Magyarország, 1974. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-07 / 27. szám
Csúcstalálkozó Nem jog, felelősség Az oreandai párbeszéd idején Pillantás tíz évre előre ! A világpolitika igazán nagy eseményeinél a részletek is fontosak. Ez a gondolat vezette a harmadik Brezsnyev—Nixon csúcstalálkozóról tudósító újságírók többségét, s ezért tud a világ oly sokat a moszkvai napokról. Amikorezek a sorok az olvasó elé kerülnek, már a közös közlemény is megjelent a napilapokban, mégis, a tárgyalás, a találkozás, az öszszességében mintegy huszonnégy teljes munkaórányi négyszemközti, illetve szélesebb körű megbeszélés személyes, emberi vonásait is érdemes bevezetőben felidézni Repülőtér, üdítő italok Hiszen szinte minden olyan újságíró számára, aki közel került a tárgyalások valamelyik színhelyéhez, elsőrendűen fontos apróságnak tűnt, hogy az asztalon, a jegyzettömbök, irattartók, mappák mellett paradicsomlé és ásványvíz volt. Hogy az amerikai elnök, akárcsak az amerikai küldöttség minden tagja, csillagos-sávos lobogóval díszített „névjegyet” viselt, s hogy Leonyid Brezsnyev, akárcsak általában a szovjet emberek ünnepélyes alkalmakkor, kitűzte legmagasabb kitüntetéseit. Így tudta meg a világ, hogy az amerikai küldöttség mellett dolgozó újságírók fekete műanyag kötésű, az elnöki címerrel díszített könyvecskét kaptak a legfontosabb tudnivalókkal, statisztikai adatokkal, még egy négyoldalas, latin betűkkel átírt orosz társalgási segédlet is van benne s ennek első orosz mondata ez: „Hol van az amerikai nagykövetség?” A tudósításokból értesülhetett a tengerentúli vagy a Szovjetunióban még nem járt európai olvasó, milyen is a moszkvai repülőtér, ahova a magas rangú vendég és kísérete megérkezett, hol van az a hétszobás lakosztály (a Kremlben, a híres kincstárhoz közel), amelyet a Nixon házaspár rendelkezésére bocsátott a szovjet kormány. Bizonyos azonban, hogy még az apró, személyes részletek iránt érdeklődő rádióhallgató vagy újságolvasó számára is a megállapodásokról, az elvégzett munkáról számot adó jelentések sora az igazán izgalmas olvasmány. S túl a közös közleményben, a diplomáciai nyelv minden árnyalatot érzékeltetni tudó megfogalmazásában öszszefoglalt eredménylistán, érdemes a moszkvai csúcstalálkozó néhány olyan vonását végiggondolni, amely a moszkvai hét, a tárgyalások után még sokáig legfontosabb téma, a világpolitikai kérdések sorában s nem hónapokra, hanem hosszú esztendőkre meghatározó fontosságú eleme lesz a szovjet—amerikai kapcsolatrendszernek Érdemes itt elsősorban arról a megállapodásról beszélni, amely egy évtizedre pillant előre és ilyen nagy időszakra irányoz elő gazdasági, ipari és műszaki együttműködést a két ország között. (A részletek iránt érdeklődők számára nyilván fontos: ezt a megállapodást Brezsnyev főtitkár és Nixon elnök írták alá.) Hogy a két ország közötti kapcsolatok itt milyen méretűek lehetnének, azt már az is érzékelteti, hogy egyetlen már megkötött szerződés — hasonló jellegű, bár kisebb öszszegű több is született már — mintegy húszmilliárd dollár értékű. Ez az a megállapodás, amelyet a szovjet fél az Occidental Petroleum céggel egy Kujbisev környékén létesítendő vegyipari óriás üzem létesítésére kötött; a gyár az ottani hatalmas földgázlelőhelyeket hasznosítja. Patolicsev szovjet külkereskedelmi miniszter mondta erről az üzletről a U. S. News and World Reportnak: „Amerikai vállalatok fogják szállítani a berendezéseket, cserébe pedig húszéves időtartamra ammóniákat kapnak ... Ennek a szovjetunióbeli vegyipari komplexumnak az építéséhez másfél milliárd dolláros beruházást eszközlünk, az Egyesült Államoktól pedig 700 millió dollár értékben vásárolunk felszerelést...” Az „érdekes” áruk A most tíz évre megkötött gazdasági egyezmény persze nem minden, még csak nem is olyan csodamegállapodás, amely egyik napról a másikra megnyitja a kapukat az Occidental Petróleummal kötött szerződéshez hasonló méretű üzletek előtt. A szovjet külkereskedelmi miniszter, sok más dolog mellett, megemlítette, amikor az amerikai hetilap tudósítója az Amerika számára „érdekes” szovjet áruk iránt érdeklődött, hogy a szovjet ipar nukleáris erőművek, hőerőművek és vízi erőművek gépi felszerelésétől, siklóhajókon át optikai és precíziós műszerekig vagy ipari gyémántig sokféle olyan árut szállíthatna, amelyre az amerikai piacnak szüksége van. Éppen az interjú idején folytak üzleti tárgyalások a három hajtóműves, sugárhajtású JAK—40 típusú repülőgépek esetleges szállításáról. S bár az amerikai vevő érdeklődése komoly volt, súlyos akadályt jelentett a gép előállítási költségeinek 30 százalékát jelentő hallatlanul magas vám. Ez azért van, mert az amerikai Kongresszus nem járult hozzá ahhoz, hogy a szovjet fél is a „legnagyobb kedvezmény elve alapján” kereskedhessen az Egyesült Államokban levő üzletfeleivel. (Az elnevezés egyébként félrevezető. A legnagyobb kedvezmény elve semmiféle olyan kedvezményt nem jelent, ami eltérő lenne más országok kereskedelmi lehetőségeitől. Nem jelent nagylelkű és költséget jelentő udvarias lépést vagy ajándékot, nem jelent kölcsönt pénzben vagy áruban. Egyszerűen azt jelenti: minden fél egyforma jogú lehetőséggel rendelkezik, státusa ugyanaz, mint a többi országé. Ha nincs „legnagyobb kedvezmény”, ez már megkülönböztetés, mégpedig hátrányos, sértő.) Ziegler, az amerikai elnök szóvivője, az aláírás után azt mondta: kormánya mindent elkövet, hogy a Szovjetunió hátrányos megkülönböztetés nélkül kereskedhessék az Egyesült Államokkal. Jog és felelősség Amikor a tízéves gazdasági egyezmény alá odakerült Brezsnyev és Nixon aláírása, a Moszkva felé figyelők már a következő lépésre gondoltak: a fegyverkorlátozásban folyó megbeszélések esetleges eredményére. Igaz, aki az egész jelenlegi világhelyzetet vizsgálja s ebben próbálja elhelyezni — nyilván a középpontban, hiszen a csúcstalálkozó fontosságát még azok is elismerik, akik (nemritkán, mint egyesek, belpolitikai célból) most nem találnak megfelelő érveket, amelyek meggyőznék őket a moszkvai hét eredményeiről — az tudja: nincs nehezebb tárgyalás, megállapodás, mint amilyen a világ két legnagyobb katonai hatalmának fegyverkorlátozási tárgyalásai. A washingtoni rádió, éppen akkor, amikor Oreandában Brezsnyev és Nixon négyszemközti megbeszélésén erről volt szó, így kommentálta a kérdést: „Azáltal, hogy a két államférfi tovább szövi a békés kapcsolatok szálát, egyben biztosítja, hogy azok fontosabb részeit is valóra lehet váltani. Így például az enyhülési politika érvényesítését a nukleáris fegyverkezés terén, valamint a közös erőfeszítést a világbéke megerősítése érdekében. Amint a moszkvai csúcstalálkozó félúthoz érkezett, világossá vált, hogy az ilyen konferenciák értéke megnövekedett. A már elért megállapodások azt jelentik, hogy újabb építőköveket helyeztek el a világbéke struktúrájában, amelynek megépítésén munkálkodnak.” Persze a washingtoni rádió pátosszal teli kommentárja aligha feledtetheti el, hogy ugyanazon a napon, amikor a kommentár elhangzott, egy amerikai tengernagy (Elmo Zumwalt) kijelentette: sürgősen milliárdokat kell adni az amerikai flottának, mert az „lemaradt a szovjet flotta mögött”, egy másik admirális (Thomas Moorer) pedig a rakétafejlesztésről mondta el ugyanezt. Igaz, mindkét tengernagy a szokásos váltás során éppen megválik eddigi parancsnoki és vezérkari beosztásától s így kijelentéseik afféle búcsúintelmeknek tekinthetőek — ám mégis elhangzottak. S éppen ezek a tengerész-megnyilatkozások simulnak ahhoz a NATO-nyilatkozathoz is, amelyet Ottawában elfogadtak s amely ugyan emlegeti a feszültség csökkentését, de ezért a hangsúlyt a készenlétre és a fegyverzet növelésére helyezi. Minden megállapodásnál az a legfontosabb, hogy a felek őszintén és komolyan igyekezzenek a rájuk háramló kötelességeket teljesíteni. A szovjet politika mindig is nyíltan és világosan megmondotta: az az álláspontja, hogy a leszereléssel kapcsolatos megállapodásokat — ide tartoznak a stratégiai fegyverzettel kapcsolatos kérdések csakúgy, mint a nukleáris fegyverkísérletek kérdése is — úgy kell megfogalmazni, hogy azok ne jelenthessenek a későbbiekben egyik fél számára bármiféle előnyt. Fontos hozzáfűzés, magyarázat az a Pravda-megállapítás (és ez is akkor látott napvilágot, amikor Oreandában folyt a nagy párbeszéd, amely leszögezi: a tény, hogy a világ két leghatalmasabb országáról van szó, tehát a két ország súlya a nemzetközi színtéren semmiféle különleges jogot nem ad nekik, éppen hogy felelősségüket növeli nemzetközi súlyuk mértékében. A mostani csúcstalálkozó újabb láncszem a szovjet—amerikai kapcsolatokban. Új, fontos megállapodásokkal bővült az amúgy is széles körű egyezmények sora. (A sokból még egy: az energiaforrások kiaknázásával és az energiafelhasználás hatékonyságának növelésével kapcsolatos megállapodást nyugati gazdasági lapok „az olajválság utáni korszak e témában talán legfontosabb egyezményének” tekintik.) Ha visszapillantunk a két év előtti első Brezsnyev—Nixon találkozóra, az azóta született megállapodásokra, azt látjuk: az egyezmények mintegy kiegészítik egymást, mind jobban és jobban közelítenek a cél, a minden kérdésben kölcsönös előnynyel járó, a nemzetközi feszültség enyhítését és a két ország érdekeit egyaránt szolgáló együttműködés folytonos bővítése felé. Ez a szovjet politika ismert, a fokozatosságot előnyben részesítő módszereire utal s arra, hogy az amerikai kormányzat megértette ennek a lépcsőzetes megközelítésnek az előnyeit. GÁRDOS MIKLÓS A TÁRGYALÓASZTALNÁL, A KREML KATALIN-TERMÉBEN Washingtoni rádió: „Az ilyen konferenciák értéke megnövekedett" MAGYAROSSZÁG 1974/87