Magyarország, 1967. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1967-07-02 / 27. szám
S3 MAGYARORSZÁG 1967/27 A véletlen úgy hozta, hogy Londonból éppen azon a napon érkezett e sorok írója Párizsba, amikor megkezdődött Harold Wilson brit miniszterelnök villámlátogatása. A brit szigetek felett azokban a napokban mindvégig szokatlanul verőfényes, meleg idő uralkodott, s ez a közel-keleti válság napjaiban is bizonyos alig leplezhető derűvel töltötte el a parkokban heverésző „utca emberét”. Amikor azonban a tényleges politikai problémák szóba kerültek, a szerkesztőségek és minisztériumok, az alsóház és a családi otthonok hangulata nyomban megváltozott. Egyszeriben mintha eltűnt volna a napsütés és átadta helyét a megszokott felhős, komor életérzésnek. Túlságosan reális szemléletűek a britek ahhoz, hogy illúziókban ringatnák magukat. Meglehetősen világosan felismerik hazájuk befolyásának és tekintélyének csökkenését a világban. Nézetkülönbségek különösképpen pedig érzékenyen reagáltak a közel-keleti konfliktus időszakában arra, hogy az angol kormány, amely nem is olyan régen meghatározóan szólt bele a háborútól ismét feldúlt térség kérdéseibe, most az Egyesült Államoknak volt kénytelen átadni a prímhegedűsi szerepet és a kezdeményezőkészség leghalványabb jeleit sem mutatta. Tévedés ne essék: a közvélemény nem azt kifogásolta, hogy a hivatalos körök meg sem kockáztatták a szuezi kalandhoz hasonló újabb vállalkozást. Egyetlen épelméjű állampolgár sem akad, aki követelné a kormánytól, hogy az Arab-Keleten elveszített pozíciókat valaha is fegyveres eszközökkel próbálja visszaszerezni. Ellenkezőleg: a legjobban talán az fájt a dráma óráiban az angoloknak, hogy a hivatalos politika első reakcióival összekötötte Nagy-Britanniát Washingtonnal s ezzel a kormány önmagát fosztotta meg a manőverezési lehetőségektől. Figyelemre méltó volt, hogy a britek körében, még a hivatalos tényezők és az alsóházi képviselők között is megoszlottak a nézetek. A bennfentesek egyenesen arról beszéltek, hogy a kormány sem egységes a közel-keleti helyzet és a teendők megítélésében. Nagy-Britannia túlságosan hoszszú ideig töltött be hegemón szerepet az arab világban ahhoz, hogy sokakban ne váltott volna ki vegyes érzelmeket az izraeli támadás. Még neves publicisták is megállapították, hogy például George Brown külügyminiszter alig tudja leplezni az arabok iránti vonzalmait — persze csak akkor, ha a londoni koncepciókhoz a válság előtt hűnek bizonyult kormányokról volt szó. Wilson viszont a tőle megszokott hideg fővel tovább vitte az Izraelt támogató hivatalos vonalat. A szigetország közvéleményében leplezetlen „irigység” mutatkozott De Gaulle elnök és a francia kormány pozíciója iránt. Mint mondották, az izraeli haderőt ugyan zömében a legkorszerűbb francia fegyverekkel és repülőgépekkel látták el, a háborús feszültség idején a francia elnöknek mégis sikerült teljes mértékben megőriznie az arab államok szimpátiáját, sőt még olyan arab köröket is megnyert politikájával, amelyek korábban bizalmatlansággal mérlegelték a párizsi diplomácia gyakran rendkívül bonyolultan és áttételesen érvényesülő erőfeszítéseit. Ilyen előzmények után érkezett tehát Harold Wilson a francia fővárosba. Küldetésének eredeti, egyetlen és legfőbb célja az volt, hogy De Gaulle elnököt híres, május 16-i sajtóértekezlete és az Európai Gazdasági Közösség május végi, római, jubiláris csúcsértekezlete után igyekezzék rávenni a Nagy-Britannia közös piaci belépését ellenző álláspontja feladására. Sikertelen érvelés Wilson utoljára februárban tárgyalt a tábornokkal, akivel egyébként Adenauer temetésén is találkozott, de akkor csak rövid, udvarias és protokolláris beszélgetést folytattak. Az időközben bekövetkezett események, elsősorban az izraeli— arab konfliktus, a rendkívüli ENSZ-közgyűlés és a Koszigin—De Gaulle találkozó azonban alaposan módosította a tanácskozási napirendet. A hivatalos szóvivők ezúttal is igen szófukarnak bizonyultak, s csak annyit „árultak el”, hogy az összesen hat órát igénybevevő eszmecseréken megvitatták a világhelyzetet és valamennyi időszerű nemzetközi problémát. Párizsban nyomát sem lehetett látni külföldi kormányfő jelenlétének. Az Elysée-palotához közelállók véleménye szerint az elnök kifejezett kívánsága az volt, hogy „kandalló melletti beszélgetés” jellege legyen találkozójának a brit miniszterelnökkel. Vendégét XIV. Lajos kedvenc kastélyában, a Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianonban szállásolta el. A kastélyt a közelmúltban teljesen újjávarázsolták és Wilson Lajos Fülöp egykori lakosztályát foglalta el. A Union Jack ott lengett a francia trikolór mellett és a hivatalos hangadók nyomatékosan emlegették: az elnök és a franciák milyen őszinte megbecsüléssel és rokonszenvel viseltetnek a britek iránt. Ez viszont egyáltalán nem zárja ki, hogy szinte minden döntő kérdésben ellenkező álláspontot valljanak. Wilson, rutinos diplomatához illően, kerülő úton szerette volna becsempészni magát a „nagy öreg” kegyeibe és szívébe. Azzal kezdte, ami pillanatnyilag a legjobban érdekelte az elnököt. Ékesszólóan kifejtette, hogy a brit kormány — állítólag — „semlegesnek” mutatkozott a közelkeleti válságban és egyik felet sem támogatta. Persze, ezt az érvelést a tények semmiben sem támasztották alá, de ez nem akadályozta meg a kormányelnököt abban, hogy kedvező színben próbálja feltüntetni saját politikáját. Döntő adunak szánta azt a kijelentést: ha Nagy-Britannia már tagja lett volna az Európai Gazdasági Közösségnek, akkor az egységes és erős nyugat-európai csoportosulás sokkal hatékonyabban és eredményesebben szólhatott volna bele a közel-keleti események alakulásába, s nem kellene a két kormánynak szinte ölbe tett kezekkel szemlélnie, mit tesz a két „szuper-világhatalom”. A későbbiek folyamán kitűnt, hogy De Gaullera nem tettek különösebb hatást Wilson megjegyzései. Már csak azért sem óhajtotta azonosítani magát London közel-keleti magatartásával, mert jól tudta, ezzel elveszítené presztízsét és éppen a közelmúlt napokban szerzett befolyását az arab fővárosokban. Bár az angol miniszterelnök hazatérése után úgy nyilatkozott, hogy Közel-Kelet tekintetében közel áll a két ország véleménye, a gyakorlatban Tévedések színjátéka Közel-Kelet és Közös Piac nem sikerült összehangolnia lépéseit vendéglátójával. A lényeget illetően minden maradt a régiben. Még Wilson is csak annyit vallott be, hogy De Gaulle ezúttal sem bizonyult a korábbinál lelkesebbnek az angol közös piaci belépés megvitatásakor. A szóvivők megfogalmazásában a megbeszélések „nyíltak, őszinték és szívélyesek” voltak, ami a diplomácia nyelvén — az International Herald Tribune szerint — egyet jelent azzzal: elég világosan kifejtettük nézeteinket ahhoz, nehogy illúziók támadhassanak. Mivel a sajtó túlnyomó részben az ellenzéki konzervatív pártot támogatja Nagy-Britanniában, nem is várhatott Wilson mást a legújabb kudarca után, mint heves bírálatokat. Talán őt is meglepte a kritikák szokatlan élessége. Többen ugyan eleve figyelmeztették: kár elutaznia Párizsba, mert ismerve De Gaulle véleményét, legfeljebb a „süketek párbeszédére” kerülhet sor. Feltételezte viszont, hogy a brit szándék bejelentése az eddigi „Szueztől keletre” politika felülvizsgálására és a közel-keleti „semleges mézesmadzag” elhúzása, a vélt érdekazonosság hangoztatása e térségben, s végül olyan látszat keltése, mintha London komoly kérdésekben eltávolodóban lenne Washingtontól, megpuhítja majd a tábornok-elnököt. Üres kézzel A felsorolt pontok mindegyikében külön-külön és az egész taktikai hadművelet megkomponálásában egyaránt tévedett a Downing Street 10. ez idő szerinti lakója. A párizsi Monde főcímében ezt így foglalta össze: „A De Gaulle—Wilson tanácskozások egyetlen tárgykörben sem hoztak eredményt”. Üres kézzel tért hát vissza Wilson miniszterelnök. A fáradozás és az erőfeszítés hiábavalóságát csak kiemelte a brüsszeli közös piaci külügyminiszteri értekezlet, amely ismét elhalasztotta az angol belépés fontolóra vételét. A brit kormányhoz közelálló szemleírók most már egyáltalán nem emlegetik, hogy Wilson még ez évben, legkésőbb december végéig szeretné dűlőre vinni a kérdést, s arról elmélkednek: Nagy-Britannia „türelmes” és hajlandó kivárni a kínosan hosszúnak ígérkező procedúrát. A befolyásos Times szerkesztőségi cikke mindenesetre már kezdi leszámítolni a várható elutasítást. Ezért azt tanácsolja Wilsonnak: ne utasítsa el mereven a francia államfő által felajánlott különleges társasviszonyt a „hatokkal”. Igaz, hogy ez sok kockázattal járna és nem jelentené az eredeti célok elérését, de jobb híján mélyrehatóan meg kell vizsgálni: nem nyújtana-e mégis bizonyos kedvezményeket és gazdasági előnyöket Nagy-Britanniának. Wilson egyelőre hallani sem akar a társulásról, változatlanul kizárólag a belépésről és a teljes jogú tagságról beszél. Felmerül azonban a kérdés: a párizsi párbeszédet követően, vajon milyen újabb lépéseket kíván tenni elgondolásai megvalósítására? Úgy tűnik, a jelenlegi körülmények közepette, aligha vannak kezében újabb adók és manőverezési szabadsága nagyon korlátozott. MATOLCSY KÁROLY London—Párizs Hat óra I „A másik két nagy találkozása DE GAULLE WILSONNAL VERSAILLES-BAN Lajos Fülöp egykori lakosztályát foglalta el a .