Magyarország, 1974. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-07 / 27. szám

Csúcstalálkozó Nem jog, felelősség Az oreandai párbeszéd idején Pillantás tíz évre előre ! A világpolitika igazán nagy ese­ményeinél a részletek is fonto­sak. Ez a gondolat vezette a har­madik Brezsnyev—Nixon csúcsta­lálkozóról tudósító újságírók több­ségét, s ezért tud a világ oly so­kat a moszkvai napokról. Amikor­­ezek a sorok az olvasó elé kerül­nek, már a közös közlemény is megjelent a napilapokban, mégis, a tárgyalás, a találkozás, az ösz­­szességében mintegy huszonnégy teljes munkaórányi négyszemközti, illetve szélesebb körű megbeszé­lés személyes, emberi vonásait is érdemes bevezetőben felidézni Repülőtér, üdítő italok Hiszen szinte minden olyan új­ságíró számára, aki közel került a tárgyalások valamelyik színhelyé­hez, elsőrendűen fontos apróság­nak tűnt, hogy az asztalon, a jegy­zettömbök, irattartók, mappák mellett paradicsomlé és ásványvíz volt. Hogy az amerikai elnök, akár­csak az amerikai küldöttség min­den tagja, csillagos-sávos lobogó­val díszített „névjegyet” viselt, s hogy Leonyid Brezsnyev, akárcsak általában a szovjet emberek ünne­pélyes alkalmakkor, kitűzte leg­magasabb kitüntetéseit. Így tudta meg a világ, hogy az amerikai küldöttség mellett dolgozó újság­írók fekete műanyag kötésű, az elnöki címerrel díszített könyvecs­két kaptak a legfontosabb tud­nivalókkal, statisztikai adatokkal, még egy négyoldalas, latin betűk­kel átírt orosz társalgási segéd­let is van benne s ennek első orosz mondata ez: „Hol van az amerikai nagykövetség?” A tudósításokból értesülhetett a tengerentúli vagy a Szovjetunió­ban még nem járt európai olvasó, milyen is a moszkvai repülőtér, ahova a magas rangú vendég és kísérete megérkezett, hol van az a hétszobás lakosztály (a Kreml­ben, a híres kincstárhoz közel), amelyet a Nixon házaspár rendel­kezésére bocsátott a szovjet kor­mány. Bizonyos azonban, hogy még az apró, személyes részletek iránt ér­deklődő rádióhallgató vagy újság­olvasó számára is a megállapodá­sokról, az elvégzett munkáról szá­mot adó jelentések sora az igazán izgalmas olvasmány. S túl a kö­zös közleményben, a diplomáciai nyelv minden árnyalatot érzékel­tetni tudó megfogalmazásában ösz­­szefoglalt eredménylistán, érde­mes a moszkvai csúcstalálkozó né­­hány olyan vonását végiggondolni, amely a moszkvai hét, a tárgya­lások után még sokáig legfonto­sabb téma, a világpolitikai kérdé­sek sorában s nem hónapokra, hanem hosszú esztendőkre meg­határozó fontosságú eleme lesz a szovjet—amerikai kapcsolatrend­szernek Érdemes itt elsősorban arról a megállapodásról beszélni, amely egy évtizedre pillant előre és ilyen nagy időszakra irányoz elő gazda­sági, ipari és műszaki együttmű­ködést a két ország között. (A részletek iránt érdeklődők szá­mára nyilván fontos: ezt a meg­állapodást Brezsnyev főtitkár és Nixon elnök írták alá.) Hogy a két ország közötti kapcsolatok itt milyen méretűek lehetnének, azt már az is érzékelteti, hogy egyet­len már megkötött szerződés — hasonló jellegű, bár kisebb ösz­­szegű több is született már — mintegy húszmilliárd dollár érté­kű. Ez az a megállapodás, amelyet a szovjet fél az Occidental Petro­leum céggel egy Kujbisev környé­kén létesítendő vegyipari óriás üzem létesítésére kötött; a gyár az ottani hatalmas földgázlelőhe­lyeket hasznosítja. Patolicsev szovjet külkereskedelmi miniszter mondta erről az üzletről a U. S. News and World Reportnak: „Amerikai vállalatok fogják szál­lítani a berendezéseket, cserébe pedig húszéves időtartamra ammó­­niákat kapnak ... Ennek a szovjet­­unióbeli vegyipari komplexumnak az építéséhez másfél milliárd dol­láros beruházást eszközlünk, az Egyesült Államoktól pedig 700 millió dollár értékben vásárolunk felszerelést...” Az „érdekes” áruk A most tíz évre megkötött gaz­dasági egyezmény persze nem minden, még csak nem is olyan csodamegállapodás, amely egyik napról a másikra megnyitja a ka­pukat az Occidental Petróleum­mal kötött szerződéshez hasonló méretű üzletek előtt. A szovjet külkereskedelmi miniszter, sok más dolog mellett, megemlítette, amikor az amerikai hetilap tudó­sítója az Amerika számára „érde­kes” szovjet áruk iránt érdeklő­dött, hogy a szovjet ipar nukleáris erőművek, hőerőművek és vízi erő­művek gépi felszerelésétől, sikló­hajókon át optikai és precíziós műszerekig vagy ipari gyémántig sokféle olyan árut szállíthatna, amelyre az amerikai piacnak szüksége van. Éppen az interjú idején folytak üzleti tárgyalások a három hajtóműves, sugárhajtású JAK—40 típusú repülőgépek eset­leges szállításáról. S bár az ame­rikai vevő érdeklődése komoly volt, súlyos akadályt jelentett a gép előállítási költségeinek 30 szá­zalékát jelentő hallatlanul magas vám. Ez azért van, mert az ame­rikai Kongresszus nem járult hoz­zá ahhoz, hogy a szovjet fél is a „legnagyobb kedvezmény elve alapján” kereskedhessen az Egy­e­sült Államokban levő üzletfelei­vel. (Az elnevezés egyébként félre­vezető. A legnagyobb kedvezmény elve semmiféle olyan kedvez­ményt nem jelent, ami eltérő len­ne más országok kereskedelmi le­hetőségeitől. Nem jelent nagylelkű és költséget jelentő udvarias lé­pést vagy ajándékot, nem jelent kölcsönt pénzben vagy áruban. Egyszerűen azt jelenti: minden fél egyforma jogú lehetőséggel ren­delkezik, státusa ugyanaz, mint a többi országé. Ha nincs „legna­gyobb kedvezmény”, ez már meg­különböztetés, mégpedig hátrányos, sértő.) Ziegler, az­ amerikai elnök szóvivője, az aláírás után azt mondta: kormánya mindent el­követ, hogy a Szovjetunió hátrá­nyos megkülönböztetés nélkül ke­­reskedhessék az Egyesült Álla­mokkal. Jog és felelősség Amikor a tízéves gazdasági egyezmény alá odakerült Brezs­nyev és Nixon aláírása, a Moszk­va felé figyelők már a következő lépésre gondoltak: a fegyverkor­látozásban folyó megbeszélések esetleges eredményére. Igaz, aki az egész jelenlegi világhelyzetet vizs­gálja s ebben próbálja elhelyezni — nyilván a középpontban, hiszen a csúcstalálkozó fontosságát még azok is elismerik, akik (nemrit­kán, mint egyesek, belpolitikai cél­ból) most nem találnak megfele­lő érveket, amelyek meggyőznék őket a moszkvai hét eredményei­ről — az tudja: nincs nehezebb tárgyalás, megállapodás, mint amilyen a világ két legnagyobb katonai hatalmának fegyverkorlá­tozási tárgyalásai. A washingtoni rádió, éppen akkor, amikor Orean­­dában Brezsnyev és Nixon négy­­szemközti megbeszélésén erről volt szó, így kommentálta a kér­dést: „Azáltal, hogy a két állam­férfi tovább szövi a békés kap­csolatok szálát, egyben biztosítja, hogy azok fontosabb részeit is va­lóra lehet váltani. Így például az enyhülési politika érvényesítését a nukleáris fegyverkezés terén, va­lamint a közös erőfeszítést a vi­lágbéke megerősítése érdekében. Amint a moszkvai csúcstalálkozó félúthoz érkezett, világossá vált, hogy az ilyen konferenciák értéke megnövekedett. A már elért meg­állapodások azt jelentik, hogy újabb építőköveket helyeztek el a világbéke struktúrájában, amely­nek megépítésén munkálkodnak.” Persze a washingtoni rádió pátosszal teli kommentárja aligha feledtetheti el, hogy ugyanazon a napon, amikor a kommentár el­hangzott, egy amerikai tenger­nagy (Elmo Zumwalt) kijelentet­te: sürgősen milliárdokat kell adni az amerikai flottának, mert az „lemaradt a szovjet flotta mögött”, egy másik admirális (Thomas Moorer) pedig a rakétafejlesztés­ről mondta el ugyanezt. Igaz, mindkét tengernagy a szokásos váltás során éppen megválik ed­digi parancsnoki és vezérkari be­osztásától s így kijelentéseik afféle búcsúintelmeknek tekinthetőek — ám mégis elhangzottak. S éppen ezek a tengerész-megnyilatkozások simulnak ahhoz a NATO-nyilat­­kozathoz is, amelyet Ottawában elfogadtak s amely ugyan emle­geti a feszültség csökkentését, de ezért a hangsúlyt a készenlétre és a fegyverzet növelésére helyezi. Minden megállapodásnál az a legfontosabb, hogy a felek őszin­tén és komolyan igyekezzenek a rájuk háramló kötelességeket tel­jesíteni. A szovjet politika mindig is nyíltan és világosan megmon­dotta: az az álláspontja, hogy a leszereléssel kapcsolatos megálla­podásokat — ide tartoznak a stra­tégiai fegyverzettel kapcsolatos kérdések csakúgy, mint a nukleá­ris fegyverkísérletek kérdése is — úgy kell megfogalmazni, hogy azok ne jelenthessenek a későbbiekben egyik fél számára bármiféle előnyt. Fontos hozzáfűzés, magyarázat az a Pravda-megállapítás (és ez is akkor látott napvilágot, amikor Oreandában folyt a nagy párbe­széd­, amely leszögezi: a tény, hogy a világ két leghatalmasabb országáról van szó, tehát a két or­szág súlya a nemzetközi színté­ren semmiféle különleges jogot nem ad nekik, éppen hogy fele­lősségüket növeli nemzetközi sú­lyuk mértékében. A mostani csúcstalálkozó újabb láncszem a szovjet—amerikai kap­csolatokban. Új, fontos megálla­podásokkal bővült az amúgy is széles körű egyezmények sora. (A sokból még egy: az energiaforrá­sok kiaknázásával és az energia­felhasználás hatékonyságának nö­velésével kapcsolatos megállapo­dást nyugati gazdasági lapok „az olajválság utáni korszak e témá­ban talán legfontosabb egyezmé­nyének” tekintik.) Ha visszapillan­tunk a két év előtti első Brezs­nyev—Nixon találkozóra, az azóta született megállapodásokra, azt látjuk: az egyezmények mintegy kiegészítik egymást, mind jobban és jobban közelítenek a cél, a min­den kérdésben kölcsönös előny­nyel járó, a nemzetközi feszültség enyhítését és a két ország érde­keit egyaránt szolgáló együttmű­ködés folytonos bővítése felé. Ez a szovjet politika ismert, a fokoza­tosságot előnyben részesítő mód­szereire utal s arra, hogy az ame­rikai kormányzat megértette en­nek a lépcsőzetes megközelítés­nek az előnyeit. GÁRDOS MIKLÓS A TÁRGYALÓASZTALNÁL, A KREML KATALIN-TERMÉBEN Washingtoni rádió: „Az ilyen konferenciák értéke megnövekedett" MAGYAROSSZÁG 1974/87

Next