Magyarország, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-02 / 1. szám
A Közös Piac legtöbb nyugati szakértője egyetért abban, hogy a közösség fejlődésében nem az egyes tagállamok közötti szintkülönbség, hanem a gazdaságilag fejlett és fejletlen körzetek különbségei jelentik a legnagyobb problémát. Erre már az 50-es évek közepén, az EGK alapító okmányának összeállításakor is felfigyeltek. Az 1957. március 25-én aláírt Római Szerződés bevezetőjében leszögezték: az Európai Gazdasági Közösségnek előkell mozdítania az egyes régiók közötti szintkülönbségek felszámolását. Bizonyos mutatók alapján azt lehetne hinni, hogy a Közös Piacnak e téren is sikerült eredményeket felmutatnia. Tíz év alatt például (Belgium kivételével) valamennyi tagállamban csökkent a fejletlen területeken mutatkozó munkanélküliségnek a fejlett körzetek állástalan tömegeihez viszonyított aránya. Sőt: Franciaországban például a munkaképes korú lakosság viszonylag nagyobb számban talált munkaalkalmat az elmaradt körzetekben, mint a fejlett ipari központokban. Olaszországban pedig, ahol a 60-as évek elején még négyszer annyian lődörögtek munka nélkül az ország középső és déli területein, mint fenn, északon — a 60-as évek végére a megfelelő arány már csak 1:2 volt. Tíz év stagnálás Egyedül a munkanélküliek területi megoszlásából azonban aligha vonhatunk le messzemenő következtetéseket. A mai helyzetre sokkal jellemzőbbek az EGK brüsszeli bizottságának legfrissebben közzétett adatai a bruttó nemzeti össztermék (GNP) egy főre számított nagyságáról. Eszerint 1968-ban a közösség átlagmutatója 2300 úgynevezett „elszámolási egység” volt (ez körülbelül ugyanennyi dollárnak felel meg). Ezzel szemben a hamburgi körzetben a megfelelő szám 4800 — vagyis a közös piaci átlagnak több mint kétszerese; Olaszország egyik legelmaradottabb tartományában, Calabriában viszont mindössze 760 — tehát az átlagosnak egyharmada, a hamburginak alig egyhatoda. Az 1958. évi megfelelő adatokkal öszszehasonlítva pedig kiderül, hogy a nagyságrendi differenciák tíz év alatt gyakorlatilag semmit sem változtak! A nyugat-európai gazdasági integráció az alapítása óta eltelt tizenhárom évben nagy, 200 millió fogyasztót számláló piacot teremtett, amelyen az áruk, a tőke és a munkaerő szabadon áramlanak. Emellett kialakította e gazdasági egység központjait és „perifériáit” is. Általában a Rajna—Rhone völgyét, a Hollandiától az NSZK középső és nyugati részein, valamint Franciaország keleti körzetein át Észak-Itáliáig húzódó sávot tekintik a Közös Piac „centrumának”. Jóllehet, ez a közösség területének csak egyharmada és lakosságának kevesebb mint a fele él itt, mégis innen származik az EGK össztermelésének 60 százaléka. Ebben a körzetben a legfejlettebb az infrastruktúra, az úti vasúthálózat, itt létesítették a legnagyobb üzemeket, s a Rajna jelenti a kijáratot Nyugat-Európa legnagyobb tengeri kikötőjéhez, Rotterdamhoz. Ebben a vonalban találhatók azok a körzetek (a német—holland határvidék, Elzász-Lotaringia, illetve a Saar-vidék stb.), amelyek tulajdonképpen már a Közös Piac létrejötte előtt Nyugat-Európa „klasszikusan” integrált egységei voltak. (Ezenkívül természetesen vannak további fejlett körzetek is a Közös Piac országaiban, de azok vagy e központi régió „oldalágai” — mint például Hamburg környéke — vagy a fővárosok — Párizs, Brüszszel — körül alakultak ki.) Kizárásos alapon nagyjából már sejteni lehet, hogy mit tekintenek az EGK „külterületeinek”. Legelsősorban is Dél-Olaszországot, a Rómától lefelé húzódó tartományokat. Továbbá Franciaország délnyugati és északnyugati területeit (Massif Central, Bretagne, Alsó-Normandia, valamint Korzika) és Belgium egyes körzeteit, elsősorban a francia határ mentén. E viszonylagos elmaradottságra kétféle magyarázatot kaphatunk. Nagyobb részt hagyományosan mezőgazdasági területekről van szó, ahol az élelmiszertermelés korszerűtlen formában, kisparaszti birtokokon folyik, és ahonnan — az úgynevezett rejtett munkanélküliség miatt — óriási mértékű az elvándorlás. Ez utóbbinak általános elöregedés a következménye. Olaszország — életszínvonal dolgában — valamennyi közös piaci tagállam között az utolsó helyen áll. De az átlagos olasz (ha egyáltalán van ilyen) még mindig kétszer jobban él, mint aki a Mezzogiorno tájain vagy Szicília és Szardínia szigetein lakik. Kettős magyarázat A dél-itáliai viszonyokhoz képest Franciaország fejletlen körzeteiben annyiban más a helyzet, hogy azok sokkal gyérebben lakottak. (Annak ellenére, hogy az elvándorlás mértéke Olaszország déli tartományaiban a legnagyobb, még mindig itt él, a lakosság egyharmada, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma pedig a legtöbb helyen megközelíti az 50 százalékot) Más a helyzet Belgiumban és bizonyos fokig Franciaország északnyugati területein. Itt nem a korszerűtlen mezőgazdaság, hanem a korábban nagyon is jelentős, de időközben elsorvasztott szén- és acélipar a „perifériára szorulás” oka. Ez látszólag érthetetlen, hiszen az Európai Gazdasági Közösségnek éppen a szén- és acélipari egyesülés, az úgynevezett Montánunió volt a kiindulópontja. Csakhogy a Montánunió, mint szervezeti forma a tőkekoncentrációt segítette elő, aminek eredményeképp csak a legerősebb és legjobb eredményeket produkáló szénbányák és acélgyártó üzemek maradhattak fenn. Ráadásul — ahogyan a kőolaj és a földgáz tért hódított — a széntermelés világszerte visszaszorult, Belgiumban például tíz év alatt több mint 40 százalékkal csökkent, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg azelőtt Belgiumban a jobbára mezőgazdasági termelésű Flandria volt az elmaradott és a vallon területek élvezték a szén- és acéltermelés gyümölcseit, az újabb iparágak Flandriába nyomultak be és a vallon körzetek gazdaságilag visszafejlődtek. Az Európai Szén- és Acél Közösség ugyan 400 ezer volt bányász és acélgyári munkás átképzését finanszírozta, és minimális havi bért is biztosított nekik, míg más szektorban el nem helyezkedtek — ez az „injekció” azonban nagyon gyorsan felszívódott, a lemaradás viszont tartósnak bizonyult. Némileg ehhez a folyamathoz hasonlóan változott meg a brit gazdasági körzetek képe is. Ma az egykor élen járó nehézipari központok vidéke — a Merseyside, a Clydeside és a walesi bányák — a legelmaradottabb a szigetországban. Nem állíthatjuk, hogy a közös piaci országok — külön-külön meg együttesen is — nem próbáltak ezeken az állapotokon változtatni. Valamennyi tagállam költségvetésében szerepel egy úgynevezett „regionális fejlesztés”. Központilag pedig a közös mezőgazdasági és szociális alapból, valamint az Európai Beruházási Bank hiteleiből nyújtanak dotációt az elmaradott körzeteknek. Az eredmény azonban rendkívül sovány. Olaszországban például a Cassa per il Mezzogiorno 1965 óta csaknem 20 milliárd dollárnak megfelelő összeget fordított részben beruházási hitelre (rendkívül kedvező feltételekkel, 3 cd,,/0-ás kamattal, átlag 20 éves lejárati idővel), részben arra, hogy az újonnan munkába állók szociális juttatásainak körülbelül 40%-át a munkáltatóktól átvállalja. Az IRI és az ENI állami vállalatoknak hosszabb ideje új befektetéseik legalább 40 százalékát a déli területeken kell invesztálniuk. Az olasz kormány valóban ambiciózus tervei ellenére mégis az a helyzet, hogy Calabria vagy Campania tartományok ipari fejlődése aligalig mozdul előbbre. Legújabban például az Alfa- Romeo létesített autógyárat Nápoly közelében, amely a tervek szerint 14 ezer munkással mintegy ezer gépkocsit gyárt majd naponta. De — lévén a helyi munkaerő szakképzetlen — máris tudják, hogy a munkások körülbelül egyharmadát a fejlett északi terület Az „ördögi kör” A probléma gyökere tulajdonképpen abban van, hogy az állami szándékot mindenütt a magántőke tevékenységének rendelik alá. Azt akarják kölcsönökkel, hitelekkel, ingyenes juttatásokkal bátorítani, és lényegében nagyon keveset fordítanak az elmaradott területek lakosságának átképzésére, a belső migráció tervszerű befolyásolására, vagy például az iskolából újonnan kikerülők azonnali elhelyezésére. A kormányok tehát — csakúgy, mint a Közös Piac egésze — maguk is hozzájárulnak ahhoz, hogy — miközben súlyos milliókat osztogatnak szét a nagyipar serkentésére — megoldatlanok maradnak az elmaradott körzetek alapvető szociális problémáit, ami viszont a vállalkozókat is távol tartja onnan. Itt is létrejön a hagyományos „ördögi kör”: a tőkések nem egykönnyen szánják rá magukat befektetésre ott, ahol állandó a zűrzavar, nagyfokú a bizonytalanság. Nyugalomra viszont csak ott lehet számítani —, ahol adottak a gazdasági prosperitás feltételei. LIPOVECZ IVÁN LEONFORTE SZICÍLIAI KISVÁROS EGYIK UTCÁJA A „szabadverseny meggyalázásának" tartották Közös Piac Központ, periféria Különbségek Fejlesztés ekről kell odacsábítani. Egy másik példa: az ENI létrehozta ugyan a maga petrokémiai központját Szicíliában — a „Sivatag Kolostoráénak nevezik —, de az nem tudott más iparágakat magához vonzani. Úgy látszik, a nagyarányú állami szubvenció (amit különben a közös piaci rendszabályok a „versenyfeltételek erőszakos megváltoztatása” címén általában tiltanak, és csak az elmaradott területek fejlesztésére engedélyeznek) sem tudta eléggé vonzóvá tenni ezeket a körzeteket a nagyipar számára. Ezért most — némileg brit példára — Olaszországban is, Franciaországban is azzal kísérleteznek, hogy egyszerűen megtiltják, illetve meglehetősen szigorúan adóztatják, ha egyik-másik tőkés a fejlett körzetekben létesít újabb üzemet. A franciák ezenkívül azzal is megpróbálkoztak, hogy minden egyes újonnan létesített munkahelyért költségvetési keretből vissza nem fizetendő prémiumot adtak a munkáltatóknak. (Ez is hasonló az angliai rendszerhez.) Erről azonban a Közös Piac fórumain rendkívül heves vita támadt, a nyugatnémetek és a hollandok a „szabadverseny meggyalázásának” tartották ezt a módszert. MAGYARORSZÁG 1972/1