Magyarország, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-07 / 1. szám

Jemen Ultimátumok után Sanaa kapuinál Önvédelmi re­f­lex ! Az immár hatodik esztendeje húzódó jemeni válság sajátos sze­repet tölt be a Közel-Kelet politi­kai életében. Úgy is jellemezhet­nénk, mint az arabok egymás köz­ti viszonyának barométerét. Szinte leolvashatjuk róla hogy az egy­ség és összefogás érdekében tett erőfeszítések reálisak-e vagy csu­pán a jelszavak régiójában mo­zognak. A khartoumi csúcsértekezleten, az általános arab önvizsgálat szer­ves részeként, ezért került napi­rendre a jemeni kérdés is. Amint ismeretes, az EAK és Szaúd-Ará­­bia között megegyezés is született, minden külső beavatkozás beszün­tetésére.­­Kairó maradéktalanul teljesítette a vállalt kötelezettsé­geket. A Jemenben állomásozó mintegy ötvenezer egyiptomi ka­tona kivonásának határidejét de­cember 15-ben szabták meg, de az utolsó ezer főnyi egység már de­cember 11-én hajóra szállt Hodei­­da kikötőjében.) Hármas, szudáni—iraki—marok­kói bizottság alakult, hogy megfe­lelő arabközi kereteket biztosítson a jemeni rendezés elősegítésére, és ellenőrzésére. Minden jel arra mu­tatott, hogy végre nyugvópontra jut a jemeni krízis. Ám az újabb megállapodások rövidesen a ko­rábbi kilenc meghiúsult békeérte­kezlet és felborult fegyverszünet sorsára jutottak. A tizedik kudarc A „tizedik kudarc” fő okait két területen kereshetjük. Egyrészt az események bebizonyították, hogy Szaúd-Arábia még mindig nem kí­vánja igazán a jemeni belső bé­két. Miközben taktikai okokból el­fogadja a be nem avatkozási köte­lezettséget, havonta továbbra is másfél millió dollárral támogatja a királypárti erőket. (A nem ke­véssé bonyolult viszonyokat mu­tatja, hogy Szaúd-Arábia ugyan­akkor az EAK-nak is nyújt pénz­ügyi támogatást, az olaj­bojkottot feloldó összarab határozat nyo­mán.) Másrészt, a különböző jemeni csoportok az elmúlt hónapokban gyakran tettek olyan lépéseket, amelyek nem voltak szinkronban szövetségeseik elképzeléseivel s ke­resztezték az arab „nagypolitika” vonalait. Khartoum után, Szalal akkori jemeni elnök magatartása jelen­tette az első problémát. Nyilván­való lehetett ugyanis, hogy a köz­társaságot csupán egy széles re­publikánus összefogás védheti meg. Szalal azonban bizalmatlan volt más köztársasági vezetőkkel szem­ben, csaknem valamennyiüket kül­földi száműzetésbe kényszerítette. Kormányzása mindinkább a sze­mélyi hatalom jegyeit viselte, bu­kása előestéjén a saját kezében összpontosította az államelnöki, miniszterelnöki, külügyminiszteri, és hadsereg-főparancsnoki tisztsé­geket. Szalai szembefordult a khar­­thumi határozatokkal, elvesztette belső bázisát és külső szövetsége­seit, így meglehetősen könnyen, vértelenül ment végbe a bukását megpecsételő katonai hatalomát­vétel. (Úgy tűnik, maga a volt el­nök is beletörődött sorsába, leg­alábbis tartózkodik minden nyilat­kozattól s elfogadta az iraki kor­mány havi 1400 dolláros „apaná­zsát.”) Szalai távozásával megerősödtek a jemeni rendezés reményei , ami a köztársasági tábor belviszo­­nyait illeti. Az új vezetők szemé­lye biztosíték volt, hogy lehetőség van a széles nemzeti egységre. Az államfői tisztet átvevő El Iriáni kádi nagy tekintélynek és népsze­rűségnek örvendő személyiség a városokban és a törzsek között is. A miniszterelnök El Aini személye azt tükrözte, hogy a köztársaság, programjának megfelelően, kétéves átmenetre törekszik, amely alatt Jemennek alkalmas politikai fel­építményt és alkotmányt dolgoz­hat ki. (A kormányfő az ENSZ- delegáció vezetője volt, nemigen vett részt addig a belső csatározá­sokban, diplomáciai tapasztalatait felhasználhatta volna a királypár­tiakkal folytatott tárgyalásokon.) Az új kormány fel is ajánlotta a közeledést a monarchistáknak — a volt imámot, El Badr-t és csa­ládtagjait kivéve. Az új köztársasági triumvirátus harmadik tagja El Amri tábornok a hadsereg főparancsnoka lett. Ko­rábban kétszer volt már minisz­terelnök, de a Szalailal kirobbant nézeteltérései kairói száműzetésbe kényszerítették. Amrit és körét egyébként mindvégig az úgyneve­zett szilárd, erős köztársaságiak közé sorolták, akik ellenzik a lé­nyegbe vágó kompromisszumot a monarchistákkal. A tárgyalások felvételét azonban nem vetették el, s készek voltak a megbeszélések megkezdésére. Áttörési kísérlet A párbeszéd mégsem indult meg. A köztársasági kormány béke­­felhívására ágyúk és automata­fegyverek adtak választ. December elején királypárti támadás indult és heves harcok dúltak Sanaa, a főváros kapui előtt is. A király­­pártiak között „most vagy soha” hangulat uralkodott el, s a több mint öt éve dúló polgárháborúban elérkezettnek vélték a döntő pilla­natot. Számításukat arra alapoz­ták, hogy: 1. Az Egyesült Arab Köztársaság erőinek kivonulásával a köztársa­ság szabad préda lesz; 2. A republikánusokat megoszt­ják a belső ellentétek s nem képe­sek megfelelő mozgósítást végre­hajtani ; 3. Felhasználhatják a szaúdarab pénzen szerződtetett zsoldosokat, akik, miután Kongóból távozni kényszerültek, az imám szolgála­tába szegődtek. (Érdemes felfigyel­ni arra, hogy a jelentések legtöbb­ször belga zsoldosok jelenlétéről, foglyul ejtéséről, kivégzéséről szól­nak, ami szintén mutatja a kongói szálakat.) A királypártiak arra számítot­tak, hogy Sanaa elfoglalásával összezúzzák a köztársaságot, s a fő­város birtokában megszerezhetik a nyugati hatalmak, valamint egyes jobboldali arab rendszerek hivata­los elismerését is. Így került sor a sanaa-i csatára, amelynek katonai mozzanatait ne­héz megbízhatóan megítélni a sok­szor ellentmondó jelentések miatt. A szembenálló felek csak saját si­kereiket és a másik tábor veszte­ségeit jelentik. Zavart okozhatott az ultimátumok háborúja is, amely mögött több volt a fenyegetés, mint a tényleges erő. (A monarchisták háromszor ad­tak végső határidőt a köztársasá­giaknak Sanaa elhagyására és de­cember 9-re ígérték meg az általá­nos támadást. A republikánusok december 22-re adtak ultimátu­mot, teljes felmorzsolással fenye­getve a monarchistákat, amennyi­ben nem tennék le a fegyvert.) Az ultimátumok után vagyunk már, de egyik fél sem volt képes beváltani kinyilvánított szándékát. Megállapítható azonban, hogy a ki­rálypártiak fő célja, a főváros kéz­re kerítése­­ nem sikerült. A köz­­társaságiak egyelőre nem tudják megakadályozni, a Sanaa közelé­ben fekvő hegyekben, 30—40 ki­lométernyire a város kapuitól zaj­ló támadásokat, de a stratégiai útvonalak és a repülőterek biztosí­tottnak tekinthetők. (Miközben az imám rádiója a Sanaa-tól tizennégy kilométernyi­re fekvő repülőtér elfoglalását je­lentette, a köztársasági kormány meghívására amerikai, angol, svéd és libanoni újságírók érkeztek oda, s John Lawton, a UPI különtudó­­sítója szemtanúként cáfolhatta meg a monarchista állításokat. Mi­közben a monarchisták Sanaa el­vágását jelentették, Borisz Iszakov a moszkvai Novoje Vremjában le­írta, hogyan haladt végig Volga gépkocsival a főváros és a Vörös­­tenger partján elterülő Hodeida kikötő közötti úton — köztársasá­gi felségterületen.) A szilárdulás tényezői Noha tartanak még a harcok és Jemenben mindig felborulhat a papírforma, a köztársaság a je­lek szerint kivédte az elkeseredett monarchista rohamot. Az idő a re­publikánus rendszernek dolgozik és remény van annak gyors meg­erősödésére, stabilizálódására. A monarchisták ugyanis téves számí­tást végeztek s figyelmen kívül hagytak több lényeges szempon­tot: 1. A köztársasági tábor erős ön­védelmi reflex­szel válaszolt a tá­madásra. Megalakult a nemzeti mozgósítás és védelem kabinetje. Amri tábornokkal az élen, El Aini pedig hathetes miniszterelnökség után ismét az ENSZ delegáció élé­re állt. 2. A köztársaság mozgósítási fel­hívásai nagy visszhangot keltettek — különösen a városokban, öt év alatt a haladó rendszer igen sokat tett az évszázdos elmaradottság felszámolásáért, a monarchisták viszont semmiféle pozitív program­mal nem léptek a lakosság elé. A közeledő veszély hírére a legerő­sebb éppen Sanaában volt az el­lenállás, amiben közrejátszottak a történelmi tapasztalatok is. (1948- ban a fővárosban és Taizzban fel­kelés tört ki Ahmed imám ellen. A bevonuló királypártiak négyna­pos szabad gyilkolást és rablást rendeztek. A sanaaiak tisztában voltak vele, hogy hasonló esemé­nyek ismétlődtek volna meg most is.) 3. Az EAK csapatainak távozása nem jelenti azt, hogy a köztársa­ságnak nincsenek barátai. Kairó felajánlotta szakértőinek közre­működését: jemeni kormánykül­döttség látogatta végig az arab ál­lamokat, s aláírták az új szovjet— jemeni segélyegyezményt is. 4. A Dél-Arábiában bekövetke­ző politikai és társadalmi fordu­lat kedvezően befolyásolja a jeme­ni republikánusok ügyét. A függet­lenség, és a brit gyarmatosítók tá­vozása és az új dél-arábiai kor­mány első intézkedései (így 123 emír vagyonának elkobzása) ke­resztülhúzták azok reményét, akik az arab félszigeten egy összefüggő, szaúdarab—délarab—jemeni reak­ciós bázist kívántak létrehozni. 5. Jóllehet Szaúd-Arábia nem szünteti meg a monarchisták támo­gatását, bizonyos óvatosságot kell tanúsítania, különösen a rabati csúcs, az arabközi tárgyalások új­rakezdése előtt. 6. Mindennek következtében a monarchisták táborában két irány­zat alakult ki. Az egyik a harc feltétel nélküli folytatását kívánja (természetesen ide tartozik az imám és családja), míg a törzsfők egy része a mostani csaták kime­netelét várja és kudarc esetén nem vetné el a köztársaságiakkal való tárgyalást. Jemen elkövetkező hetei — mi­után az a bizonyos barométer elég hosszú időn át „változó időt” jel­zett — nagy fontosságúnak ígér­keznek. RÉTI ERVIN ÉS AMRI TÁBORNOK A monarchisták tévedtek MAGYARORSZÁG 1968/1

Next