Magyarország, 1976. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-04 / 27. szám

Az amerikai elnökjelöltségért vívott harc finise ezúttal időben egybeesik az Egye­sült Államok kétszáz éves fennáll­ását köszöntő „bicentenáriumi” ünnepségekkel. Sőt be is árnyé­kolja azokat: olyannyira, hogy a hivatalos Amerika és a Fehér Ház nyilván kényelmetlenül is érzi magát az időbeli kapcsolat miatt. Az ellentmondások valóban látvá­nyosak. Az Egyesült Államok mint vezető technológiai és gaz­dasági hatalom s mint a világ leg­nagyobb termelője és fogyasztója óriási fizikai és emberi tartalé­kokkal rendelkezik — ám ugyan­akkor nem enyhül az a politikai és erkölcsi válság, amely erre a rendkívül produktív társadalomra nehezedik. Anti-Washington A 200. évforduló közeledtén Ford elnök — aki egyben a re­publikánus párt elnökjelöltségéért harcol — jeges tea szürcsölgetése közben ezeket a komor gondola­tokat közölte egy látogató újság­íróval: „Bárcsak éreztetni tud­nánk az emberekkel, hogy amit tettünk, az hasznos volt számuk­ra. A politikai középúton haladó többség apatikussá vált , és nem találtunk választ arra, miképpen lehetne erőiket megújítani.” Az amerikai politikai vezetés számára ez rövid távon is alap­vető fontosságú kérdés. Hiszen a technológiai-gazdasági megújulási készség és a politikai-morális apátia ellentmondása e pillanat­ban az egyetlen reális magyará­zat, amellyel indokolni lehet az amerikai politikai életben az utób­bi fél esztendőben bekövetkezett látványos fordulatot. Aki néhány hónappal ezelőtt a nagy amerikai egyetemek politikai tanszékein és a legbefolyásosabb szerkesztőségek íróasztalainál szemben ült az amerikai politikai élet minden rezzenését figyelő és ismerő szakértőkkel, az tudja, hogy erre a változásra azok sem számítottak. 1975 őszén „Jimmy” Carter, Georgia volt kormányzó­jának neve jóformán ismeretlen volt a tömegek előtt és a szakem­berek úgy vélték, hogy a demok­rata párt legkülönbözőbb árnyala­tait tükröző fél tucat jelölt „gyil­kolja” majd egymást és szaggatja szét a demokrata pártot a jelölt­ségért vívott küzdelemben. Ugyan­akkor a republikánus oldalon Fordnak viszonylag nyugodt és méltóságteljes haladást jósoltak a jelöltség felé. Reagan akkor za­varó tényezőnek számított , de nem igazán komoly riválisnak. A kép azóta teljesen megfor­dult. A demokrata oldalon Carter az előválasztásokon lesöpörte ri­válisait, azok egy-két kivétellel elismerték győzelmét az elnökje­löltségért vívott harcban és ma a két párt közül a demokrata az, amely nagyjából egységes, drámai fordulat nélküli konvencióra szá­míthat júliusban. Ugyanakkor a másik táborban, gyökeres ellentétben az 1975. őszi jóslatokkal, Ford és Reagan kö­zött késhegyig menő harc folyik. Az elnöki pozíció varázsa, na­gyobb manőverezési lehetőségei és az átlagos választó tömegek „te­hetetlenségi nyomatéka” miatt még mindig inkább Ford felé bil­len a mérleg nyelve.­ De az már nem tagadható, hogy a „cowboy filmszínészként” lemosolygott Reagan oly mértékig „megszorí­totta” az elnököt a jelöltségért vívott küzdelemben, ami Carter látványos sikerével együtt immár társadalmi és politikai-pszicholó­giai magyarázatot is igényel. E pillanatban egyetlen olyan magyarázat van,­ amely mindkét jelenséget érthetővé teszi. Az, hogy az ország hangulata — ame­lyet a két nagy párt politikai ap­parátusa is érzékel — olyan jelöl­tek felé hajlik, akik „távol vol­tak Washingtontól”. Az Egyesült Államok egyik be­folyásos hetilapja, a U. S. News a Harvard egyetem politikai tan­székének egyik „kormányzati szak­értőjét” kérte fel: válaszolja meg azt a kérdést, hogy „miért dühö­sek az emberek Washingtonra”. A válasz summája így hangzott: „Az anti-Washington-érzés alapvető oka az Egyesült Államokban az: állampolgáraink elvesztették a bi­zalmukat abban, hogy az ország kormánya megoldhatná legsúlyo­sabb problémáikat. Azt hiszem, hogy nemcsak a kormányzattal, hanem általában a legtöbb intéz­ménnyel szemben is a népi támo­gatás általános apálya tapasztal­ható, visszahúzódás mutatkozik.” Csalódás jobbra? Ez a professzori értékelés az el­nökjelöltségért vívott kemény harc mindennapi realitásaiban úgy csapódik le, hogy Carter és Rea­gan a közöttük levő — egyértel­műen nem is tisztázható — kü­lönbségek ellenére politikai tőkét kovácsoltak egy egyszerű tényből. Abból, hogy távol voltak a dön­tési központtól az amerikai társa­dalom és ezen belül a politikai irányítás látványos bel- és kül­politikai válságának korszakában. Ezért közös vonásuk, hogy „a washingtoni bürokrácia” ellen irá­nyították kampánypropagandájuk élét. Rendkívül jellemző, hogy az „anti-Washington” érv már a kor­mányon levő republikánus párt soraiban is elhangzik, amikor szükségszerűen felbukkan a kér­dés: vajon Ford vagy Reagan in­dulna-e nagyobb eséllyel a de­mokrata színekben pályázó Carter ellen a novemberi elnökválasztá­si csatában. A Reagan-tábor ér­veit a Time egy körkérdés ered­ményeképpen így foglalja össze: „Reagan hívei fáradhatatlanul ér­velnek azzal, hogy Reagan még Washington-ellenesebb mint Car­ter és még élesebben fogadkozik, hogy meg tudja fékezni a wa­shingtoni bürokráciát.” William Shannon, aki a Wa­shington Post hasábjain mélyeb­ben elemzi a Ford­ Reagan pár­harcot, azt mondja, hogy az elnök két alapvető hibát követett el, s ezekért fizet most politikailag. Az első hiba a kommentátor szerint az volt, hogy Ford egyetlen gesz­tussal megkegyelmezett Nixonnak, kivonta az elnököt az igazságszol­gáltatás köréből és ezzel rendkí­vül széles szavazórétegek előtt a washingtoni bürokrácia védelme­zőjeként és­ mentegetőjeként je­lent meg. Egy másik, ezzel össze­függő hiba volt Shannon szerint Rockefeller kiválasztása az alel­nöki posztra. Ez ugyanis még job­ban hozzákötötte e választóréte­gek szemében Fordot a „keleti establishmenthez”, amelyről szé­les körökben és teljesen jogosan úgy vélik, hogy az Egyesült Álla­mokon belül bekövetkezett nyu­gat—délnyugati irányú erőeltoló­dás ellenére továbbra is a wa­shingtoni apparátus legfontosabb hatalmi bázisa. Ha e 200. évfordulón nincs el­nökválasztási küzdelem, akkor az impozáns technológiai és gazda­sági erő a meglevő feszültségek ellenére­­ is biztosította volna a harmonikus ünneplést. Így azon­ban a választási pozícióharc ke­gyetlen csatája és éles reflektor­­fénye még dramatizálja is azt a csalódást és viszolygást, amelyet egyébként heterogén összetételű, igen széles rétegek éreznek a wa­shingtoni hatalmi központtal szemben, s amelyet mind Carter, mind Reagan igyekszik felhasz­nálni. Persze, mindegyik a maga módján és stílusában. Meg kell nyíltan mondani: ez a csalódás és viszolygás önmagá­ban nem egyértelműen pozitív dolog sem az amerikai tőkés rend­szer fejlődése, sem a külvilág szempontjából. Némi egyszerűsí­téssel ugyanis azt mondhatnánk, hogy a legszélesebb rétegek „jobb­ra csalódtak”. Ami a demokrata párti elővá­­lasztási küzdelemeket és Carter látványos győzelmét illeti, ott kül­politikai szempontból veszélyesen konzervatív jelölt is elhullott Jackson szenátor személyében. De az Egyesült Államok belső prob­lémáit illetően Jackson nagyjában, egészében már a centrumhoz szá­mított. S ugyanakkor Carterrel szemben egész sor olyan politi­kai-morális szempontból értékes liberális jelölt hullott el, akik az adott keretek között ténylegesen „friss levegőt” bocsáthattak volna be az amerikai politikába. Magának Carternek az egyes konkrét problémákban elfoglalt álláspontja igen nehezen bogoz­ható ki az adott pillanatban. Hi­szen éppen azért söpörte oly szé­lesen tisztára az utat maga előtt, mert taktikailag rendkívül átgon­dolt és céltudatos módon az „anti- Washington” platformon túlme­nően nem kötelezte el magát egy­értelműen a lényeges politikai kér­désekben. Mindent összevéve azon­ban mégiscsak úgy tűnik, hogy a tavaly ősszel még szétszabdalt de­mokrata párton belül a centrum­tól jobbra jött létre a konszenzus. Még egyértelműbb a kép a re­publikánus oldalon, ahol Ford eredetileg is mind kül-, mind bel­politikai kérdésekben a centrum jobbszárnyát képviselte. Az, hogy az amerikai Dél, Délnyugat és Nyugat feltörő, nyers republika­­nizmusát képviselő, a washingtoni bürokráciát szélsőjobbról támadó és belpolitikai érveit agresszív és irreális külpolitikai demagógiá­val ötvöző Reagan ennyire meg tudta szorítani az elnököt — ön­magáért beszél. A republikánusok táborában, ahol az elnökjelölő konvención 1130 delegátus támogatása szük­séges a győzelemhez — minden jel szerint nem több, mint 70 el nem kötelezett delegátus maga­tartása lesz majd a döntő. S az előzmények alapján aligha lehet kétséges, hogy az augusztus 16-i republikánus konvenció politikai alaphangja lényegesen jobbolda­libb lesz annál az irányvonalnál, amelyet Ford az elnöki székben a nemzetközi erőviszonyok számá­ra megszabott korlátai közepette a gyakorlatban képviselt. Találgatás és bizonyosság Ami azután várható, az már teljesen a találgatások és a kom­binációk szférájába tartozik. A világ számára ebből a nem­zeti évfordulót beárnyékoló vá­lasztási küzdelemből egyetlen rö­vid lejáratú és csaknem biztos következtetés adódik. Az, hogy november 2-ig, az elnökválasztá­sokig, majd azt követően a min­denképpen (még Ford győzelme esetén is) bekövetkező pozíció- és hatalomváltás időszakában 1977 januárjáig a lebegés korszaka kö­vetkezik az amerikai politikában. A gépezet kerekei forognak, de hosszabb távra szóló, meghatározó jelentőségű nemzetközi döntés vagy kezdeményezés nem érkezik az „ostromlott Washingtonból”. GÖMÖRI ENDRE Egyesü­lt Államok • • Ünnep, harcokkal Történelem és mindennapok A támogatás apálya WASHINGTONI RAJZ: REAGAN ÉS FORD DELEGÁTUSVADÁSZATON „A politikai középúton haladó többség apatikussá vált” MAGYARORSZÁG 1976/27

Next