Magyarország, 1967. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1967-07-02 / 27. szám

S3 MAGYARORSZÁG 1967/27 A véletlen úgy hozta, hogy Londonból éppen azon a napon érkezett e sorok írója Pá­rizsba, amikor megkezdődött Harold Wilson brit miniszterelnök villámlátogatása. A brit szigetek felett azokban a napokban mindvégig szokatlanul verőfényes, meleg idő uralkodott, s ez a közel-keleti válság napjaiban is bizonyos alig leplezhető derűvel töltötte el a parkokban heverésző „utca emberét”. Amikor azonban a tényleges politikai problé­mák szóba kerültek, a szerkesztőségek és minisz­tériumok, az alsóház és a családi otthonok han­gulata nyomban megváltozott. Egyszeriben mint­ha eltűnt volna a napsütés és átadta helyét a megszokott felhős, komor életérzésnek. Túlságo­san reális szemléletűek a britek ahhoz, hogy il­lúziókban ringatnák magukat. Meglehetősen vilá­gosan felismerik hazájuk befolyásának és tekin­télyének csökkenését a világban. Nézetkülönbségek különösképpen pedig érzékenyen reagáltak a közel-keleti konfliktus időszakában arra, hogy az angol kormány, amely nem is olyan régen meghatározóan szólt bele a háborútól ismét fel­dúlt térség kérdéseibe, most az Egyesült Álla­moknak volt kénytelen átadni a prímhegedűsi szerepet és a kezdeményezőkészség leghalvá­nyabb jeleit sem mutatta. Tévedés ne essék: a közvélemény nem azt kifogásolta, hogy a hivata­los körök meg sem kockáztatták a szuezi­ kaland­­hoz hasonló újabb vállalkozást. Egyetlen épel­méjű állampolgár sem akad, aki követelné a kor­mánytól, hogy az Arab-Keleten elveszített pozí­ciókat valaha is fegyveres eszközökkel próbálja visszaszerezni. Ellenkezőleg: a legjobban talán az fájt a dráma óráiban az angoloknak, hogy a hivatalos politika első reakcióival összekötötte Nagy-Britanniát Washingtonnal s ezzel a kormány önmagát fosz­totta meg a manőverezési lehetőségektől. Figyelemre méltó volt, hogy a britek körében, még a hivatalos tényezők és az alsóházi képvise­lők között is megoszlottak a nézetek. A bennfen­tesek egyenesen arról beszéltek, hogy a kormány sem egységes a közel-keleti helyzet és a teendők megítélésében. Nagy-Britannia túlságosan hosz­­szú ideig töltött be hegemón szerepet az arab vi­lágban ahhoz, hogy sokakban ne váltott volna ki vegyes érzelmeket az izraeli támadás. Még neves publicisták is megállapították, hogy például George Brown külügyminiszter alig tudja lep­lezni az arabok iránti vonzalmait — persze csak akkor, ha a londoni koncepciókhoz a válság előtt hűnek bizonyult kormányokról volt szó. Wilson viszont a tőle megszokott hideg fővel tovább vitte az Izraelt támogató hivatalos vonalat. A szigetország közvéleményében leplezetlen „irigység” mutatkozott De Gaulle elnök és a francia kormány pozíciója iránt. Mint mondották, az izraeli haderőt ugyan zömében a legkorsze­rűbb francia fegyverekkel és repülőgépekkel lát­ták el, a háborús feszültség idején a francia el­nöknek mégis sikerült teljes mértékben megőriz­nie az arab államok szimpátiáját, sőt még olyan arab köröket is megnyert politikájával, amelyek korábban bizalmatlansággal mérlegelték a pári­zsi diplomácia gyakran rendkívül bonyolultan és áttételesen érvényesülő erőfeszítéseit. Ilyen előzmények után érkezett tehát Harold Wilson a francia fővárosba. Küldetésének eredeti, egyetlen és legfőbb célja az volt, hogy De Gaulle elnököt híres, május 16-i sajtóértekezlete és az Európai Gazdasági Közösség május végi, római, jubiláris csúcsértekezlete után igyekezzék rá­venni a Nagy-Britannia közös piaci belépését el­lenző álláspontja feladására. Sikertelen érvelés Wilson utoljára februárban tárgyalt a tábor­nokkal, akivel egyébként Adenauer temetésén is találkozott, de akkor csak rövid, udvarias és pro­tokolláris beszélgetést folytattak. Az időközben bekövetkezett események, elsősorban az izraeli— arab konfliktus, a rendkívüli ENS­Z-közgyűlés és a Koszigin—De Gaulle találkozó azonban alapo­san módosította a tanácskozási napirendet. A hivatalos szóvivők ezúttal is igen szófukarnak bizonyultak, s csak annyit „árultak el”, hogy az összesen hat órát igénybevevő eszmecseréken megvitatták a világhelyzetet és valamennyi idő­szerű nemzetközi problémát. Párizsban nyomát sem lehetett látni külföldi kormányfő jelenlétének. Az Elysée-palotához közelállók véleménye szerint az elnök kifejezett kívánsága az volt, hogy „kandalló melletti beszél­getés” jellege legyen találkozójának a brit mi­niszterelnökkel. Vendégét XIV. Lajos kedvenc kastélyában, a Versailles-hoz­ tartozó Nagy-Trianonban szállásol­ta el. A kastélyt a közelmúltban teljesen újjáva­rázsolták és Wilson Lajos Fülöp egykori lakosztá­lyát foglalta el. A Union Jack ott lengett a fran­cia trikolór mellett és a hivatalos hangadók nyo­matékosan emlegették: az elnök és a franciák milyen őszinte megbecsüléssel és rokonszenvel viseltetnek a britek iránt. Ez viszont egyáltalán nem zárja ki, hogy szinte minden döntő kérdés­ben ellenkező álláspontot valljanak. Wilson, rutinos diplomatához illően, kerülő úton szerette volna becsempészni magát a „nagy öreg” kegyeibe és szívébe. Azzal kezdte, ami pil­lanatnyilag a legjobban érdekelte az elnököt. Ékesszólóan kifejtette, hogy a brit kormány — állítólag — „semlegesnek” mutatkozott a közel­­keleti válságban és egyik felet sem támogatta. Persze, ezt az érvelést a tények semmiben sem támasztották alá, de ez nem akadályozta meg a kormányelnököt abban, hogy kedvező színben próbálja feltüntetni saját politikáját. Döntő adunak szánta azt a kijelentést: ha Nagy-Britannia már tagja lett volna az Európai Gazdasági Közösségnek, akkor az egységes és erős nyugat-európai csoportosulás sokkal hatékonyab­ban és eredményesebben szólhatott volna bele a közel-keleti események alakulásába, s nem kel­lene a két kormánynak szinte ölbe tett kezekkel szemlélnie, mit tesz a két „szuper-világhatalom”. A későbbiek folyamán kitűnt, hogy De Gaulle­­ra nem tettek különösebb hatást Wilson megjegy­zései. Már csak azért sem óhajtotta azonosítani magát London közel-keleti magatartásával, mert jól tudta, ezzel elveszítené presztízsét és éppen a közelmúlt napokban szerzett befolyását az arab fővárosokban. Bár az angol miniszterelnök hazatérése után úgy nyilatkozott, hogy Közel-Kelet tekintetében közel áll a két ország véleménye, a gyakorlatban Tévedések­­ színjátéka Közel-Kelet és Közös Piac nem sikerült összehangolnia lépéseit vendéglátó­jával. A lényeget illetően minden maradt a régiben. Még Wilson is csak annyit vallott be, hogy De Gaulle ezúttal sem bizonyult a korábbinál lelke­sebbnek az angol közös piaci belépés megvitatása­kor. A szóvivők megfogalmazásában a megbeszé­lések „nyíltak, őszinték és szívélyesek” voltak, ami a diplomácia nyelvén — az International Herald Tribune szerint — egyet jelent azzzal: elég vilá­gosan kifejtettük nézeteinket ahhoz, nehogy illú­ziók támadhassanak. Mivel a sajtó túlnyomó részben az ellenzéki konzervatív pártot támogatja Nagy-Britanniában, nem is várhatott Wilson mást a legújabb kudarca után, mint heves bírálatokat. Talán őt is meg­lepte a kritikák szokatlan élessége. Többen ugyan eleve figyelmeztették: kár elutaznia Párizsba, mert ismerve De Gaulle véleményét, legfeljebb a „süketek párbeszédére” kerülhet sor. Feltételezte viszont, hogy a brit szándék bejelentése az eddigi „Szueztől keletre” politika felülvizsgálására és a közel-keleti „semleges mézesmadzag” elhúzása, a vélt érdekazonosság hangoztatása e térségben, s végül olyan látszat keltése, mintha London ko­moly kérdésekben eltávolodóban lenne Washing­tontól, megpuhítja majd a tábornok-elnököt. Üres kézzel A felsorolt pontok mindegyikében külön-külön és az egész taktikai hadművelet megkomponálá­­sában egyaránt tévedett a Downing Street 10. ez idő szerinti lakója. A párizsi Monde főcímében ezt így foglalta össze: „A De Gaulle—Wilson ta­nácskozások egyetlen tárgykörben sem hoztak eredményt”. Üres kézzel tért hát vissza Wilson miniszter­­elnök. A fáradozás és az erőfeszítés hiábavalóságát csak kiemelte a brüsszeli közös piaci külügymi­niszteri értekezlet, amely ismét elhalasztotta az angol belépés fontolóra vételét. A brit kormány­hoz közelálló szemleírók most már egyáltalán nem emlegetik, hogy Wilson még ez évben, leg­később december végéig szeretné dűlőre vinni a kérdést, s arról elmélkednek: Nagy-Britannia „tü­relmes” és hajlandó kivárni a kínosan hosszúnak ígérkező procedúrát. A befolyásos Times szerkesztőségi cikke min­denesetre már kezdi leszámítolni a várható eluta­sítást. Ezért azt tanácsolja Wilsonnak: ne utasítsa el mereven a francia államfő által felajánlott kü­lönleges társasviszonyt a „hatokkal”. Igaz, hogy ez sok kockázattal járna és nem jelentené az eredeti célok elérését, de jobb híján mélyrehatóan meg kell vizsgálni: nem nyújtana-e mégis bizo­nyos kedvezményeket és gazdasági előnyöket Nagy-Britanniának. Wilson egyelőre hallani sem akar a társulásról, változatlanul kizárólag a be­lépésről és a teljes jogú tagságról beszél. Felmerül azonban a kérdés: a párizsi párbeszédet követően, vajon milyen újabb lépéseket kíván tenni elgon­dolásai megvalósítására? Úgy tűnik, a jelenlegi körülmények­ közepette, aligha vannak kezében újabb adók és manőverezési szabadsága nagyon korlátozott. MATOLCSY KÁROLY London—Párizs Hat óra I „A másik két nagy találkozása DE GAULLE WILSONNAL VERSAILLES-BAN Lajos Fülöp egykori lakosztályát foglalta el a .

Next