Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-05 / 27. szám

NSZK Sikerre ítélve? Brandt és az FDP-kongresszus Kedvező politikai pillanat? Július 6-án a bonni kormány tagjai elsáncolják magukat a kan­cellári hivatal falai mögé, hogy két napon át teljes visszavonult­­ságban vitathassák meg a kon­junkturális helyzet és a keleti po­litika égető problémáit. Ha­ ki­jönnek a klauzúrából, nemcsak az fog kiderülni, mi történik e két fontos kérdésben, hanem az is, hogy kigyógyult-e a Brandt-kor­­mány a határozatlanságból, amely a legutóbbi időben már-már be­tegséggé fajult. Zárt tanácskozás Bonnban újabban divatossá vált Brandt kancellárt két elődjével azon az alapon összehasonlítani, hogy az­­Erhard- és a Kiesinger­­kormány politikai gerincét is az előremutató döntésektől való fé­lelem törte meg. Az összehasonlí­tás persze nem reális: Erhard és Kiesinger olyan rezsimet képviselt, amely tudatosan nem is akarta levonni a következtetéseket az idők változásából. Brandt nemcsak felismerte a reális helyzetet, hanem ismétel­ten ki is mondta, hogy a bonni politikának a 70-es évek követel­ményeihez kell alkalmazkodnia. Habozása a döntő lépések megté­telétől nem szándékainak tisztá­zatlanságán múlott, hanem a hal­mozódó nehézségek miatti megtor­panáson. A politikában azonban elsősorban nem a szándék számít, hanem a konkrét cselekedetek s azok eredménye. S ha a Brandt —Scheer-kormány nem váltja szándékait cselekedetekre — vál­lalva a kockázatokat is —, akkor igaza lehet a Zeit című hetilap­nak, amely a habozás politikájá­­nak folytatása esetére Erhard és Kiesinger sorsát jósolja Brandt­­nak. Senki sem tagadhatja a bonni kormány nehézségeit. Hajszálvé­kony többséggel kormányozni nem könnyű, különösen akkor, ha a koalíció kisebbik pártjának a pusz­ta fennmaradásáért kell küzdenie. S nem könnyű úrrá lenni a gaz­dasági nehézségeken sem, ame­­lyeket ugyan az előző kormány ha­gyott örökségül s amelyeket rész­ben a nyugati világ általános kon­junkturális irányzata határoz meg, de amelyekért a közvélemény a jelenlegi kormányt teszi felelőssé. Végül: nem könnyű előrelépni a keleti politikában sem azon a kes­keny ösvényen, amelyet egyik ol­dalról az Adenauer által kötött nemzetközi egyezmények, a másik oldalról a húsz éven át táplált, konzervatív nacionalizmus határol. E tagadhatatlan nehézségek el­lenére a Brandt-kormánynak nagy esélye van a határozatlanság be­tegségéből való kigyógyulásra és éppen jelenleg van erre nagy esé­lye. Az elmúlt hetek veszélyei után a pillanat kedvezővé vált s nem véletlen, hogy a kancellár éppen most hívta össze kormányát kétnapos zárt tanácskozásra, ame­lyen meg akarja szabni a köve­tendő utat a legközelebbi hóna­pokra. Két veszély után Az egyik veszély, amely egyelő­re elmúlt Brandték feje felől, a Szabad Demokrata Párt részéről fenyegette a kormánykoalíciót. A június 14-i tartományi választá­sokon az FDP-t súlyos vesztesé­gek érték és sokan a párt felbom­lását jósolták. A Szabad­­Demokra­ta Párt azonban a június 22-től 24-ig tartó bonni országos kong­resszusán nemcsak kiheverte a csapást, összeszedte magát, hanem megtalálta az utat is — az egyet­len járható utat —, amelyen ha­ladva ismét megerősödhet. Ez az út a szociáldemokrata párttal való szövetség, a kormányprogram si­keres végrehajtásának útja. Az IFDP-kongresszuson a párt baloldala szövetségre lépett a kö­zéppel és teljesen elszigetelte a jobbszárnyat. Ahogyan a határo­zati javaslatok elfogadása és a ve­zetőség megválasztása mutatta, a jobbszárny a delegátusok létszá­mának egyhatodára zsugorodott össze, de még az oda számító 60 —70 küldött sem volt hajlandó követni Erich Mendét, és Siegfried Zoglmannt, e két politikust, aki a kongresszus első napján megpró­bálta támadni a kormánypolitikát. Mende olyan vereséget szenvedett, hogy a második napon már meg sem jelent a kongresszuson. Így legalább nem kellett végighallgat­nia, amint a jobbszárny nagyob­bik csoportjának vezetője, báró Kühlmann-Stumm — bár néhány részletkérdésben kritizálta a Scheer-féle pártvezetést — hűséget fogadott a pártnak és a Brandt­­kormány irányvonalának. A Men­­del—Zoglmann-csoport többé nem okoz gondot az FDP-nek s ezáltal a koalíciónak sem. Az 1967. évi hannoveri szabad demokrata kongresszuson még a konzervatívok voltak többségben. Most ezek a jobboldali elemek annyira kisebbségbe kerültek, hogy a vezetőségben alig vannak kép­viselőik. Walter Scheelnek párt­elnökké való megválasztása az egység demonstrációja volt: mind­össze 64-en szavaztak ellen a 400 küldött közül. Scheel a kongresz­­szus három napján harci szelle­met és eltökéltséget sugárzott. Megmutatkozott, hogy ez a poli­tikus, akit egyébként egyfajta Raj­­na-vidéki könnyedség jellemez, tud erélyes is lenni, amikor szükség van rá. Ugyanúgy, mint Heine­­mann köztársasági elnökké válasz­tása és a kiskoalíció megalakulása alkalmával, most Mende elszige­telésénél is, igazi vezetői képes­ségekről tett tanúbizonyságot. A neheze persze még hátra van mind Scheel, mind az egész FDP szempontjából. A kongresszus egy­értelműen a kormánypolitika ener­gikus folytatása mellett állt ki, beleértve a keleti politikát is. Scheel kijelentette, hogy az FDP nem fog fékezni, „de” és „hanem” nélkül fogja Brandtot támogatni. Ezek azonban csak szavak. A szavak gyakorlati tettekre váltása a most következő hetek és hónapok feladata. A Szabad Demokrata Párt most az utolsó lehetőséget teremtette meg a poli­­tikai feltámadásra. Több esélye már nem lesz. Az FDP életben maradása a kormányprogram si­kerétől függ. S a július 6—7-i mi­nisztertanács határozatai jelezni fogják, kiállja-e Scheel és az egész FDP az első próbatételt. A pillanat egy másik szempont­ból is kedvező a Brandt-kormány számára: kiderült, hogy a­­CDU/ CSU nem tud mit kezdeni a leg­utóbbi tartományi választásokon elért sikerével. A választási ered­mények kihirdetésekor egyes CDU- politikusok azt hitték, a Brandt­­kormány megbuktatása már csu­pán napok vagy hetek kérdése. Azóta bekövetkezett a kijózano­dás. Az is bebizonyosodott, hogy a CDU parlamenti frakciója nem áll egységesen a Kiesinger—Bartel —Strauss-féle nacionalista politi­ka mögött. Ha eddig csak politi­kusokkal folytatott magánbeszélge­tésekből lehetett erre következtet­ni, most hivatalosan is megerősí­tést nyert, hogy a CDU hosszabb időre berendezkedik az ellenzéki szerepre. A CDU fiataljai Nyilvánosságra került a párt új programtervezete. Helmuth Kohl, Rajna-Pfalz tartományi miniszter­­elnök, a programbizottság elnöke és Köppler, a párt észak-rajna­­vesztfáliai elnöke sajtóértekezle­ten ismertette a tervezetet. Már maga az a tény is sokatmondó, hogy nem Kiesinger vagy Bartel tartotta a sajtóértekezletet, hanem az „ifjú gárda” két képviselője. Ennél is fontosabb azonban, hogy az új programtervezet annyira különbözik a Kiesinger—Bartel— Strauss-trió által a legutóbbi he­tekben hirdetett demagóg-ultra­­nacionalista programtól, hogy a szociáldemokrata párt szóvivője kijelentette: „A CDU lényeges el­gondolásokat átvett a Szociálde­mokrata Párttól.” Ez persze túlzás, de bizonyos, hogy a programtervezet tézisei egészen eltérnek a Kiesinger és Bartel által a legutóbbi Bundes­­tag-üléseken képviselt tézisektől. A CDU 1968. évi berlini program­jában szereplő „szovjet megszállá­si zónát” az NDK elnevezés váltja fel, s az Odera—Neisse-határ és az NDK egyértelmű el nem ismerése helyett olyan általános formulá­kat olvashatunk, amelyekbe sok minden belefér, még a Brandték által szándékolt egyezmények el­fogadása is. Ami pedig a program­­tervezet társadalompolitikai ré­szét illeti, feltűnően érdekes ada­tokat lelhetünk benne: a munká­soknak és az alkalmazottaknak az üzemek vezetésébe való beleszólási joga kérdésében például a terve­zet haladóbb a Szabad Demokrata Párt felfogásánál. Aki a programtervezet új vo­násaiból arra akarna következtet­ni, hogy az ellenzék közeledik a kormánykoalíció irányvonalához, téved. Másról van szó: számos CDU-politikus (különösen a fia­talabb generáció) haszontalannak, sőt károsnak tartja a visszaté­rést az ötvenes évek politikájához és most már kezdi hallatni sza­vát. Ezek a fiatalok úgy vélik: miután jelenleg nem lehet meg­buktatni a Brandt-kormányt, fel kell készülni a jövőre és meg­nyerni a CDU számára a haladóbb rétegek támogatását is. Teljesen függetlenül attól, hogy siker kilátásával kecsegtet-e az SPD „balról” való megelőzésének kísérlete, maga a kísérlet bizo­nyítja, hogy a CDU lemondott a hatalom gyors visszavételének re­ményéről. S ez — párosulva az FDP egységes felzárkózásával a kormányprogram mögé — vissza­adhatja a Brandt-kormánynak az olyannyira szükséges önbizalmat, amelyet mintha kezdett volna el­veszíteni a legutóbbi hetekben. Brandtnak most módja nyílik, hogy szakítson a „két lépést elő­re, egyet hátra” politikájával. Sem a koalíciós partner szétbomlásától nem kell már félnie, sem az el­lenzék általános offenzívájától. Helyzete azonban csak akkor szi­lárdulhat meg véglegesen, ha ezen­túl sem barátnak, sem ellenfél­nek nem engedi meg, hogy fé­kezze a kormányprogram végre­hajtását. A bonni kormánykoalí­ció „sikerre van ítélve” — nem vezet számára út másfelé, csak előre. POLGÁR DÉNES MENDE ÉS SCHEEL Nem fog fékezni MAGYAR­­ORSZÁG 197­0/27 _______

Next