként felajánlotta a lemondását, „LBJ” még ezt vála­szolta: „Miért csinál ilyeneket? Abbahagyni!”) Sőt, valójában az elnök fokozatosan szorította ki pozíciójából tanácsadóját, újabb bizonyítékául annak, hogy szisztematikusan leválasztja a ha­talomról a Kennedy által szervezett bizalmas tanácsadói kör tagjait. Bundy magabiztossága és intellektuális fö­lénnyel társult modora soha nem volt ínyére Johnsonnak. Igaz, az­­emlékezetes dallasi no­vember 22-én Washingtonba repülve Johnson — McNamara hadügyminiszter és a Rush kül­ügyminisztert helyettesítő Ball mellett — har­madikként Bundyval zárkózott be a Fehér Ház­ban. Utóbb azonban, amikor egyszer a nemzet­­biztonsági tanácsadó berendelés nélkül lépett az elnöki dolgozószobába, amint azt Kennedy idejében megszokta, Johnson ekként utasította rendre: „Az istenfáját, Bundy! Megmondtam, hogy ha majd szükségem lesz magára, híva­tom” .. . A két politikus viszonya washingtoni benn­fentesek szerint az utóbbi néhány héten már határozottan hűvös volt. A nemzetbiztonsági ta­nácsadó diófa íróasztalán ugyan még kigyul­ladt az elnöki telefon piros jelzőlámpája, hogy azután a jól ismert texasi akcentus Bundy véle­ményét tudakolja egy-egy friss fejleményről, de a „Kedves McGeorge”-nak azt is éreznie kel­lett, hogy nem tartják nélkülözhetetlennek. Nem volt véletlen, hogy már júniusban váratlan se­gítséget adtak a nemzetbiztonsági tanácsadó mellé: két régi „LBJ”-istát, Horace Busby el­nöki kabinetfőnök és Douglas Cater volt lap­­szerkesztő személyében.... Bundy december 8-án mondott le, de az aján­lat, amelyet a Ford Alapítványtól kapott, már november közepe óta ismert volt. A tanácsadó nyilván valami jelre várt: mit szól az ajánlathoz az elnök? És Johnson­­ ismételten nagyon me­legen nyilatkozott Bush külügyminiszter képes­ségeiről. A nemzetbiztonsági tanácsadó megér­tette a célzást: egyhamar nem lenne belőle kül­ügyminiszter ... A lemondást követően megindultak a találga­tások, ki lesz az utód, s egyáltalán megmarad-e ez a csúcstanácsadói poszt olyan jelentősnek, amilyen eredetileg volt. Washingtonban minden cáfolat ellenére tartja magát az a kombináció, hogy az elnök McNamarából szeretne „első mi­nisztert” csinálni, afféle külügyi és hadügyi -„vezérkari főnököt”. A hadügyminisztert min­denesetre már régóta „assistent president”-ként, az elnök helyetteseként emlegetik a lapok. Azt is szellőztetik, nem utolsósorban McNamara né­hány belpolitikai és gazdasági jellegű megbíza­tása óta, hogy Johnson, aki közismerten szíve­sebben tájékozódik telefonon, mint olvasás út­ján, állítólag a telefon feltalálásától eltekintve McNamarát tartja „a legnagyobb találmánynak”. Hétfő következik Ezeknek a kombinációknak ellene szól, hogy a vietnami háború fokozásának időszaka nem a legelőírásosabb alkalom egy hadügyminiszter­cserére. Különösen, ha ez a hadügyminiszter annyira aktív, hogy az Egyesült Államok viet­nami agressziójáról Amerikában mint „McNa­mara háborújáról” beszélnek. Jól értesült wa­shingtoni tudósítók viszont azt állítják: McNa­mara úgy „beolajozta” a Pentagon gépezetét, hogy annak vezetését Cyrus R. Vance hadügy­miniszterhelyettes bármikor átveheti tőle. Az érvek és ellenvetések mérlegelésénél minden­esetre azzal is számolnak, hogy az Egyesült Ál­lamokban az elnöki kormányzati rendszer maga is kedvez annak a centralizációs folyamatnak, amelynek McNamara „csúcsminisztersége” egyik kifejezője lenne. Ebben az esetben Bundynak vagy nem lenne utóda — vagy az utód csak igen korlátozott hatalmat kapna. ... A Harvard egyetem élclapjában, a Lam­­poonban annak idején Bundy dékánról bará­­tian csipkelődő versikét közöltek, amely a hét egy-egy napjához fűzte a politikus professzor üstökösszerű pályafutásának gyors egymásután­ban következő stációit. A strófa második fele így hangzott: „Csütörtök — hadsereg, péntek — Harvard, szombat — dékán, vasárnap — isten”. E vasárnapi „istenség” után a Fehér Házból tá­vozó Bundy életében — hétfő kezdődik. SERÉNY PÉTER MCGEORGE BUNDY „Nincs elég fantáziája” MAGYARORSZÁG 1966/1

Next