Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-05 / 27. szám
NSZK Sikerre ítélve? Brandt és az FDP-kongresszus Kedvező politikai pillanat? Július 6-án a bonni kormány tagjai elsáncolják magukat a kancellári hivatal falai mögé, hogy két napon át teljes visszavonultságban vitathassák meg a konjunkturális helyzet és a keleti politika égető problémáit. Ha kijönnek a klauzúrából, nemcsak az fog kiderülni, mi történik e két fontos kérdésben, hanem az is, hogy kigyógyult-e a Brandt-kormány a határozatlanságból, amely a legutóbbi időben már-már betegséggé fajult. Zárt tanácskozás Bonnban újabban divatossá vált Brandt kancellárt két elődjével azon az alapon összehasonlítani, hogy azErhard- és a Kiesingerkormány politikai gerincét is az előremutató döntésektől való félelem törte meg. Az összehasonlítás persze nem reális: Erhard és Kiesinger olyan rezsimet képviselt, amely tudatosan nem is akarta levonni a következtetéseket az idők változásából. Brandt nemcsak felismerte a reális helyzetet, hanem ismételten ki is mondta, hogy a bonni politikának a 70-es évek követelményeihez kell alkalmazkodnia. Habozása a döntő lépések megtételétől nem szándékainak tisztázatlanságán múlott, hanem a halmozódó nehézségek miatti megtorpanáson. A politikában azonban elsősorban nem a szándék számít, hanem a konkrét cselekedetek s azok eredménye. S ha a Brandt —Scheer-kormány nem váltja szándékait cselekedetekre — vállalva a kockázatokat is —, akkor igaza lehet a Zeit című hetilapnak, amely a habozás politikájának folytatása esetére Erhard és Kiesinger sorsát jósolja Brandtnak. Senki sem tagadhatja a bonni kormány nehézségeit. Hajszálvékony többséggel kormányozni nem könnyű, különösen akkor, ha a koalíció kisebbik pártjának a puszta fennmaradásáért kell küzdenie. S nem könnyű úrrá lenni a gazdasági nehézségeken sem, amelyeket ugyan az előző kormány hagyott örökségül s amelyeket részben a nyugati világ általános konjunkturális irányzata határoz meg, de amelyekért a közvélemény a jelenlegi kormányt teszi felelőssé. Végül: nem könnyű előrelépni a keleti politikában sem azon a keskeny ösvényen, amelyet egyik oldalról az Adenauer által kötött nemzetközi egyezmények, a másik oldalról a húsz éven át táplált, konzervatív nacionalizmus határol. E tagadhatatlan nehézségek ellenére a Brandt-kormánynak nagy esélye van a határozatlanság betegségéből való kigyógyulásra és éppen jelenleg van erre nagy esélye. Az elmúlt hetek veszélyei után a pillanat kedvezővé vált s nem véletlen, hogy a kancellár éppen most hívta össze kormányát kétnapos zárt tanácskozásra, amelyen meg akarja szabni a követendő utat a legközelebbi hónapokra. Két veszély után Az egyik veszély, amely egyelőre elmúlt Brandték feje felől, a Szabad Demokrata Párt részéről fenyegette a kormánykoalíciót. A június 14-i tartományi választásokon az FDP-t súlyos veszteségek érték és sokan a párt felbomlását jósolták. A SzabadDemokrata Párt azonban a június 22-től 24-ig tartó bonni országos kongresszusán nemcsak kiheverte a csapást, összeszedte magát, hanem megtalálta az utat is — az egyetlen járható utat —, amelyen haladva ismét megerősödhet. Ez az út a szociáldemokrata párttal való szövetség, a kormányprogram sikeres végrehajtásának útja. Az IFDP-kongresszuson a párt baloldala szövetségre lépett a középpel és teljesen elszigetelte a jobbszárnyat. Ahogyan a határozati javaslatok elfogadása és a vezetőség megválasztása mutatta, a jobbszárny a delegátusok létszámának egyhatodára zsugorodott össze, de még az oda számító 60 —70 küldött sem volt hajlandó követni Erich Mendét, és Siegfried Zoglmannt, e két politikust, aki a kongresszus első napján megpróbálta támadni a kormánypolitikát. Mende olyan vereséget szenvedett, hogy a második napon már meg sem jelent a kongresszuson. Így legalább nem kellett végighallgatnia, amint a jobbszárny nagyobbik csoportjának vezetője, báró Kühlmann-Stumm — bár néhány részletkérdésben kritizálta a Scheer-féle pártvezetést — hűséget fogadott a pártnak és a Brandtkormány irányvonalának. A Mendel—Zoglmann-csoport többé nem okoz gondot az FDP-nek s ezáltal a koalíciónak sem. Az 1967. évi hannoveri szabad demokrata kongresszuson még a konzervatívok voltak többségben. Most ezek a jobboldali elemek annyira kisebbségbe kerültek, hogy a vezetőségben alig vannak képviselőik. Walter Scheelnek pártelnökké való megválasztása az egység demonstrációja volt: mindössze 64-en szavaztak ellen a 400 küldött közül. Scheel a kongreszszus három napján harci szellemet és eltökéltséget sugárzott. Megmutatkozott, hogy ez a politikus, akit egyébként egyfajta Rajna-vidéki könnyedség jellemez, tud erélyes is lenni, amikor szükség van rá. Ugyanúgy, mint Heinemann köztársasági elnökké választása és a kiskoalíció megalakulása alkalmával, most Mende elszigetelésénél is, igazi vezetői képességekről tett tanúbizonyságot. A neheze persze még hátra van mind Scheel, mind az egész FDP szempontjából. A kongresszus egyértelműen a kormánypolitika energikus folytatása mellett állt ki, beleértve a keleti politikát is. Scheel kijelentette, hogy az FDP nem fog fékezni, „de” és „hanem” nélkül fogja Brandtot támogatni. Ezek azonban csak szavak. A szavak gyakorlati tettekre váltása a most következő hetek és hónapok feladata. A Szabad Demokrata Párt most az utolsó lehetőséget teremtette meg a politikai feltámadásra. Több esélye már nem lesz. Az FDP életben maradása a kormányprogram sikerétől függ. S a július 6—7-i minisztertanács határozatai jelezni fogják, kiállja-e Scheel és az egész FDP az első próbatételt. A pillanat egy másik szempontból is kedvező a Brandt-kormány számára: kiderült, hogy aCDU/ CSU nem tud mit kezdeni a legutóbbi tartományi választásokon elért sikerével. A választási eredmények kihirdetésekor egyes CDU- politikusok azt hitték, a Brandtkormány megbuktatása már csupán napok vagy hetek kérdése. Azóta bekövetkezett a kijózanodás. Az is bebizonyosodott, hogy a CDU parlamenti frakciója nem áll egységesen a Kiesinger—Bartel —Strauss-féle nacionalista politika mögött. Ha eddig csak politikusokkal folytatott magánbeszélgetésekből lehetett erre következtetni, most hivatalosan is megerősítést nyert, hogy a CDU hosszabb időre berendezkedik az ellenzéki szerepre. A CDU fiataljai Nyilvánosságra került a párt új programtervezete. Helmuth Kohl, Rajna-Pfalz tartományi miniszterelnök, a programbizottság elnöke és Köppler, a párt észak-rajnavesztfáliai elnöke sajtóértekezleten ismertette a tervezetet. Már maga az a tény is sokatmondó, hogy nem Kiesinger vagy Bartel tartotta a sajtóértekezletet, hanem az „ifjú gárda” két képviselője. Ennél is fontosabb azonban, hogy az új programtervezet annyira különbözik a Kiesinger—Bartel— Strauss-trió által a legutóbbi hetekben hirdetett demagóg-ultranacionalista programtól, hogy a szociáldemokrata párt szóvivője kijelentette: „A CDU lényeges elgondolásokat átvett a Szociáldemokrata Párttól.” Ez persze túlzás, de bizonyos, hogy a programtervezet tézisei egészen eltérnek a Kiesinger és Bartel által a legutóbbi Bundestag-üléseken képviselt tézisektől. A CDU 1968. évi berlini programjában szereplő „szovjet megszállási zónát” az NDK elnevezés váltja fel, s az Odera—Neisse-határ és az NDK egyértelmű el nem ismerése helyett olyan általános formulákat olvashatunk, amelyekbe sok minden belefér, még a Brandték által szándékolt egyezmények elfogadása is. Ami pedig a programtervezet társadalompolitikai részét illeti, feltűnően érdekes adatokat lelhetünk benne: a munkásoknak és az alkalmazottaknak az üzemek vezetésébe való beleszólási joga kérdésében például a tervezet haladóbb a Szabad Demokrata Párt felfogásánál. Aki a programtervezet új vonásaiból arra akarna következtetni, hogy az ellenzék közeledik a kormánykoalíció irányvonalához, téved. Másról van szó: számos CDU-politikus (különösen a fiatalabb generáció) haszontalannak, sőt károsnak tartja a visszatérést az ötvenes évek politikájához és most már kezdi hallatni szavát. Ezek a fiatalok úgy vélik: miután jelenleg nem lehet megbuktatni a Brandt-kormányt, fel kell készülni a jövőre és megnyerni a CDU számára a haladóbb rétegek támogatását is. Teljesen függetlenül attól, hogy siker kilátásával kecsegtet-e az SPD „balról” való megelőzésének kísérlete, maga a kísérlet bizonyítja, hogy a CDU lemondott a hatalom gyors visszavételének reményéről. S ez — párosulva az FDP egységes felzárkózásával a kormányprogram mögé — visszaadhatja a Brandt-kormánynak az olyannyira szükséges önbizalmat, amelyet mintha kezdett volna elveszíteni a legutóbbi hetekben. Brandtnak most módja nyílik, hogy szakítson a „két lépést előre, egyet hátra” politikájával. Sem a koalíciós partner szétbomlásától nem kell már félnie, sem az ellenzék általános offenzívájától. Helyzete azonban csak akkor szilárdulhat meg véglegesen, ha ezentúl sem barátnak, sem ellenfélnek nem engedi meg, hogy fékezze a kormányprogram végrehajtását. A bonni kormánykoalíció „sikerre van ítélve” — nem vezet számára út másfelé, csak előre. POLGÁR DÉNES MENDE ÉS SCHEEL Nem fog fékezni MAGYARORSZÁG 1970/27 _______