Magyarország, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-07 / 1. szám
Jemen Ultimátumok után Sanaa kapuinál Önvédelmi reflex ! Az immár hatodik esztendeje húzódó jemeni válság sajátos szerepet tölt be a Közel-Kelet politikai életében. Úgy is jellemezhetnénk, mint az arabok egymás közti viszonyának barométerét. Szinte leolvashatjuk róla hogy az egység és összefogás érdekében tett erőfeszítések reálisak-e vagy csupán a jelszavak régiójában mozognak. A khartoumi csúcsértekezleten, az általános arab önvizsgálat szerves részeként, ezért került napirendre a jemeni kérdés is. Amint ismeretes, az EAK és Szaúd-Arábia között megegyezés is született, minden külső beavatkozás beszüntetésére.Kairó maradéktalanul teljesítette a vállalt kötelezettségeket. A Jemenben állomásozó mintegy ötvenezer egyiptomi katona kivonásának határidejét december 15-ben szabták meg, de az utolsó ezer főnyi egység már december 11-én hajóra szállt Hodeida kikötőjében.) Hármas, szudáni—iraki—marokkói bizottság alakult, hogy megfelelő arabközi kereteket biztosítson a jemeni rendezés elősegítésére, és ellenőrzésére. Minden jel arra mutatott, hogy végre nyugvópontra jut a jemeni krízis. Ám az újabb megállapodások rövidesen a korábbi kilenc meghiúsult békeértekezlet és felborult fegyverszünet sorsára jutottak. A tizedik kudarc A „tizedik kudarc” fő okait két területen kereshetjük. Egyrészt az események bebizonyították, hogy Szaúd-Arábia még mindig nem kívánja igazán a jemeni belső békét. Miközben taktikai okokból elfogadja a be nem avatkozási kötelezettséget, havonta továbbra is másfél millió dollárral támogatja a királypárti erőket. (A nem kevéssé bonyolult viszonyokat mutatja, hogy Szaúd-Arábia ugyanakkor az EAK-nak is nyújt pénzügyi támogatást, az olajbojkottot feloldó összarab határozat nyomán.) Másrészt, a különböző jemeni csoportok az elmúlt hónapokban gyakran tettek olyan lépéseket, amelyek nem voltak szinkronban szövetségeseik elképzeléseivel s keresztezték az arab „nagypolitika” vonalait. Khartoum után, Szalal akkori jemeni elnök magatartása jelentette az első problémát. Nyilvánvaló lehetett ugyanis, hogy a köztársaságot csupán egy széles republikánus összefogás védheti meg. Szalal azonban bizalmatlan volt más köztársasági vezetőkkel szemben, csaknem valamennyiüket külföldi száműzetésbe kényszerítette. Kormányzása mindinkább a személyi hatalom jegyeit viselte, bukása előestéjén a saját kezében összpontosította az államelnöki, miniszterelnöki, külügyminiszteri, és hadsereg-főparancsnoki tisztségeket. Szalai szembefordult a kharthumi határozatokkal, elvesztette belső bázisát és külső szövetségeseit, így meglehetősen könnyen, vértelenül ment végbe a bukását megpecsételő katonai hatalomátvétel. (Úgy tűnik, maga a volt elnök is beletörődött sorsába, legalábbis tartózkodik minden nyilatkozattól s elfogadta az iraki kormány havi 1400 dolláros „apanázsát.”) Szalai távozásával megerősödtek a jemeni rendezés reményei , ami a köztársasági tábor belviszonyait illeti. Az új vezetők személye biztosíték volt, hogy lehetőség van a széles nemzeti egységre. Az államfői tisztet átvevő El Iriáni kádi nagy tekintélynek és népszerűségnek örvendő személyiség a városokban és a törzsek között is. A miniszterelnök El Aini személye azt tükrözte, hogy a köztársaság, programjának megfelelően, kétéves átmenetre törekszik, amely alatt Jemennek alkalmas politikai felépítményt és alkotmányt dolgozhat ki. (A kormányfő az ENSZ- delegáció vezetője volt, nemigen vett részt addig a belső csatározásokban, diplomáciai tapasztalatait felhasználhatta volna a királypártiakkal folytatott tárgyalásokon.) Az új kormány fel is ajánlotta a közeledést a monarchistáknak — a volt imámot, El Badr-t és családtagjait kivéve. Az új köztársasági triumvirátus harmadik tagja El Amri tábornok a hadsereg főparancsnoka lett. Korábban kétszer volt már miniszterelnök, de a Szalailal kirobbant nézeteltérései kairói száműzetésbe kényszerítették. Amrit és körét egyébként mindvégig az úgynevezett szilárd, erős köztársaságiak közé sorolták, akik ellenzik a lényegbe vágó kompromisszumot a monarchistákkal. A tárgyalások felvételét azonban nem vetették el, s készek voltak a megbeszélések megkezdésére. Áttörési kísérlet A párbeszéd mégsem indult meg. A köztársasági kormány békefelhívására ágyúk és automatafegyverek adtak választ. December elején királypárti támadás indult és heves harcok dúltak Sanaa, a főváros kapui előtt is. A királypártiak között „most vagy soha” hangulat uralkodott el, s a több mint öt éve dúló polgárháborúban elérkezettnek vélték a döntő pillanatot. Számításukat arra alapozták, hogy: 1. Az Egyesült Arab Köztársaság erőinek kivonulásával a köztársaság szabad préda lesz; 2. A republikánusokat megosztják a belső ellentétek s nem képesek megfelelő mozgósítást végrehajtani ; 3. Felhasználhatják a szaúdarab pénzen szerződtetett zsoldosokat, akik, miután Kongóból távozni kényszerültek, az imám szolgálatába szegődtek. (Érdemes felfigyelni arra, hogy a jelentések legtöbbször belga zsoldosok jelenlétéről, foglyul ejtéséről, kivégzéséről szólnak, ami szintén mutatja a kongói szálakat.) A királypártiak arra számítottak, hogy Sanaa elfoglalásával összezúzzák a köztársaságot, s a főváros birtokában megszerezhetik a nyugati hatalmak, valamint egyes jobboldali arab rendszerek hivatalos elismerését is. Így került sor a sanaa-i csatára, amelynek katonai mozzanatait nehéz megbízhatóan megítélni a sokszor ellentmondó jelentések miatt. A szembenálló felek csak saját sikereiket és a másik tábor veszteségeit jelentik. Zavart okozhatott az ultimátumok háborúja is, amely mögött több volt a fenyegetés, mint a tényleges erő. (A monarchisták háromszor adtak végső határidőt a köztársaságiaknak Sanaa elhagyására és december 9-re ígérték meg az általános támadást. A republikánusok december 22-re adtak ultimátumot, teljes felmorzsolással fenyegetve a monarchistákat, amennyiben nem tennék le a fegyvert.) Az ultimátumok után vagyunk már, de egyik fél sem volt képes beváltani kinyilvánított szándékát. Megállapítható azonban, hogy a királypártiak fő célja, a főváros kézre kerítése nem sikerült. A köztársaságiak egyelőre nem tudják megakadályozni, a Sanaa közelében fekvő hegyekben, 30—40 kilométernyire a város kapuitól zajló támadásokat, de a stratégiai útvonalak és a repülőterek biztosítottnak tekinthetők. (Miközben az imám rádiója a Sanaa-tól tizennégy kilométernyire fekvő repülőtér elfoglalását jelentette, a köztársasági kormány meghívására amerikai, angol, svéd és libanoni újságírók érkeztek oda, s John Lawton, a UPI különtudósítója szemtanúként cáfolhatta meg a monarchista állításokat. Miközben a monarchisták Sanaa elvágását jelentették, Borisz Iszakov a moszkvai Novoje Vremjában leírta, hogyan haladt végig Volga gépkocsival a főváros és a Vöröstenger partján elterülő Hodeida kikötő közötti úton — köztársasági felségterületen.) A szilárdulás tényezői Noha tartanak még a harcok és Jemenben mindig felborulhat a papírforma, a köztársaság a jelek szerint kivédte az elkeseredett monarchista rohamot. Az idő a republikánus rendszernek dolgozik és remény van annak gyors megerősödésére, stabilizálódására. A monarchisták ugyanis téves számítást végeztek s figyelmen kívül hagytak több lényeges szempontot: 1. A köztársasági tábor erős önvédelmi reflexszel válaszolt a támadásra. Megalakult a nemzeti mozgósítás és védelem kabinetje. Amri tábornokkal az élen, El Aini pedig hathetes miniszterelnökség után ismét az ENSZ delegáció élére állt. 2. A köztársaság mozgósítási felhívásai nagy visszhangot keltettek — különösen a városokban, öt év alatt a haladó rendszer igen sokat tett az évszázdos elmaradottság felszámolásáért, a monarchisták viszont semmiféle pozitív programmal nem léptek a lakosság elé. A közeledő veszély hírére a legerősebb éppen Sanaában volt az ellenállás, amiben közrejátszottak a történelmi tapasztalatok is. (1948- ban a fővárosban és Taizzban felkelés tört ki Ahmed imám ellen. A bevonuló királypártiak négynapos szabad gyilkolást és rablást rendeztek. A sanaaiak tisztában voltak vele, hogy hasonló események ismétlődtek volna meg most is.) 3. Az EAK csapatainak távozása nem jelenti azt, hogy a köztársaságnak nincsenek barátai. Kairó felajánlotta szakértőinek közreműködését: jemeni kormányküldöttség látogatta végig az arab államokat, s aláírták az új szovjet— jemeni segélyegyezményt is. 4. A Dél-Arábiában bekövetkező politikai és társadalmi fordulat kedvezően befolyásolja a jemeni republikánusok ügyét. A függetlenség, és a brit gyarmatosítók távozása és az új dél-arábiai kormány első intézkedései (így 123 emír vagyonának elkobzása) keresztülhúzták azok reményét, akik az arab félszigeten egy összefüggő, szaúdarab—délarab—jemeni reakciós bázist kívántak létrehozni. 5. Jóllehet Szaúd-Arábia nem szünteti meg a monarchisták támogatását, bizonyos óvatosságot kell tanúsítania, különösen a rabati csúcs, az arabközi tárgyalások újrakezdése előtt. 6. Mindennek következtében a monarchisták táborában két irányzat alakult ki. Az egyik a harc feltétel nélküli folytatását kívánja (természetesen ide tartozik az imám és családja), míg a törzsfők egy része a mostani csaták kimenetelét várja és kudarc esetén nem vetné el a köztársaságiakkal való tárgyalást. Jemen elkövetkező hetei — miután az a bizonyos barométer elég hosszú időn át „változó időt” jelzett — nagy fontosságúnak ígérkeznek. RÉTI ERVIN ÉS AMRI TÁBORNOK A monarchisták tévedtek MAGYARORSZÁG 1968/1