Magyarország, 1975. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-05 / 1. szám
Ki tudja hányadszor már, a múlt esztendő utolsó heteiben — éppen december negyedik hetének kezdetén, huszonhatodika táján, amikor Mao Cetung betöltötte nyolcvanegyedik életévét — a világsajtó újra hozzálátott a Mao utáni idők megjóslásához. Az Associated Press tokiói tudósítója ekkor írta: „Mao utódját illetően még mindig teljes a bizonytalanság. A leglogikusabb választás a párt második embere, Csou En-laj miniszterelnök lenne, ám ő 76 éves és beteg. 1974 nagy részét kórházban vagy orvosi ellenőrzés alatt töltötte, szívbántalmakban szenved. 1975 hajnalán Mao továbbra is ellenzi, hogy a vezetést egyetlen utód vegye át. Az országot néhány fiatalabb személy — köztük a 38 éves Vang Hung-ven és az ötvenes Csang Csun-sziao — irányítja. Rejtély, hogy mennyire aktív Mao a párt tanácsülésein, a politikai életben. Tájékozott körök szerint ő határozza meg a politikai vonalat, a többiek pedig a részleteket dolgozzák ki.” A négy csoport A tokiói elemzés — akárcsak a hongkongi Kína-szakértők véleményei — a hatalmas, de a külföldi megfigyelők számára elsősorban a hivatalos kiadványok és tájékoztatások összevetéséből kialakítható képen alapul. Márpedig a hivatalos szövegekben soha nem esik szó utódlásról, a Mao utáni időkről; ki kell tehát egészíteni a Pekingből származó hivatalos anyagot a Kína-kutatók, az úgynevezett „aktuális sinológiával” foglalkozó kommentátorok, a legújabb kor kelet-ázsiai történészei és Pekingben dolgozók diplomaták véleményeivel és következtetéseivel. E szakértők egyike, M. J. Ochsenberg, a New York-i Columbia egyetem professzora egy minapi nyilatkozatában az AP jóslatához hasonló prognózist készített: „Maónak nem egyetlen utóda lesz, hanem eltávozása után testületi vezetőség fogja a hatalmat gyakorolni, mely elsősorban a következő csoportokból fog állni: 1. »A kulturális forradalomból« kiemelkedett új emberek, fiatalok, mint például Vang Hung-ven, a Sanghaji pártszervezet vezetője, aki 1973 óta a pekingi politikai bizottság tagja; 2. A régi maoista gárda emberei — például Teng Hsziao-ping —, akiket egy időre félreállítottak, de már visszatértek a politika színterére; 3. Katonák, például Csen Hszi-lien, Hszü Si-jü, Li Fe-seng (a pekingi, kantoni és sanghaji helyőrség parancsnokai) —, meg kell azonban jegyezni, hogy Lin Piao távozása után a katonák sokat vesztettek befolyásukból és az új pekingi politikai bizottságban a 22 tag közül csak öt katona van. 4. A párt értelmiségi csoportja, amelynek vezetője Csiang Csing, Mao felesége.” Ochsenberg is, más elemzők is úgy látják: 1975-ben aligha várható irányváltozás Kínában, még ha a most már 82. évében járó Mao Ce-tung eltávozna a színről; az összes lehetséges utódok vagy utódkoalíciók el lennének ugyanis foglalva az ország nemzetközi helyzete és gazdasági élete stabilizálásával. Egyébként éppen az utóbbi kérdés, a gazdasági helyzet az, amelyről nagyjában a Mao utáni időkkel kapcsolatos jóslásokhoz hasonló gyakorisággal ír a világsajtó. Kizárólag gazdasági okokkal magyarázzák például azt a múlt év december eleji, többször is megismételt pekingi jelzést, hogy „most már ténylegesen véget ért a »»kulturális forradalom«”. (A jelentések mind a Vörös Zászló című pekingi folyóirat 1974 november végi számának arra a cikkére hivatkoznak, amely azt írta: „A kulturális forradalmat befejeztük, a rendszer ellenségeit eltávolítottuk, eljött az ideje annak, hogy a kínai nép megpihenjen és a termelési feladatokra összpontosítsa erőfeszítéseit.”) Gabona, külkereskedelem A gazdasági problémák között az első kétségkívül a gabonakérdés, más szóval az ország élelmiszer-ellátása. A számos forrásból érkező, egybehangzó jelentések azt állítják, hogy az 1974-es gabonatermés elérte a 250 millió tonnát. A becslések szerint ebből mintegy 65—70 millió tonna lehetett a rizs, s ennek mintegy a fele a búza. Aligha kétséges azonban, hogy ez a nagy mennyiség (ami különösen akkor tiszteletre méltó, ha a negyedszázaddal ezelőtti, maximálisan 140—150 millió tonnás gabonaterméssel hasonlítjuk össze) nem elegendő. A Frankfurter Allgemeine Zeitung írja: „Ma már senki sem éhezik ugyan az országban, s a kormány nagy erőfeszítéseket tesz az élelmiszer-ellátás megjavítására, csakhogy a lakosság mintegy 15—20 millióval szaporodik évente... Amerikai szakértők becslése szerint Kína feltételezhetően 1980-ban éri el azt a termésszintet, amely már önellátást biztosít a lakosságnak hazai termésből.” A frankfurti lap az alacsony terméshozamokat hozza fel a gondok magyarázatául s megjegyzi, hogy duzzasztó- és védőgátak sora épült és igen sok erőt vetettek be „egyelőre ugyan még kezdetleges” mezőgazdasági gépek gyártásába is — ugyanis csak a terméshozam-növelés hozhat eredményt. Különböző jelentések egybehangzóan hat-hét millió tonnára teszik az 1975-re külföldről megrendelt búzamennyiséget, ugyanennyit vásároltak 1974-ben is. Ennek a hatalmas búzaszámlának a végösszege nem szerepel semmiféle nyilvánosságra hozott mérlegben — igaz, ilyen mérlegek az utóbbi években nem is kerültek nyilvánosságra. A búzavásárlás csak egyik terület, ahol kizárólag becslésekre vagy külföldön megszerzett (export—import cégektől származó) részadatokra támaszkodnak a Kína-szakértők. A gazdasági helyzetről készült elemzések szerint — ezek mind ilyen, több forrásból származó, egyeztetett adatok alapján készültek — az elmúlt, 1974-es esztendő mintegy negyedmilliárd dollár külkereskedelmi deficittel zárult. A 250 millió dolláros passzívum öszszegéhez kell hozzáadni a búzavásárlás számláját is.Érdekes módon igyekeznek megállapítani Hongkongban és Tokióban a pekingi külkereskedelem valódi méreteit. Kína ugyanis nem hozott nyilvánosságra erről semmiféle abszolút számot, csak egy Pekingben járt japán küldöttségnek mondották el, hogy a kínai—japán kereskedelem teljes értékének huszonhét százalékát jelentik a kínai olajszállítások. Mivel Japánban 1974 szeptember végén nyilvánosságra került, hogy Peking januártól addig 243 millió dollár értékű olajat adott el a szigetországnak, kiszámították, hogy a kínai—japán kereskedelem értéke összesen 1200 millió dollár lehetett 1974-ben. Tokió volt Peking egyik legnagyobb külkereskedelmi partnere. Egyébként ugyancsak japán és amerikai becslések szerint az 1974. évi egész kínai külkereskedelem értéke 8,5 milliárd dollár volt.) A múlt év végén zárták be Pekingben a japán ipari-kereskedelmi kiállítás kapuit; a kiállítás nemcsak azért volt jelentős esemény, mert negyedmillió ember néztemeg a főként japán mezőgazdasági gépeket és berendezéseket, erdőgazdasági és halászati felszereléseket bemutató termek anyagát (ugyanakkor Tiencsinben japán csomagolástechnikai berendezések és nyomdai gépek, felszerelések mutatkoztak be) , hanem talán elsősorban azért, mert az eddig jórészt készpénzzel fizető Peking a kiállító cégektől hitelbe rendelt felszereléseket. Az 1974-es év a már említett 1200 milliós kínai—japán forgalmával összegszerű rekord is, de túlszárnyal minden eddigit az itt is Peking számára kedvezőtlen mérleg; a növekvő olajszállítások ellenére is nagy a kínai deficit. Az enyhülés ellen Van-e kapcsolat a Vörös Zászló már említett cikkének és a Zsenmin Zsipao 1974 november végi egyik cikkében említett, régóta el nem hangzott, a gazdasági tennivalók fontosságát emlegető mondata és a külkereskedelmi deficit, általában a gazdasági nehézségek között? Ha ennek a kapcsolatnak nincs is kifejezett bizonyítéka, a szakértők aláhúzzák, hogy négy-öt éve sokkal inkább a különböző politikai kampányokban (mint legutóbb a Lin Piao és Konfuciusz elleni széles körű hadjáratokban) való részvétel volt a legfontosabb, most a párt lapja újra leírta, hogy „a forradalmi szellem döntő kritériuma a gazdasági hatékonyság”. A gondok szaporodását jelezte az a bizalmas jelentés is, amely állítólag egy pekingi minisztériumból került volna Tajvanra és onnan kapta meg a Hongkong Times, amely közölte is. A jelentés szerint 1974 első öt hónapjában Kína széntermelése több mint tízmillió tonnával esett vissza. Ugyanez a jelentés más szűk keresztmetszetekről is beszámol: a vas- és acéltermelés, valamint a műtrágyagyártás visszaesése szerepel a felsorolásban. A gazdasági gondok nyomasztóbbá válásával egy időben a kínai külpolitikai vonalat változatlanul az általános enyhülési tendenciák elleni fellépés jellemzi. 1974 végén újra megerősítették a szovjellenes állásfoglalásokat, így például Mobutu, Zaire elnöke pekingi látogatásán a hivatalos kínai szónoklatok újra úgy foglaltak állást „a két szuperhatalom” ellen, hogy a támadás éle a Szovjetunió ellen irányult s felelevenítették az utóbbi idők összes szovjetellenes hazugságait is. Az 1974 decemberi NATO-ülésszak újra alkalmat adott arra, hogy Pekingben üdvözöljék az Atlanti Szövetség harcias kirohanásait; ez indította arra Luns főtitkárt, hogy „a NATO szempontjából pozitívan értékelje Kínának a kritikus pillanatokban elfoglalt álláspontját”. A Deutsche Nationalzeitung, a nyugatnémet szélsőjobboldal lapja egyenesen megírta: a kínai állami és pártvezetés arra vár, hogy Nyugat-Európa erősítse a NATO- potenciált, mert tudja, hogy „a feszültség enyhítését célzó szovjet politika nem más, mint a Nyugat éberségének elaltatására irányuló törekvés”. A NATO politikai bizottságában már elhangzott egy javaslat: — erről a Novosztyi szovjet hírügynökség egyik kommentárja számolt be a minap — a következő ülések egyikére meg kellene hívni Kína képviselőjét, hogy kifejthesse, mi a Szovjetunió szándéka Kína vonatkozásában és Peking véleménye szerint milyen a katonapolitikai helyzet Európában ... Hogy a pekingi küldött milyen képet rajzolna, arra a nyugat-németországi újnáci lap előbb idézett mondatai adnak utalást. Az elemzések, helyzetfelmérések szerint a „kulturális forradalom vége” jelenthet bizonyos módosulásokat a pekingi belpolitikában, ám a mostani pekingi külpolitika szovjetellenes hangsúlyain semmiféle változás nem látható. Kína Az utódkeresés ideje Újra a gazdaság az előtérben ? Változatlan világpolitikai vonal I CSIANG CSING ASSZONY Az első a gabonakérdés MAGYARORSZÁG 19 7 5 1