Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-05 / 1. szám
Világpolitika Pillantás az Apollóra A földi száznegyvenhét óra A „forró drót” üzemben Százhárom esztendő óta jó néhány nemzedék ifjú éveinek volt izgalmas olvasmánya egy káprázatos útivállalkozás krónikája, Ardan, Barbicane és Nicholl urak utazásának története. A három férfi Floridából indult útnak a Columbiád „óriás lövedék” kabinjában a Hold felé, s aztán, amikor már megjárták a csillagporos űrországutat, földi tengeren, Új-Mexikó partjai közelében fejezték be páratlan kirándulásukat. A kalandos utazás persze csak képzeletbeli volt; Verne Gyula két munkája, az Utazás a Holdba és az Utazás a Hold körül lapjai fölé hajoltak egy század óta a fiúfejek. A regényírói fantáziát most elhagyta az emberi tudás és akarat; éppen a Verne megálmodta Florida földjéről, Cape Kennedyről indult útnak december 21-én délben az Apollo—8 űrhajó, kabinjában Borman, Lovell és Anders amerikai űrhajósokkal, akik, miután első űrhajósként kerülték meg a Holdat, visszatértek a Földre és december 27-én délután „vizet értek”, azaz leszálltak a Csendesóceán előre kijelölt körzetében. Annak a csodálatos előkészületsorozatnak, amelynek végén hamarosan (1969-ben vagy később) ember léphet a holdbéli tájra, egyik nagy jelentőségű szakasza zárult le ezzel. Az úttörő: Gagarin Tizenegy évvel ezelőtt, 1957. október 4-én indult első űrbéli útjára az első szputnyik; egy hónappal később követte az űrbe az első élőlény, Lajka kutya. Ettől kezdve egymást követték a szovjet és az amerikai műholdak, műbolygók. 1961-ben volt a világtörténelmi ugrás, először indult el ember az űrbe: a Vosztok—1 nagyszerű űrhajósa, korunk Ikarusza, az első kozmonauta, Jurij Gagarin szovjet ember. Követte néhány hónappal később German Tyitov és 1962- től már sorra tanultuk az új neveket, az új kozmonautákét, Glennét, Carpenterét, Nyikolajevét, Popovicsét, Shirráét, Bikovszkijét, Tyereskováét, megismertük az első ember nevét, aki elhagyta az űrkabint, Leonovét. Egymást követték a szovjet és az amerikai űrhajósok (Borman és Lovell például, az Apollo—8 mostani útjának két hőse, 1965 decemberében már járt az 1968-as út egy kis szakaszán a Gemini-Titan—VII. kabinjában.) Az űrkutatás tizenegy első esztendeje alatt félreérthetetlenül kiderült, hogy korunkban csak két ország képes a tudományos felkészültség és az anyagi képesség ikerkövetelésének megfelelni; a bolygók felé vezető úton csak szovjet és amerikai égi járművek szálltak és szállnak; az első szovjet szputnyik óta több mint kilencszáz alkalommal indult el űrkutató jármű. A tizenegy esztendő alatt a világsajtó számos cikkben vizsgálgatta a két űrhatalom közötti „verseny állását”. Hol arról írtak, hogy „a szovjet fölény behozhatatlan” — ez volt a vélemény Gagarin útja után, majd amikor a szovjet felségjelvényt juttatták el a Holdra, vagy amikor szovjet űrkamera először fényképezte a Hold túlsó felét. Hol meg az amerikai előny nagyságát mérlegelték: a Tiros meteorológai műholdak, a Saturnu I, vagy a távközlő műhold fellövése után „esztendőkkel vágtattak előre” felkiáltással jellemezték az „űrverseny”-t. Amíg az űrben jártak Az Apollo–8 útjának értékelésénél máris újra vannak ilyen kísérőhangok, az „űrverseny” újabb szakaszáról, újra „csak nagy erőfeszítéssel behozható előnyről” is beszélnek. Holott nyilvánvaló: a két ország óriás nem egyszerre ér el új eredményeket, a szovjet,vagy az amerikai menetközi előny egyik vagy másik területen nemcsak lehetséges, hanem természetes is. A szocialista világban, s elsősorban a teljesítményt éppen a maga munkájának tapasztalataival megfelelően értékelni tudó Szovjetunióban a legteljesebb dicsérő elismeréssel beszélnek az Apollo—8 kozmonautáinak nagy sikeréről. Nagyon valószínű — s éppen az űrkutatás tizenegy évének története alapozza meg e feltevést —, hogy hamarosan a szovjet kilövőállomások valamelyikéről indul egy űrhajó, amelynek útja az eddigieknél is nagyobb tudományos szenzáció lesz. Már ebben, az „űrverseny” gyakori emlegetésében is ott van a felismerés: aki a nemzetközi politika kérdései szempontjából pillant az amerikai űrhajó útjára, annak a földre, vén bolygónkra kell elsősorban figyelnie. Háborúkról és feszültségekről kell naponta beszélnünk; az Apollo–8 hatnapos útjának óráiban sem volt egyetlen olyan perc, amelyet ne zavart volna meg a fegyverzaj, robbanások döreje. A vietnami frontokon a karácsonyi tűzszünet idején amerikai és dél-vietnami csapatok 24 óra alatt 133 incidenst robbantottak ki; december 24-én (az Apollo—8 ekkor járt a Hold mögött) amerikai B—52-es óriásbombázók négyszáz tonna bombát dobtak le Dél-Vietnamban. A három amerikai űrutas a fékezőrakétákkal dolgozott, amikor megkezdődött az amerikai mesterkedés a Pueblo kémhajó egyszer már beismert kémtevékenységének letagadására. Borman parancsnok már megkezdte az előkészületeket a leszállásra, amikor a Közel-Keleten újra megszólaltak a fegyverek, új incidensek, új támadások tolták újra meg újra távolabb a rendezés lehetőségét. Az amerikai űrhajó már a Csendes-óceán fölött járhatott, amikor a Kínai Népköztársaságban sor került a nyolcadik légköri nukleáris robbantásra. A három asztronauta talán 150 000 kilométerre járt a Földtől, amikor a felek nyilatkozataiból világossá lett: a tűzszünet reménytelen, tovább folyik a harc Nigériában. Ezzel a hirtelen összeszedett hírcsokorral, a hazatért űrpilótákat fogadó lelkesedésről szóló tudósításözönnel együtt érkezett a jelentés arról is, hogy a szovjet vezetőket Washington állandóan tájékoztatta a hatnapos űrutazás részleteiről. „Az Apollo—8 fellövésekor amerikai részről felvetették a gondolatot, hogy az eddig csupán a nemzetközi helyzet különösen feszülttéválásakor használt közvetlen összeköttetést ezúttal a szovjet vezetők gyors tájékoztatására használják fel” — mondja az amerikai jelentés, amely beszámol arról, hogy a híres „forró dróton” ezúttal a Holdat megkerülő kozmonauták útjáról beszélt a Fehér Ház a Kremlnek. Feszültség, enyhülés Hiba lenne a „forró drót” új szerepét, ideiglenes használatát túlbecsülni, mégis arra kell gondolnunk, hogy ezúttal éppen az „űrverseny” egyik fordulója adott alkalmat csúcsszintű kapcsolatra. Az elmúlt néhány esztendő nemzetközi kapcsolataiban mindig akkor jelentkezett a feszültség bizonyos csökkenése, ha az űr-nagyhatalmak korunk technikai fejlettségének szüntelenül növekvő színvonalához mérték a nyílt konfrontációk világpusztító veszélyeit. A moszkvai részleges atomcsend-egyezmény, amely megtiltotta a nukleáris fegyverkísérleteket a légkörben, az űrben és a víz alatt, az a szovjet—amerikai megegyezés, hogy nem juttatnak Föld körüli pályára nukleáris fegyvert hordozó objektumokat vagy legutóbb az atomfegyver-sorompóegyezmény még akkor is enyhülési tényezők, ha vannak atomhatalmak, amelyek egyelőre kívülmaradtak (mint Franciaország és Kína) az egész emberiséget szolgáló megállapodások aláíróinak körén. A Hold felé vezető úton új, fontos szakaszt hagyott maga mögött az ember, s ha még nem is tudhatja senki, vajon a két űr-nagyhatalom közül melyiknek a kozmonautái lépnek ki először a Hold-gömbre — a bámuló emberiség addig is, a földi problémák megoldásának útján is lépéseket kíván. A három kozmonauta szerint a Holdon a „Nyugalom tengere” holdrajzi elnevezésű pont a leszállásra legalkalmasabb tereprész. A Kozmosz utasait köszöntő földi ember azt szeretné, ha vén bolygónkon a nyugalom tengere a nyugalom földrészeit ölelné körül s a következő űrutazások résztvevőinek „égi jelentéseit” nem kellene a földi harci zajok híranyagával együtt olvasni. GARDOS MIKLÓS AZ APOLLO—8 FELLÖVÉSE ELŐTT (ELŐTÉRBEN BORMAN) Csak szovjet és amerikai égi járművek szállnak AMERIKAI RAJZ AZ ŰRUTAZÁSRÓL Verne-könyvek fölé hajoltak a fiúfejek MAGYARORSZÁG ! 1969- RJ