Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1971-07-04 / 27. szám
Egyesült Államok Pont az i-n Tulajdonképpen már régen várható volt, hogy az amerikai szenátus egyszer több-kevesebb nyíltsággal állást foglal a vietnami háború befejezése mellett. A szenátusban régen érlelődött a harag és a felháborodás. Egyes vezetői, majd mind több és több tagja fokozatosan jött rá arra, hogy az egymást váltó elnökök alaposan félrevezették a háborút illetően az ország választott törvényhozó testületét. Ez a felismerés nyilvánult meg a külügyi bizottság, Fulbright bizottságának nyilvános meghallgatásain, ahol először fordultak szembe tekintélyes politikusok a háború folytatásával. A bizottsági ülések nyomán mind gyakrabban és gyakrabban kerültek a törvényhozók asztalára olyan javaslatok, amelyek valamilyen formában helyre akarták állítani a választott testület jogait. Óhaj-határozat A pont az i betűre most végre felkerült: az Egyesült Államok vietnami agressziójának kezdete óta első ízben rögzíti többségi határozat, hogy az amerikai szenátus tagjainak nagyobb része a háború végét óhajtja. Június 22-én, kedden este, hosszas vita után két szavazáson is állást foglalt e többség amellett, hogy a háborút záros határidőn (kilenc hónapon) belül be kell fejezni, Dél-Vietnamból ki kell vonni az Egyesült Államok katonai erőit. A hangsúly azonban az „óhaj” szón van: a szenátus határozata korántsem kötelező erejű. Nem jelent biztosítékot arra, hogy a jövő év tavaszáig az amerikai katonák valóban befejezik az intervenciót. Az amerikai alkotmány sajátos megfogalmazása miatt a törvényhozásnak jogában áll ugyan a hadüzenet, de a hadüzenet nélküli vietnami háború befejezése nem. Külpolitikai kérdésekben is ez az intervenció tulajdonképpen formálisan, a hadüzenet híján ide tartozik — a választott honatyáknak csak az „advise and consent”, a tanácsadás és az egyetértés jogát biztosítja az alapokmány: az elnök szabadon cselekedhet, így a szenátusi döntés önmagában még csak fél sikert jelent a háború befejezését követelő politikusok számára. Maga a vita is sajátos körülmények között zajlott le eről a kérdésről. A határidőt megszabó tervet nem önálló törvényjavaslatként terjesztették elő, mert az elnököt támogató háborús párt ekkor a parlamentáris procedúrákkal hosszan elnyúlhatta volna a vitát. Ehelyett „módosító indítványként” került be a katonai szolgálatról és a katonakötelezettségről szóló és címen tárgyalt javaslat szövegébe. Ez korántsem szokatlan az amerikai parlamentáris gyakorlatban: sokszor előfordul, hogy egy-egy honatya csak úgy adja le perdöntő szavazatát egy törvényjavaslatra, ha valamilyen különleges kívánságát „módosításként” beveszik az eredeti szövegbe. Némelyik törvény a sok ráaggatott módosítástól olyan, mint a karácsonyfa. (így is nevezi a parlamenti zsargon: ezek az úgynevezett „Christmastree Bill”-ek, a karácsonyfa-törvények.) Persze az adott esetben nem erről volt szó: a katonai témájú törvény adott módot a döntés kierőszakolására. Az első csatát a háborúellenes csoport leghatározottabb tagjai indították meg. A republikánus Hatfield és a demokrata McGovern szenátorok — utóbbi egyre nyíltabban tör pártja elnökjelöltségének megszerzésére . Eugene McCarthy visszavonulása óta a háborúellenes politikai csoport legcéltudatosabb vezetője — olyan javaslatot terjesztett elő, amely 1972. június 1-i határidőt szabott meg a kivonásra, a határidő elteltével pedig megvonta volna a pénzügyi alapokat a háború folytatásától. A költségvetés, ezen belül a katonai költségvetés felhasználásának meghatározása a törvényhozás joga. A pénz elvonása olyan kényszerítő eszköz, amely az egyedüli lehetséges módszer a parlament kezében. Úttörő: McGovern A McGovern—Hatfield-javaslat még nem kapott többséget, de előrevetette annak árnyékát, hogy egy módosított, kevésbé kötött határidejű háborúellenes állásfoglalásnak jó esélyei vannak az elfogadásra. McGovernék tervét mindössze nyolc szavazat különbséggel vetették el s a New York Times már ekkor megállapította vezércikkében: a kormány számára ez a győzelem aligha adhat megnyugvást. Annál is inkább labilis a kormány helyzete, mert más figyelmeztető jelek is mutatkoznak — állapította meg a lap, a képviselőház hasonló jellegű vitájára utalva. Az amerikai törvényhozás képviselőháza, amelyet csak kétéves időszakra választanak — szemben a szenátorok hatéves mandátumával — általában kevésbé szokott ujjat húzni a kormánnyal, éppen a képviselők viszonylag bizonytalan helyzete miatt. Mégis, a szenátusi vita idején a képviselőházban is hasonló vita folyt s ebben a képviselők egyharmada támogatta a pénzalapok megvonását a vietnami háborútól. (A képviselőházban Whalen Ohioi és Nedzi michigani képviselő terjesztette elő a McGovern—Hatfield-javaslattal szinte teljesen megegyező tervet, amely 158 szavazatot kapott a valamivel több, mint 450 tagú képviselőházban.) A New York Times a két ház hangulatának erősödő megváltozását a közvélemény hangulatváltozásával hozta összefüggésbe, más szóval azzal a felismeréssel, hogy az amerikai választók mind nagyobb része követeli a vietnami kérdés lezárását. (Gyakorlatilag a McGovern—Hatfield-, illetve a Nedzi—Whalen-javaslat vitája közben robbant az Egyesült Államokban a Pentagon-dokumentumok bombája.) A törvényhozók jó része már korábban is tisztában volt azzal, hogy a különböző kormányzatok korántsem véletlenül, hanem előre kigondolt terv szerint sodorták bele az országot a vietnami kalandba. De a szigorú titkolódzás miatt még a honatyák jó része is ekkor kapott kezébe először megbízható dokumentumokat arról, ami addig csak sejtés volt: a kormány kettős játékáról. A botrány kiterebélyesedése és különösen a kormány cenzúraintézkedései érezhetően tovább növelték a közvélemény s ezzel a törvényhozók egy részének megdöbbenését. Ebben a légkörben került azután sor egy újabb „módosító indítvány” vitájára a kongresszusban a vietnami intervenció befejezéséről A háborúellenes párt előbb egy „kétpárti” javaslatot terjesztett elő, amely lényegében hasonlított volna a korábban elvetett tervezethez. A republikánus Cook és a demokrata Stevens tervezete ugyanis a törvény elfogadásától számított kilenc hónap után megvonta volna a szükséges pénzügyi alapokat. A kormány a javaslat ellen mozgósította a háborús párt minden tagját. Több mint másfél órán át tartott a huzavona: névsorolvasás a határozatképesség megállapítására, újabb névsor, módosítás a módosításhoz. (Ez utóbbit maga Stennis szenátor, a háborús párt jelenlegi vezetője, a szenátus katonai bizottságának elnöke terjesztette elő.) Tehát mindaz az eszköz, ami még a parlamenti szabályok értelmében rendelkezésre állt. Az amerikai kivonulás kérdését már a Marlow Cook-javaslat is egy feltételhez kötötte: a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormánya a határozat elfogadásától számított 60 napon belül vállaljon „szilárd kötelezettséget” az amerikai foglyok szabadon bocsátására. Ennek a feltételnek mindenekelőtt az volt a célja, hogy meggátolja a Nixon-kormány propagandisztikus ellenakcióját. Nixon az elmúlt időszakban — kifogyván az érvekből — azzal igyekezett megszerezni a támogatást a vietnami háború folytatásához, hogy kijelentette: csak ezzel tartja megoldhatónak az amerikai foglyok szabadonbocsátásának „kikényszerítését”. Az ilyen érvelés meglehetősen gyenge lábakon áll: az amerikai foglyok — a VDK elleni légiháború során lelőtt pilóták és más katonai személyek — ugyanis éppenséggel nem a háború folytatása, hanem megszüntetése révén nyerhetik vissza szabadságukat. Erről az amerikai közvélemény nem kisebb személyiségtől szerezhetett tudomást, mint az USA volt hadügyminiszterétől, Clark Cliffordtól. Clifford Párizsban a VDK ott tárgyaló delegációjától kapta azt az értesülést — amelyet azóta mind a VDK, mind a DIFK, a délvietnami ideglenes forradalmi kormány képviselői megismételtek —, hogy a foglyok visszatérhetnek hazájukba, ha a Nixon-kormány határidős kötelezettséget vállal a háború befejezésére. 57:42 A háborús párt utolsó erőfeszítésével még el tudta kerülni ennek a javaslatnak elfogadását. Stennis módosító indítványa annyira „felvizezte” volna a háborúellenes szenátorok eredeti elképzelését, hogy elfogadásának nem lett volna értelme. Ezután azonban csatasorba állt egy újabb indítvánnyal a szenátus demokrata pártcsoportjának tekintélyes vezetője, Mike Mansfield is: azt javasolta, hogy a szenátus fogadja el a kilenchónapos határidőt, ezt azonban amerikai részről csak akkor kell megtartani, ha a VDK ebben az időszakban ténylegesen szabadon bocsátja az amerikai foglyokat. A vietnami álláspont ismeretében ez is formális „feltétel” csupán. A Mansfield-javaslatot 57:42 arányban elfogadták. Tulajdonképpen rendkívül fontos győzelem ez — még akkor is, ha az elnöki sajtótitkár, Ronald Ziegler azonnali nyilatkozata szerint „csupán néhány szenátor magánvéleménye”: az USA szenátusának többsége első ízben foglalt állást a vietnami intervenció befejezése mellett. Igaz, mint említettük, nem kötelező érvénnyel: a javaslatot a képviselőház egyelőre elvetette és még hosszú az út az érvényességig s erre most aligha van valószínűség. (Laird hadügyminiszter néhány nappal később már enyhíteni igyekezett a Ziegler-féle kirohanás rossz hatását: azt mondotta, hogy a határozat felesleges, mert „alig néhány hónappal tér el az elnök által kijelölt ütemtervtől” — azonban az állítólagos ütemtervet ezúttal sem ismertette...) De a kötelező jelleg hiánya sem változtatja meg a döntés erkölcsi hatását. Azt követően, hogy a szenátus többsége szerint az Egyesült Államok „nemzeti politikájaként” kell tekinteni a vietnami háború kilenc hónapon belüli befejezését, a VDK-val és a DIFK-kel folytatandó tárgyalásokat, már sokkal nehezebb lesz az ellenállás Nixon részéről. Alighanem igaza van a Washington Post című tekintélyes amerikai lapnak, amely szerint a szavazás megmutatta: a törvényhozás „nem bízik többé Nixon elnöknek a háború gyors befejezésére irányuló óhajában vagy képességében”. KIS CSABA 1 A szenátus és Vietnam Nixon változó helyzete MCGOVERN Nem kötelező erejű MAGYARORSZÁG 1971/27