Magyarország, 1975. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-06 / 27. szám
NSZK „Poloska’-komédia Kohl lehallgatása Strauss a kulisszák mögött Rég meghonosodott „tisztes foglalkozás” Nyugat-Németországban a „poloskagyártás”. Ma különösen nagy keletjük van az így ,„becézett” miniatűr lehallgató berendezéseknek. Alig pár száz márkáért kapható már telefonba szerelhető rádióadó-készülék, vagy töltőtollba épített mikrofon, amely 50—100 méteres távolságra továbbítja a „kifülelt” beszélgetéseket. A nyugatnémet „szabad rendszerben” (freiheitliche Grundordnung) a képmutatás szabályaihoz híven „szigorúan tilos ugyan a lehallgatás” — akár a hatóságok részéről is —, de megengedett a lehallgató készülékek árusítása. Kinek használ ? A „szakma művészei” között tartják nyilván Erwin Reichenberger urat (Hamburg,, Badstr. 36.), aki — a Stern című hetilap bizonysága szerint — többek között olyan tekintélyes ügyfelekkel rendelkezik, mint a rajna-pfalzi tartományi bűnügyi hivatal. A nyugatnémet rendőrség persze „törvényesen” jár el, hiszen saját állítása szerint csak „kiképzési célokat” szolgálnak az általa megrendelt készülékek, hogy jártassá tegyék a fogdmegeket a lehallgatások felderítésében. Rajna-Pfalzban Helmut Kohl, a jobboldali kereszténydemokrata unió vezére a tartományi miniszterelnök. A „fekete óriást” — ahogyan Kohl oly szívesen nevezteti magát — nyilván kellemetlenül érintette, hogy most — még ha áldozatként is — éppen ő cseppent az NSZK legnagyobb lehallgatási botrányának kellős közepébe. Június 2-án két barna borítékba zárt levelet kézbesített ki a postás: az egyiket Mercker, volt CDU-államtitkár kapta kézhez, a másikat a hamburgi Stern szerkesztősége. A levél tartalma felettébb érdekes volt: olyan beszélgetés szövege, amelyet még tavaly október 3-án váltott Helmut Kohl CDU- elnök főtitkárával, Kurt Biedenkopffal. Kohl szemére vetette Biedenkopfnak, hogy nem áll ki eléggé határozottan mellette, nem határolja el magát kellően a kancellárjelöltség kérdésében a Strauss szekerét toló bajor CSU-tól, sőt maga is kacérkodik a kancellárjelöltséggel. Biedenkopf zavartan magyarázkodott és bizonygatta lojalitását. „Személy szerint és hivatásomban is a legnagyobb kockázatot vállaltam — hangzott ki. A müncheni „tz” című lap karikatúráján Strauss ül csörgősipkával a fején a közös kancellárjelölt trónja lépcsőjén . . . csinyes védekezésem, hiszen ha balul üt ki a dolog, én nem leszek sem miniszterelnök, sem pedig egyéb.” A beszélgetés nem tartalmazott nagy szenzációkat, de a két reakciós politikust "s korántsem hízelgő megvilágításba helyezte. Az ügy akkor dagadt botránynyá, amikor a Stern — miután meggyőződött a beszélgetés hitelességéről — elhatározta a szöveg leközlését. Kohl és Biedenkopf nyomban a bírósághoz fordult, hogy az tiltsa meg a lap megjelenését. A kapkodás azonban hiábavaló volt, mert a Stern a szokásosnál már egy nappal hamarább az utcán volt és órák alatt elfogyott. A CDST-elnök és főtitkára méltatlankodásában a sajtóhoz fordult. Közös sajtóértekezletükön mindketten háborogtak a lehallgatások gyakorlata miatt, de dühüket elsősorban a Sterilre zúdították, és összeesküvést emlegettek. Attól óvakodtak, hogy nevet nyíltan kimondva, bárkit gyanúsítsanak, de gondolataik nyilván nem jártak messze Franz-Josef Strausstól A szövetségi kormány nyomban elrendelte a vizsgálat megkezdését, a nyomozás azonban nem vezetett semmi eredményre, és nyilván nem vezet majd a jövőben sem. A krimikomédiában — a bizonyítás minden reménye nélkül — csak egy dolog valószínű: csak Strauss lehetett a botrány haszonélvezője. Kohl felsülése csak az ő érdekeit szolgálhatta egy-két nappal a kancellárjelölt személyének kiválasztása és a kereszténydemokraták országos pártkongreszszusa előtt. Ami pedig a tettest illeti, mégis jelentkezett egy amerikai „magánkémszervezet”, melynek állítólag Denverben van a központja. Június 17-én levélben tudatta a Stern szerkesztőségével, hogy egy „prominens személyiség” megbízásából 41 telefonvonalat tart megfigyelés alatt. Az illető telefonvonalanként havonta 5000 márka „lecsapolási” honoráriumot fizet. Lehetséges — írja a levél küldője —, aki magát a szervezet nyugatnémetországi vezetőjének nevezi, hogy az ügyet a kémszolgálat valamelyik munkatársa önkényesen robbantotta ki. Ha ez valóban így van, lehetséges-e, hogy ez a „prominens személyiség” — akinek a kilétét persze nem fedték fel — Münchenben lakik? Egy jelölés ára Az időpontok egybeesése mindenesetre gyanús. Két nappal később, június 19-én ugyanis összeült Bonnban a CDU és CSU elnöksége, hogy véglegesen döntsön a kancellárjelölt személyéről. A CDU Kohlt, a CSU Strausst javasolta. A marakodás egész napon át tartott. Bár Strauss jól tudta, hogy a kisebb párt elnökeként semmi esélye sincs a megbízatásra, tudta azt is, hogy Kohlból sem lehet közös jelölt, ha ő nem akarja. Beleegyezésének árát tehát jó magasra srófolta. A leglényegesebb bel- és külpolitikai kérdésekben rákényszerítette a maga szélsőséges ultrajobboldali álláspontját a CDU-ra. Olyan közös közleményt fogadtatott el vele, amelyben a CSU támogatásáról biztosítja ugyan a nagyobb párt jelöltjét (Kissinger exkancellár: „Kohl alkalmazkodott a realitásokhoz”), de eleve leszögezi, hogy az NSZK ügyeinek intézésére az „alkalmas” politikus csak a bajor párt elnöke lenne. A CDU háromnapos kongreszszusa ezek után június 23-án nyílt meg Mannheimben. Meglepetést nem hozott. Bár számtalan határozati javaslat került terítékre, valamennyi Strauss keze nyomát viselte. Így a CDU a korábbinál is elutasítóbb magatartásra helyezkedett az enyhülési politikával szemben, és támadta az európai biztonsági és együttműködési értekezletet. Megtagadta a „keleti politika” eredményeit, és kilátásba helyezte, hogy ezt a politikát majd a maga ízlésére formálja, ha netán hatalomra kerül 1976-ban. Biedenkopf találmánya Közfelkiáltással szavazták meg Biedenkopf professzor találmányát, az „új társadalmi kérdést”. A főtitkár szemrebbenés nélkül kifejtette, hogy az NSZK-ban nincs osztályharc, vagy ha mégis van, azt a szociáldemokraták szítják mesterségesen. Holott — állította — nincs ellentét tőkés és dolgozó között. Az „új társadalmi kérdés” abban rejlik — tűnt ki szavaiból —, hogy a tőkések és a dolgozók állnak szemben az asszonyok, az aggok, a gyermekek és a munkanélküliek szervezetlen tömegeivel. A társadalmi probléma megoldása a jövő legfőbb feladata. A delegátusok fegyelmezetten tapsolták meg szavait, amelyek a vájt fülűek szerint a szakszervezeteknek szóló hadüzenetnek tekintendők. Biedenkopfot jófejű gazdasági és reklámszakembernek tartják. Az egyetemi katedrát először gazdasági kulcspozícióval, majd a politikai hivatással cserélte fel. Főtitkársága óta a jobboldali sajtó egyebet sem tesz, mint kikiáltja a CDU lángelméjű menedzserének, modernizálójának és gyakorlati érzékkel megáldott teoretikusának. Nos, a kongresszuson elhangzott társadalompolitikai „disszertációja” után kikívánkozik a kérdés: ily gyermeteg fantazmagóriák képesíthetnek-e valakit az egyetemi katedrára? A kereszténydemokrata kongresszus a jövő évi választási küzdelem nem hivatalos nyitányának tekinthető. Helmuth Kohl Mannheimban a két Unió-párt közös kancellár jelöltjeként mutatkozott be. A Strausstól kapott sajgó pofont a küldöttek azzal enyhítették, hogy a vezetőség újraválasztásakor Kohlt 696 szavazatos lenyűgöző többséggel erősítették meg pártelnöki tisztségében. Rá szavaztakhívei és ellenségei egyaránt. Megfigyelők szerint ez az eredményt 1976-ig úgy-ahogy biztosíthatja a CDU és a CSU szétforgácsolódott egységének helyreállítását. Strauss és elvbarátai azonban — Kohltól eltérően —láthatóan nem bíznak a jobboldal jövő évi választási győzelmében. A mérsékeltekkel azért fogtak csak össze, hogy legyen majd kinek a nyakába varrni az esetleges választási kudarcot. A közös kancellárjelöltnek a bűnbak szerepét szánják, akit majd a „nagy leszámolás” után (miként annak idején Barrellal tettek) a politikai vágóhídra küldenek. BOCHKOR JENŐ KOHL KIRÁLY, ÉS UDVARI BOLONDJA* A közös kancellárjelöltnek a bűnbak szerepét szánják IMA« 1975/27