Magyarország, 1974. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-06 / 1. szám

Európai biztonság Az első félidő után A genfi értekezlet négy pillére A dokumentumszerkesztés ! A nemzetközi tanácskozások „csúcsforgalmának” idején az em­ber azt hinné, hogy Genf „meg­telt”. De mégsem. Ha a szükség úgy kívánja, mindig újabb és újabb értekezleteknek nyújthat otthont, példa rá a közel-keleti konferencia. Pedig ezzel egyidő­­ben székhelye az európai bizton­sági és együttműködési értekezlet­nek is, amely most ugyan téli szü­netet tart, de szeptember 18. óta már három hónapon át ülésezett Genfben és január 14-én felújítja munkáját. S akkor ismét benépe­sül a genfi konferenciaközpont, kirakják 35 ország tábláit az ülés­termekben, a bejáratnál pedig a bizottságok és az albizottságok napi ülésrendjét. A konferencia­­központban minden nap biztosított a „táblás ház”. Vakáció előtt Az európai biztonsági értekezlet második szakaszának „első fél­ideje” december közepén ért vé­get. A „vakáció előtti hangulat” nem volt rossz. Azok, akik kez­dettől fogva akarták, előkészítették és munkájukkal előrevitték az ér­tekezletet, azzal a jó érzéssel áll­hattak fel a tárgyalóasztaltól, hogy tovább érlelődtek a konferencia sikeres befejezésének feltételei. Elégedettségük persze nem teljes, hiszen a második szakasz eddigi munkálatai haladhattak volna gyorsabban is, meg lehetett volna takarítani sok-sok időt azzal, ha az egyes bizottságok, albizottságok nem kényszerültek volna rá a hosszú eljárási-ügyrendi vitákra. Mindent összevetve azonban az „első félidő” több eredménnyel járt. Először is szélesebb lett horizont: a szocialista és a kapitalista Euró­pa ma jobban ismeri egymás el­gondolásait, mint a második sza­kasz kezdetén. Miért volt erre szükség — kérdezhetné valaki —, hiszen mindkét fél már számos dokumentumban közzétette állás­pontját, s a külügyminiszterek hel­sinki tanácskozásán is elhangzot­tak a leglényegesebb állásfoglalá­sok? Ez igaz, de a genfi szakasz­ban nemcsak a valóban jól ismert alapvető nézetekre, hanem sok olyanra is fény derült, amit ko­rábban pontosan nem lehetett ér­zékelni. Ezek között is a legfon­tosabb, hogy kitűnt, ki hogyan fogja fel az elvekhez való ragasz­kodást és a konkrét együttműkö­dés viszonyát, ki mennyire akar számolni az egyes országok tör­vényeivel, szokásaival, hagyomá­nyaival, ki mennyire realista, vagyis a két társadalmi rendszer, a két ideológia létéből indul ki, s ki az, aki saját társadalmának normáit szeretné „exportálni” a másikba. A helsinki külügyminisz­teri ajánlások mellett Genfben már nagy szerephez jutottak az egyes országok konkrét javaslatai is, amelyek helyenként egészen részletekbe menő elképzeléseket tartalmaztak, tehát sok volt a „ki­terített kártya”. (Bár nem lehet kizárni, hogy néhány kártyát csu­pán a puhatolózás kedvéért terí­tettek ki a tőkésországok küldöt­tei.) A genfi szakasz tehát tapaszta­latokban gazdag volt, de mindjárt meg kell állapítani: nem hozott meglepetéseket. A szocialista or­szágok küldöttségei ezúttal is híven követték pártjaik és kormányaik állásfoglalásait, vagyis őszintén, nyáron síkraszálltak egy olyan európai biztonsági rendszer meg­teremtéséért, amely szilárd alap­elvekre épülne, s nagy lehetősége­ket biztosítana az elvekre támasz­kodó, kölcsönösen előnyös együtt­működésre gazdasági, kulturális, tudományos téren, egymás jobb tájékoztatásában, az európai népek szélesebb körű kapcsolataiban. A szocialista országok képviselői a realitásokból indultak ki, s arra törekedtek, hogy a két társadalmi rendszer békés egymás mellett élésének és ideológiai harcának viszonyai között megtalálják „a legnagyobb közös nevezőt”. Az el­vekből nem engedve, de messze­menő rugalmassággal képviselték saját álláspontjukat és közelítet­ték meg a kapitalista országok ja­vaslatait. A tőkés Európa sem mu­tatott váratlan képet, legfeljebb csak még élesebben körvonalazód­tak törekvései. Mindenekelőtt ki­tűnt, hogy az európai tőkésorszá­gok a kontinens ügyeit tekintve sincsenek egységes véleményen, Genfben nem sikerült véka alá rejteni az imperialista országokat megosztó ellentéteket. A bizottsá­gok és az albizottságok ülésein is megfigyelhető volt mindaz, ami a földrész határai között: bizonyos tőkés körök nagyobb realitással és hajlandósággal munkálkodnak a biztonságban élő Európa épületé­nek felhúzásán, mások még vona­kodva rakják egymásra a téglákat, s sajnos vannak még, akik a leg­szívesebben ma lebontanák azt is, amit tegnap a többiek felépítettek. De nem az utóbbiak határozták meg a nyugati magatartást, sőt időnként jelentősen elszigetelődtek. Mert a világpolitikai realitás, Európa népeinek jól felfogott ér­deke, a szocialista országok követ­kezetes politikája Genfben is erő­sebbnek bizonyult. A genfi értekezleten sokszor ka­pott hangot a kérdés: mit kell tenni, hogy Európa a jelenlegi háború nélküli szakaszból a tartós béke időszakába érkezzék? A vá­laszt a szocialista országok és szá­mos tőkés állam küldöttségei rend­szerint a következőkben fogalmaz­ták meg: először is le kell fektetni az alapokat, vagyis meghatározni az európai államok közötti kap­csolatokat szabályozó elveket. Ezekre építve ki lehet bontakoz­tatni az együttműködést gazdasági téren. Ez járjon együtt a kapcso­latok kiszélesítésével az informá­ciócsere, a kultúra, az oktatás, az idegenforgalom stb. területén. Vé­gezetül gondolni kell a távlatok­ra, vagyis ki kell dolgozni az európai biztonság további perspek­tíváit és a távlati célok elérését szolgáló lépéseket. Négy pont Nem véletlen, hogy az európai konferencia napirendje is e négy kérdéscsoportot öleli fel, ez a kon­ferencia négy pillére. S természe­tes, hogy a szocialista országok mind a négy napirendi pontot egy­formán fontosnak tartják, mind a négy vonalon szeretnék előrevinni az értekezlet, s ezen keresztül a biztonság ügyét. Nem járt sikerrel tehát az a tőkés taktika, amelyet a burzsoá propaganda annyira támogatott, hogy tudniillik az európai bizton­ság központi kérdése „az emberek, eszmék és információk szabad áramlásának” kierőszakolása, s a Nyugatnak mindent ettől kell függővé tennie. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy nem lehet meg­fordítani a logikai sorrendet, mert az, milyen széles körű lesz Euró­pában az emberek közötti kapcso­lat, mennyire terjed ki az infor­mációcserére, hogyan fejlődik a kulturális, tudományos együttmű­ködés, mindenekelőtt attól függ, békében, biztonságban él-e Európa vagy sem. Először tehát ennek a békének és biztonságnak a kere­teit kell megteremteni. S kiderült az is, hogy gazda nél­kül csinálták a számításaikat azok, akik azt hitték: a szocialista or­szágokat sarokba lehet szorítani az információáramlás vagy az em­beri kontaktusok kiszélesítésének kérdéseiben. A szocialista orszá­gok küldöttségei egyrészt síkra­szálltak a békét, biztonságot és az emberek szellemi gazdagodását szolgáló kulturális, információs, idegenforgalmi stb. együttműködés mellett, másrészt tényekkel bebi­zonyították, hogy sok területen messze előbbre járnak — pl. az igaz értékek terjesztésében — mint a kapitalista országok. • Az a tény, hogy a „szabad áram­lásra” spekuláló körök erőfeszítései nem tudták megfordítani az euró­pai biztonság kérdéseinek fontos­sági sorrendjét, joggal számítható a genfi „első félidő” eredményei közé. Megelégedésre adhat okot — harmadsorban — az is, hogy a konferencia előbbre lépett a má­sodik szakasz tulajdonképpeni fel­adatának teljesítésében­, a doku­mentumszerkesztésben. Ez ugyan­is egy folyamat, amelynek során el kell jutni odáig, hogy helsinki külügyminiszteri értekezlet aján­lásaiból, a javaslatokból és a vitán elhangzottakból szintézis készül­jön, amelyet azután papírra lehet vetni. Nos, a genfi „első félidőben” el lehetett jutni a szintetizálás kezdeti fázisához, amikor is a bi­zottságok, albizottságok egymás mellé rakták a rendelkezésükre álló dokumentumokat és elkezdték keresni bennük a lehetséges meg­egyezés elemeit mindazt, amit 35 ország a végső dokumentumban majd egyaránt alá tud írni. E munka érdemi része azonban a januárban kezdődő „második fél­időre” tolódott át. Ellengőz ellenére , ha a kedvező fejlemények mellett valami negatívan hatott az értekezlet második szakaszára, akkor az éppen egyes tőkés körök­nek a munka lassítására, elhúzá­sára irányuló mesterkedése volt. Ezek a törekvések meglehetősen sablonosak voltak: az érdemi, tar­talmi munka helyett eljárási vi­tákat provokálni. S minthogy az értekezleten a konszenzus eleve ér­vényesül, vagyis minden döntés csak teljes egyetértéssel születhe­­tik, a szocialista országok delegá­cióinak nagy-nagy türelemmel, rugalmassággal kellett folytatniuk ezeket a vitákat annak érdekében, hogy minél előbb véget érjenek és átadják a terepet a tartalmi kér­dések megbeszélésének. Ennek el­lenére sokszor értékes napok men­tek veszendőbe. De hátráltatta az előrehaladást az is, hogy a tőkés Európa egyes részeiből igyekeztek ellen gőzt adni a konferenciának a szocialista or­szágok számára elfogadhatatlan követelések hangoztatásával. Ezek­ben a körökben egyrészt nem ve­tettek számot azzal, hogy az új Európa csak közös elhatározásból jöhet létre, s ez csak kölcsönösen elfogadható feltételek mellett szü­lethet meg, másrészt pedig szem elől tévesztették, hogy­­Európában két társadalmi rendszer, két ideo­lógia létezik, s a tőkés társadalom normáit a szocialista társadalom nem fogadhatja el. A genfi „második félidő” előjelei végső soron azonban azt mutatják, hogy az európai biztonsági érte­kezlet — bár változatlanul a nyil­vánosság csaknem teljes kizárásá­val — megbirkózik nem könnyű feladatával. PALOS TAMÁS A GENFI NEMZETKÖZI KONFERENCIAKÖZPONT Néhány kártyát csupán a puhatolózás kedvéért terítettek ki M­AG­Y 1974/1 ARORSZag

Next