Magyarország, 1967. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

munkást foglalkoztat, és szerinte 2900 munkásnak már nincs dolga, további 600 pedig a korszerűsítések követ­keztében vált feleslegessé. Ezeket a munkásokat az olajvezeték építése során vették fel és elbocsátásukat a Szíriai szociális törvények megakadá­lyozták. Az IPC arra hivatkozott, hogy a munkás-elbocsátások révén keletke­ző megtakarítás növeli majd a kor­mány részesedését; végül a nagyará­nyú elbocsátást mindenféle megegye­zés feltételéül szabta. A szíriai válasz világos volt: a kormány nem haj­landó belemenni abba, hogy ezt a kérdést összekössék az elmaradt ré­szesedés megfizetésének kérdésével. Felszólította az IPC-t: közvetlenül tárgyaljon az érdekelt munkásokkal, illetve szakszervezetükkel. A kor­mány tehát nem volt hajlandó a munkások kárára alkudozni. A tárgyalások egész menete meg­mutatta, hogy a kormány elvi dön­tésre törekszik és nem „néhány shil­lingen múlik a dolog", mint ahogyan például a Financial Times írta. A szí­riai álláspont szerint elvi okokból az utolsó fillérig meg kell kapnia az IPC-től az 1966-ra járó teljes és jogos járandóságot, ami az elmúlt 10 esz­tendő határait illeti: Szíria kész méltányos megegyezést kötni az olaj­­társasággal. A kormány pontosan ki­számította, hogy az eddigi téves kalkuláció kiigazításával az 1966. ja­nuár 1-től szeptember 30-ig terjedő időszakra a társaságtól még jár neki 3 millió 748 ezer 904 font sterling 10 shilling és 9 penny. A szíriai számítások szerint tehát az IPC-nek minden tonna olaj után 5 shilling 10 pence összeget kell fi­zetnie, nem pedig 4 shillinget. Az IPC először 1 650 000, majd 4 400 000, végül 4 000 000 font sterlin­get ajánlott fel az összes tartozás fe­jében; azt természetesen Szíria nem fogadta el. Az IPC az egész kérdést akarta ezzel lezárni, és kijelentette, hogy „a múltat nem lehet megboly­gatni”. A szakítás valójában akkor következett be, amikor október kö­zepén a titkos tárgyalások 11. ülésén az IPC írásos jegyzékben közölte: az eddigi elszámolásokat lezártnak te­kinti ... A tárgyalások hivatalosan csak november végén szakadtak meg. A szíriai kormány nyilatkozata kijelen­tette, hogy az IPC, noha megcáfol­hatatlan tények és számadatok bizo­nyítják, hogy különféle pénzügyi machinációkkal évek során át meg­károsította az országot, nem volt haj­landó teljesíteni Szíria jogos köve­teléseit. „Az olajtársaság magatartá­sa a Szíria ellen szőtt imperialista összeesküvés egyik láncszeme” — ál­lapította meg a kormány nyilatko­zata. A tárgyalások megszakítása után a Szíriai Kommunista Párt nyilatko­zatban ítélte el az olajmonopóliumot és támogatásáról biztosította a kor­mányt A nyilatkozat felhívta az or­szág nemzeti és haladó erőit, szilár­dítsák meg egységüket az imperia­lista olajtársasággal vívott küzde­lemben és felszólította az antiimpe­­rialista arab erőket, valamint a szo­cialista országok népeit, fejezzék ki szolidaritásukat Szíria iránt, támo­gassák harcát a rabló olajtársasággal szemben. A Szíriai Kommunista Párt nyi­latkozata figyelmeztetett arra a ve­szélyre is, hogy az SPC megpróbálja majd Szíria ellen fordítani Irakot és Libanont. A fejlemények igazolták ennek az előrelátó figyelmeztetésnek a jogosságát. Az IPC ugyanis kipro­vokálta az olajvezeték elzárását, hogy revolverezhesse az iraki és libanoni kormányt, amelyet ez érzékenyen érintett. Ki zárta el ? A szíriai kormány egyáltalán nem akarta elzárni az olajvezetéket. Ami­kor a tárgyalások megszakadása után zárolta az IPC szíriai vagyonát és létesítményeit, közölte, hogy ez az in­tézkedés csak ideiglenes jellegű; ha az IPC megfizeti tartozását, a kor­mány nyomban feloldja a zárlatot. Az olajvezetéknél és a társaság irodáiban megjelenő kormánymegbí­zottak első feladata a vezeték zavar­talan működésének biztosítása volt. Az olaj áramlása a szíriai kormány akarata ellenére és csak akkor szűnt meg, amikor az IPC elvezényelte a kaniasi kikötőből a tartályhajókat és amikor emiatt az olajtankok már színültig megteltek. Az olajvezeték elzárása tehát szíriai részről techni­kai szükségesség volt és az IPC pro­pagandája csak azért nevezte „meg­torló intézkedésnek”, hogy felelőssé­gét Szíriára háríthassa. Szolidaritás Az olajvezeték „elvágásának” vád­jával az IPC az iraki és a libanoni közvéleményt kívánta Szíria ellen hangolni. Irak olajjövedelmének döntő fontossága van: ez fedezi az állam bevételeinek 80—90 százalékát Az IPC 1965-ben olajrészesedésként több, mint 131 millió font sterlinget fizetett ki a bagdadi kormánynak. Az IPC „érvelése”: ha Irak nem akarja olajjövedelmének csökkenését (amely az olajvezeték elzárása miatt bekö­vetkeznék), akkor bírja rá a szíriai kormányt az IPC-vel szemben tá­masztott igényének mérséklésére, mert ez az olajvezeték újramegnyitá­­sának feltétele. Hasonló zsarolással kísérletezett a társaság Bejrútban is, arra hivatkozva, hogy az olajveze­ték elzárása megakadályozza Liba­non olajellátását. Ez a nagyszabású zsaroló hadmű­velet az IPC pozícióinak meggyengü­lésére vezetett, s ugyanakkor kivál­totta az érdekelt arab kormányok el­lentámadását. A haladó arab közvé­lemény síkraszállt Szíria mellett. Makhausz szíriai külügyminiszter Bagdadban megmagyarázta, miről van szó és kérte az iraki kormányt, segítse Szíriát a konfliktusban. Nagi Taleb iraki miniszterelnök válaszul kijelentette: „Fenntartás nélkül tá­mogatjuk Szíriát az IPC-vel szem­ben támasztott követeléseiben.” Irak után Libanon is szolidari­tást vállalt Szíriával. Karami mi­niszterelnök kijelentette, hogy a konfliktus minden következményéért az IPC-t teszi felelőssé. Az IPC manővere tehát nem érte el célját, sőt, mint az olajválság „eszkalációjának” következő szakasza megmutatta, visszafelé sült el. Az olajtársaság konoksága és a Szíria iránt megnyilvánuló szolidaritás az olajtermelő arab országokban új len­dületet adott annak a mozgalomnak, amely az olajkincs államosítását sür­geti. Szíria nem tervezte az olajveze­ték államosítását, de az IPC szabo­tázsa láttán a szakszervezetek most már felvetik az államosítás lehető­ségét. Irak, amely hosszú idő óta hiába igyekszik rábírni az IPC-t koncesz­­sziói csökkentésének tudomásulvéte­lére és a termelés fokozására, a szí­riai válságot felhasználja saját tár­gyalási pozícióinak megerősítésére. Libanon is igyekszik Szíria harcos­ságából hasznot húzni és Karame minisztereinek az IPC bejrúti igaz­gatójával közölte, hogy ugyanazokat a kedvezményeket kéri, amelyeket Szíria. Tariki sejk Az olaj­államosítás híveinek szó­vivője, Abdallah Tariki sejk, az emigrációba kényszerített volt szaúd­­arábiai olajipari miniszter, aki jelen­leg a szíriai kormány tanácsadója, a Le Monde-nak adott nyilatkozatában kifejtette, hogy az IPC lemarad az események mögött, s a társaság nincs abban a helyzetben, hogy gazdasági megtorlással térdre kényszeríthesse Szíriát. Az olajvezetékről nem lehet lemondani és nem lehet egyik napról a másikra helyette Irakban, vagy Törökországban másikat építeni. A Moszulból és Kirkukból Bászrába ve­zető pipeline megépítése legalább há­rom évig tartana és a hegyvidék adottságai miatt rendkívül költséges lenne. Tariki sejk szerint Irak nem ab­ban érdekelt, hogy Szíria ellenében az IPC-vel közösen építsen új olajveze­téket, hanem abban, hogy Szíriával együtt használja fel a jelenlegi szí­riai olajvezetéket az IPC ellenében, vagyis, hogy államosítsa az IPC iraki olajmezőit.­­„Az IPC-nek nem szabad elfelejtenie, hogy Irak műszakilag most már képes az olaj államosítá­sára — hangsúlyozta Abdallah Ta­riki. — Iraknak már megvannak a szükséges káderei. Ha Irak és Szíria a világpiaci árnál 30—40%-kal ol­csóbban adná el az olajat, akkor is jobban járna, mint most.”) Makrusz szíriai külügyminiszter bagdadi tárgyalásai során ugyancsak utalt az államosításra, mint az IPC- vel szemben végső soron alkalmaz­ható rendszabályra. Mi több, kijelen­tette: „Ha Irak államosítaná olajfor­rásait, Szíria Iraktól nem kérné az olajvezeték használata fejében azo­kat az összegeket, amelyeket az IPC- től követel. Makhusz Bagdadban utalt arra is, hogy Szíria és Irak egy­aránt számíthat a Szovjetunióra, mint biztos vevőre, ha államosítaná olajkincsét. A Szovjetunió tehát potenciálisan Szíria és Irak támogatójaként jele­nik meg az új közép-keleti olajvitá­ban. Ez jelentősen ellensúlyozza azoknak a fenyegetéseknek a hatá­sát, amelyeket az IPC álláspontját támogató angol és amerikai lapok Damaszkusz és Bagdad címére intéz­tek. Arról írtak, hogy a számlát vé­gül is Damaszkusz fogja megfizetni; hogy az IPC áttér a tengeri szállí­tásra és így Szíria hoppon marad; hogy azok az arab kormányfők, akik ujjat húznak a nemzetközi olajkar­­tellel. Moszadik sorsára juthatnak, hogy a nyugati nagyhatalmak nem tűrhetik közép-keleti olajforrásaik veszélyeztetését. Ezekre a fenyegetésekre a haladó arab sajtó élesen reagált. A kairói Ahram ezt írta: „Az IPC, úgy látszik, elfelejtette, milyen sors érte a Szuezi Csatornatársaságot, amely nem is­merte el az egyiptomi nép törvényes jogait...” Szuezra emlékeztetett Makhusz szíriai külügyminiszter is. A szuezi csata óta minden megváltozott Kö­­­­zép-Keleten, a XIX. századbeli mód­szerek többé nem alkalmazhatók az arab népek ellen. (Makrusz bagdadi nyilatkozata: „Nem félünk a VI. amerikai flottától és e flotta mozdu­latai hidegen hagyják a szíriai kor­mányt. Szuez óta lejárt az imperia­lista flottatüntetések ideje. Mielőtt elindultam volna Bagdadba, fogad­tam az Egyesült Államok damasz­kuszi nagykövetét és megmondtam neki: még ha atombombával fenye­getnek is minket, nem tudnak elret­tenteni jogos követeléseinktől.”) A jelek arra vallanak, hogy az Iraq Petroleum Company nemcsak a szí­riai olajvezeték jövedelmének kiszá­mításakor tévedett, hanem akkor is, amikor nem volt hajlandó a megvál­tozott helyzet józan mérlegelése alapján helyrehozni a „tévedést” és amikor azt hitte, hogy megtörheti a szíriai kormányt. Ez a damaszkuszi kormány nem olyan, mint a korábbiak voltak. En­nek fel nem ismerése az IPC leg­nagyobb tévedése. RUDNYÁNSZKY ISTVÁN ZURJEN ÉS NASSZER „Nem félünk a hatodik amerikai flottától!” MAGYARORSZÁG 1967/1­5

Next