Magyarország, 1966. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-02 / 1. szám
4 USA A bostoni brahmin bukása Az utolsó mohikán Rokonok és ismerősök „Az istenfáját, Bundy!” A Situation Room, a helyzet jelentő (ám olykor „helyzetteremtő”) szoba a washingtoni Fehér Ház nyugati szárnyának földszintjén található, néhány lépésnyire Lyndon B. Johnson ovális kabinetjétől. A White House agytrösztje ez a lefüggönyözött ablakú helyiség, amelynek halványszürke falai között az amerikai politikacsinálás szürke eminenciása, az elnök „szeme és füle”, a befutó információk első értékelője és továbbítója, az államfő nemzetbiztonsági tanácsadója dolgozik. Az a — megjelenésében szolgálatkész kezdő tisztviselőt idéző — McGeorge Bundy, akinek decemberben bejelentett és elfogadott lemondása — az 1965. év utolsó napjainak egyik politikai csemegéje volt Washingtonban. Aligha hihető ugyanis, hogy a karrierje (és a hatalmi piramis) csúcsán álló, dinamikus, negyvenhat éves férfi pusztán a különben csábító fizetéstöbbletért válnék meg tisztjétől. (A Ford Alapítvány elnökeként 75 000 dollár lesz majd a javadalmazása, szemben mostani 28 500 dolláros évi jövedelmével.) Bundy lemondásának legfontosabb ismertetőjegye, hogy február 28-án a fekete állami Mercury gépkocsin az ő személyében , Kennedy elnök hajdani „árnyékkormányának” utolsó mohikánja távozik végleg a Fehér Házból! McGeorge Bundy a „megfelelő” városból, a „megfelelő” pénzzel és a „megfelelő” iskolákból indult el üstökösként magasra ívelő pályájára. A homokszín hajú, szemüveges, ruganyos léptű férfi — John F. Kennedy egykori iskolatársa — maga is a „bostoni brahminok” néven ismert elitből evezett az Egyesült Államok közéletébe. Abból a pénzügyi és politikai melegházból, ahol már a kora gyermekkortól tervszerűen terelik a hatalom folyosói felé a dinasztiák sarjának lépteit. A „Bitorló” Bundy apja hét éven át dolgozott Stimson volt külügy-, majd hadügyminiszter mellett, a State Departmentben a helyettese, a Pentagonban , Roosevelt idején — a különtanácsadója. Stimson és később Acheson külügyminiszter gyakori vendége a családnak (az idősebb Bundyfiú, William — ugyancsak magas rangú kormánytisztviselő — végül Acheson lányát veszi feleségül). A gyerekek — mint utóbb elmondják — már kisdiákkorukban érzik, hogy „olyan asztalnál ülnek, amelynél a dolgok történnek”. McGeorge a Yale egyetemen történelmet, politikát és matematikát hallgat (kitűnő vizsgaeredményeinek pontszámával rekordot állít fel). A második világháborúban Kirk tengernagynak, a Bundycsalád barátjának szárnysegéde, majd ő rendezi sajtó alá Stimson emlékiratait. Harminc éves korában „Az USA a világpolitikában” címmel önálló tanfolyamot vezet a Harvard egyetemen, amelynek egyik korábbi rektora különben anyai ágon a rokona. Közben ő szerkeszti Acheson emlékiratait. Négy évvel később a bölcsészkar dékánjaként az egyetem második embere lesz. Bundy dékán így találkozik újra régi iskolatársával, John F. Kennedyvel, az egyetem felügyelő-bizottságának tagjával, akinek történetesen szintén távoli rokona. (A legkisebb Bundy-lány, Katharine, Jacqueline Kennedy mostohaapjának unokaöccséhez ment férjhez.) Az ifjú harvardi dékán képességeiről legendákat zengenek. Racionális elme, briliáns memória, puritán pontosság, abszolút hidegvér. („Jeges víz folyik az ereiben” — mondják róla, igaz, nemcsak hízelgően.) Amikor Kennedyt elnökké választják, Walter Lippmann, a politikai újságírás „nagy öregje” McGeorge Bundyt ajánlja az új kormány külügyminiszteréül, noha a jelölt a republikánus. Kennedy azonban másra szemelte ki Bundyt. Protokollárisan kevesebbre, de gyakorlatilag többre, így lesz belőle nemzetbiztonsági tanácsadó, a Fehér Ház „különbejáratú külügyminisztere”. S a Situation Roomban, amelyet egy szomszédos épületből Kennedy költöztet az elnöki palotába, egy kilenctagú szakértő gárda élén a nemzetbiztonsági tanács apparátusának igazgatója. A State Departmentben csak így emlegetik: ■„the Usurper” ,— a Bitorló. Kormány a kormányban A Nemzetbiztonsági Tanács afféle „kormány a kormányban”. Még 1947-ben hívta életre az amerikai törvényhozás, hogy: „a belpolitika, a külpolitika és a katonai politika nemzetbiztonsági vonatkozásaiban tanácsokkal szolgáljon az elnöknek, illetve ezeket az elemeket integrálja”. A Tanács tagja, az elnök, az alelnök, a külügy- és a hadügyminiszter, de ülésein többnyire jelen van a CIA igazgatója és a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke is. Ezeket az értekezleteket segít előkészíteni a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsadója, aki e központosított vezetés szempontjából koordinálja a kormányszervek működését — a State Departmental, a CIA-n és a külföldi segélyhivatalon át egészen a földművelésügyi (!) tárcáig. Bundy és kilenc tagú gárdája veszi fel a kormányszervektől befutó sürgős információkat, elemzi az összképet, teszi le a javaslatokat az elnök asztalára, s ellenőrzi utóbb a legfelsőbb döntés végrehajtását. Ez a szerep, természetszerűleg, bizalmas jellegű, nem színpadra írták. (Bár alakítója 1965- ben Johnson utasítására kétszer is előlépett a kulisszák mögül: februárban Saigonban, májusban Santo Domingo-ban tűnt fel.) Természetszerű az is, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadót azonosítjük annak a vezetésnek a politikájával, amelyet szolgál. Mégis nyilvánvaló, hogy Bundy, tanácsaival, éppúgy lehetett katalizátora bizonyos döntéseknek, mint ahogyan ellenkezőleg: mérséklő hatású tényezője is. Noha másfél esztendővel később ő irányította a Kuba fölötti kémrepüléseket, az 1961-es emlékezetes orvtámadás napjaiban a relatív óvatosságra és megfontoltságra intők között tartották számon. 1965-ös dominikai működését egyes kommentátorok már-már úgy értékelték, mint a State Department intervenciós hangulatú illetékeseinek szordinós és közvetett bírálatát. Ami viszont Vietnamot illeti: Bundy a nyilvánosság előtt, egyebek között a nagy egyetemi viták alkalmával, a Fehér Ház délkelet-ázsiai politikájának feltétlen szószólójaként lépett fel. Sőt, Johnson elnökhöz címzett lemondó levelében külön is síkraszállt a kormány „helyes és bátor” vietnami vonala mellett. Washingtonban mégis azt rebesgetik, hogy Bundy bizonyos vonatkozásokban már nem támogatta a korábbi hévvel a vietnami „lépcsőmászás” politikáját, s ez a hangsúlybeli eltérés hozzájárulhatott lemondásához. Johnson a lemondást egy „Kedves McGeorge’’ megszólítású, kézzel írott levélben, „őszinte sajnálkozással” ugyan, de — elfogadta. (Holott 1964-ben, amikor Bundy, az elnök választási győzelmét követően, udvariassági gesztusként felajánlotta a lemondását, „LBJ” még ezt válaszolta: „Miért csinál ilyeneket? Abbahagyni!”) Sőt, valójában az elnök fokozatosan szorította ki pozíciójából tanácsadóját, újabb bizonyítékául annak, hogy szisztematikusan leválasztja a hatalomról a Kennedy által szervezett bizalmas tanácsadói kör tagjait. Bundy magabiztossága és intellektuális fölénnyel társult modora soha nem volt ínyére Johnsonnak. Igaz, azemlékezetes dallasi november 22-én Washingtonba repülve Johnson — McNamara hadügyminiszter és a Rush külügyminisztert helyettesítő Ball mellett — harmadikként Bundyval zárkózott be a Fehér Házban. Utóbb azonban, amikor egyszer a nemzetbiztonsági tanácsadó berendelés nélkül lépett az elnöki dolgozószobába, amint azt Kennedy idejében megszokta, Johnson ekként utasította rendre: „Az istenfáját, Bundy! Megmondtam, hogy ha majd szükségem lesz magára, hívatom” .. . A két politikus viszonya washingtoni bennfentesek szerint az utóbbi néhány héten már határozottan hűvös volt. A nemzetbiztonsági tanácsadó diófa íróasztalán ugyan még kigyulladt az elnöki telefon piros jelzőlámpája, hogy azután a jól ismert texasi akcentus Bundy véleményét tudakolja egy-egy friss fejleményről, de a „Kedves McGeorge”-nak azt is éreznie kellett, hogy nem tartják nélkülözhetetlennek. Nem volt véletlen, hogy már júniusban váratlan segítséget adtak a nemzetbiztonsági tanácsadó mellé: két régi „LBJ”-istát, Horace Busby elnöki kabinetfőnök és Douglas Cater volt lapszerkesztő személyében.... Bundy december 8-án mondott le, de az ajánlat, amelyet a Ford Alapítványtól kapott, már november közepe óta ismert volt. A tanácsadó nyilván valami jelre várt: mit szól az ajánlathoz az elnök? És Johnson ismételten nagyon melegen nyilatkozott Bush külügyminiszter képességeiről. A nemzetbiztonsági tanácsadó megértette a célzást: egyhamar nem lenne belőle külügyminiszter ... A lemondást követően megindultak a találgatások, ki lesz az utód, s egyáltalán megmarad-e ez a csúcstanácsadói poszt olyan jelentősnek, amilyen eredetileg volt. Washingtonban minden cáfolat ellenére tartja magát az a kombináció, hogy az elnök McNamarából szeretne „első minisztert” csinálni, afféle külügyi és hadügyi -„vezérkari főnököt”. A hadügyminisztert mindenesetre már régóta „assistent president”-ként, az elnök helyetteseként emlegetik a lapok. Azt is szellőztetik, nem utolsósorban McNamara néhány belpolitikai és gazdasági jellegű megbízatása óta, hogy Johnson, aki közismerten szívesebben tájékozódik telefonon, mint olvasás útján, állítólag a telefon feltalálásától eltekintve McNamarát tartja „a legnagyobb találmánynak”. Hétfő következik Ezeknek a kombinációknak ellene szól, hogy a vietnami háború fokozásának időszaka nem a legelőírásosabb alkalom egy hadügyminisztercserére. Különösen, ha ez a hadügyminiszter annyira aktív, hogy az Egyesült Államok vietnami agressziójáról Amerikában mint „McNamara háborújáról” beszélnek. Jól értesült washingtoni tudósítók viszont azt állítják: McNamara úgy „beolajozta” a Pentagon gépezetét, hogy annak vezetését Cyrus R. Vance hadügyminiszterhelyettes bármikor átveheti tőle. Az érvek és ellenvetések mérlegelésénél mindenesetre azzal is számolnak, hogy az Egyesült Államokban az elnöki kormányzati rendszer maga is kedvez annak a centralizációs folyamatnak, amelynek McNamara „csúcsminisztersége” egyik kifejezője lenne. Ebben az esetben Bundynak vagy nem lenne utóda — vagy az utód csak igen korlátozott hatalmat kapna. ... A Harvard egyetem élclapjában, a Lampoonban annak idején Bundy dékánról barátian csipkelődő versikét közöltek, amely a hét egy-egy napjához fűzte a politikus professzor üstökösszerű pályafutásának gyors egymásutánban következő stációit. A strófa második fele így hangzott: „Csütörtök — hadsereg, péntek — Harvard, szombat — dékán, vasárnap — isten”. E vasárnapi „istenség” után a Fehér Házból távozó Bundy életében — hétfő kezdődik. SERÉNY PÉTER MCGEORGE BUNDY „Nincs elég fantáziája” MAGYARORSZÁG 1966/1