Magyarország, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-07 / 1. szám
NLAz Adenauer-Alee szomszédságában, amely Bonn városát déli irányban keresztülvágva, Bad-Godesberg, majd Koblenz irányába vezet, ott emelkedik a nagyobbik „uniópárt”, a CDU székháza. Tetején három méter magas és nem éppen stílszerű módon vörös színű neonbetűkkel világít a párt nevének három kezdőbetűje a Rajna felé. Közvetlen közelében, az Odenhauer utcában szerényen húzódik meg az annak idején még ideiglenesnek épített szociáldemokrata főhadiszállás, az „SPD-barakk”. Hiába húzták fel az épület oldalán magas árbocra a párt kezdőbetűivel díszített zászlót, a CDU-neon gőgösen tekint rá a magasból, megcsúfolva a jelenlegi erőviszonyokat. Megcsúfolva, de egyben jelképezve azt is, hogy a földcsuszamlás ellenére a szociáldemokrata párt csak a felduzzadt FDP-vel együtt lett szilárdan kormányképes és a nyugatnémet társadalomban tapasztalható érlelődési folyamat elenére a CDU a bajor CSU-val közösen indulva, mindössze 1,1 százalékkal kapott kevesebb szavazatot Brandt pártjánál. Bartel vetélytársai Ha a le nem becsülhető jelentőségű vereség négy évre ellenzékbe is lökte a két uniópártot, azon aligha lehet vitatkozni, hogy a nyugatnémet politika intézőinek háta mögött továbbra is egy erőteljes, rendkívül gazdag és széles társadalmi bázissal rendelkező konzervatív-jobboldali massza tornyosul Így hát a következő négy évben sem közömbös, hogy ez a politikai erő milyen álapotban van és újjászerveződve mennyire tud felkészülni a két év múlva esedékes tartományi, majd az újabb két esztendővel később következő parlamenti választásokra. Ami a vereséget illeti, az számszerűen és személyi viszonylatban is érzékeny volt. Nyugat-Németország nyolc tartománya közül kettőben nyolc, kettőben hét, egyben hat, kettőben öt és egyben négy százalékkal lendült át a politikai mérleg mutatója az előző választásokhoz képest a győztes koalíció oldalára. Ami a személyeket illeti, olyan politikai kiválóságok maradtak alul a párharcban, mint Schröder, volt belügy-, külügy- és hadügyminiszter, aki a CDU/CSU elnökjelöltje is volt Heinemann-nal szemben. Katzer, a párt „realista szárnyának” egyik vezetője, aki győzelem esetén munkaügyi miniszter lett volna az új kabinetben. Karl-Heinz Narjes, aki a gazdaságügyi minisztériumot vezette volna, Richard von Weizsäcker, akit a CDU-agytröszt egyik vezetőjének tekintettek. Ezek a politikusok csak a kétszavazatos választási szisztémának köszönhetik, hogy helyet kaptak a Bundestagban, mert természetesen mindanynyian vezető helyen szerepeltek a CDU/CSU listáin. A személyi vereségek — különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Strauss, a bajor CSU vezetője legfeljebb „királycsináló”, de viszonylagos erőpozíciója ellenére sem juthat el a kancellári székig — egyben azt is mutatják: Barzelel szemben nem sok személyi alternatíva lehetséges. Az uniópártok megvert kancellárjelöltje, az ellenzék jelenlegi vezére maga is kényes és ingatag személyi pozícióba került. De riválisai sem egyértelműen erősek. A két legfontosabb vetélytárs közül az egyik, Helmut Kohl, Rajna-Pfalz tartomány miniszterelnöke és az ottani CDU helyettes vezetője 1971-ben a pártelnökségért vívott csatában egyszer már alulmaradt Barzellel szemben és tartományában a mostani választásokon hét százalék volt a szavazatok arányának átlendülése a kormánypártok oldalára. A másik vetélytárs, Stoltenberg, Schleswig-Holstein tartomány miniszterelnöke egy korábbi politikai megállapodás következtében elsősorban a tartomány ügyeivel foglalkozik 1975-ig. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a két legfontosabb rivális nincs jelen a Bundestagban és nincs jelen Bonnban, ami természetszerűen hátrányt jelent a rafinált és elkeseredett pozícióharc során. Tényleges erejük voltaképpen idén októberben mutatkozik majd meg, amaikor a CDU és egyben az ellenzék jelenlegi vezetőjének, Bartelnek újra csatába kell álnia e poszt megtartásáért. Látszat és valóság A választások óta eltelt időszakban a látszat mindenesetre az volt, hogy a tempót a bajor CSU élén Strauss diktálja és Barzel (sőt voltaképpen az egész CDU-centrum) defenzívában van. A választások utáni időszakban Strauss heves támadásokat indított a CDU derékhada és Bartel ellen, végül a két uniópárt frakcióegységének felborításával zsarolta a CDU-t és így vitathatatlan jobbratolódást idézett elő az ellenzéki táborban. Ennek a jobbratolódásnak külpolitikai mutatója volt, hogy elsodorták a CDU „realista szárnyát” és az ellenzék kierőszakolt egyhangúsággal elutasítja az NSZK és az NDK közötti alapszerződést. Belpolitikai mutatója a jobbralendülésnek az, hogy az említett realista szárnynak Barrel, a választások tapasztalataiból okulva, bizonyos mozgási szabadságot akart biztosítani, hogy ilyenformán a párt „szociális vonzerejét” fokozza. A Strauss által vezetett roham ezt a kísérletet elsodorta, s a párt mérsékeltjeit, valamint gyenge baloldalát a kemény vonal elfogadására kényszerítette. Számos jel arra mutat azonban, hogy Straussnak ez az abszolút erő helyzete csak látszat és még inkább: csak ideiglenes. Münchenben szinte általános az a vélemény, hogy Strauss még fizikai-egészségi szempontból is, de mindenekelőtt politikailag pályafutásának záró szakaszához érkezett. Az ottani megfigyelők szerint 6-8 éves aktív politikusi tevékenysége lehet még hátra, s ebből négyet az ellenzékben kell eltöltenie, ami sem vérmérsékletének, sem politikai stílusának nem felel meg. Ezen túlmenően Straussnak a saját bajor hatalmi bázisának megtartásáért is kemény küzdelmet kell folytatnia. 1974-ben tartományi választékok lesznek Bajorországban és Strauss ellenfele Vogel volt szociáldemokrata müncheni polgármester, a Brandt-kormány tagja. A nyugatnémet belpolitika gyakorlata bebizonyította, hogy kabinetpozícióból, a bonni „hatalmi emelők” felhasználásával könynyebb a tartományi választási harc megvívása is. Emellett Strauss viszonylagos erőhelyzetének az a titka, hogy a CSU jelenleg abszolút többségben van Bajorországban, tehát egyeduralkodó. A tét ilyenformán rendkívül nagy: már az abszolút többség összezsugorodása is egyértelmű lenne Strauss számára a megsemmisítő személyipolitikai vereséggel. A Dregger-ügy Mindenekelőtt ez az oka annak, hogy jelenleg úgy tűnik: a bajor „királycsináló” legalábbis 1974-ig politikai energiáinak nagy részét a maga tartományára lesz kénytelen koncentrálni. Egy másik tényező: vannak jelek, amelyek szerint maga a CSU sem tekinthető ma már egyszerűen Strauss játékszerének. Amikor például Strauss a CDU-val szemben felvetette a frakcióegység felmondását, ennek a CSU soraiban heves és széles ellenzéke volt. Személyi viszonylatban pedig bizonyos feszültség figyelhető meg Goppel bajor tartományi miniszterelnök és Strauss között. Goppel ugyanis amiatt aggódik, hogy Strauss (ha a bonni kilátásokat reménytelennek ítéli) esetleg bajor miniszterelnökként kívánja befejezni politikai pályafutását. Végül nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget, hogy a CDU „realista szárnya” viszonylag gyorsan magához tér a politikai ájultságból és esetleg párton belüli ellentámadásra is képes. Ennek egyik mutatója volt a közelmúltban az úgynevezett „Dregger-effektus”. Dregger a hesseni CDU vezetője, s egyben a CDU-jobbszárnynak az a politikusa, aki a leginkább vállalt személyi és akciószövetséget Strauss-szal. Amikor a választási vereség után a CDU/ CSU frakciójának meg kellett választania hat alelnökét, gyakorlatilag egyetlen hely volt szabadnak tekinthető. Ezért az alelnöki helyért heves pozícióharc indult, amelyben Dregger látványos vereséget szenvedett. Egyértelmű volt az a vélemény, hogy ebben a vereségben a CDU-képviselők derékhadának ellenzése jutott kifejezésre a Strauss és a CSU részéről megnyilvánuló politikai nyomással szemben. Látnivaló, hogy az egyértelműnek és merevnek látszó jobboldali páncél alatt komoly személyi és politikai feszültségek gyengítik az ellenzéket. E feszültségek legjelentősebb és országos politikai szempontból rendkívüli fordulatok lehetőségeit tartogató megnyilvánulása a CDU és a CSU frakcióegységének új formája. Két párt ? Mint említettük, Strauss egy adott időpontban a frakcióegység felbontásának fenyegetésével vezette ideiglenes sikerre a maga politikai offenzíváját. Így a frakcióegység megmaradt ugyan, de változott körülmények között. A helyzet ma az, hogy a CDU és a CSU „két önálló párt egyenrangúságának” alapján szövetkezik egymással. Ez a formula azonban voltaképpen a két uniópárt távolodásának takarója. (Maga Strauss is elárulta ezt, amikor azt mondotta: ha az ellenzék mai szerkezetében szavazott volna májusban a keleti szerződésekről, akkor nem egységes tartózkodó magatartást tanúsított volna, hanem a CSU egyértelmű „nem” szavazata mellett a CDU különböző szárnyai a maguk álláspontja szerint a nem, az igen vagy a tartózkodás álláspontját választották volna.) Ez a magyarázat mutatja, hogy a CDU/CSU mostani szerkezete lazább: a frakcióegység ellenére a két uniópárt külön is tart frakcióülést, külön választja meg a frakcióelnököt és pénzügyileg is önálló életet él. Akárhogyan is, az vitathatatlan, hogy a hatalomtól távol , a CDU és a CSU is távolabb került egymástól. Ez pedig a tendencia folytatódása esetén figyelemre méltó belpolitikai következményekkel járhat. Nem kevesen vannak, akik elképzelhetőnek tartják, hogy a CSU esetleg „ki akar törni” Bajorország korlátai közül és országosan szerveződnék. Ebben az esetben a CDU is megjelenne Bajorországban, s a jelenlegi ellenzék egy országosan szervezett egyértelműen jobboldali, meg egy klasszikusan konzervatív pártra szakadna. Ez egyelőre csak spekulatív lehetőség. Az viszont, hogy okos és körültekintő taktika esetén az ellenzék belső válsága komoly manőverezési lehetőségeket biztosít Brandt kormánya számára, eleven valóság. GÖMÖRI ENDRE NSZK Ellenzékben A CDU/CSU állapota Strauss és ellenfelei I BOM: HAT BETŰ „Hat-nyolc éve lehet hátra" MAGYARORSZÁG 1973/1