Magyarország, 1976. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-04 / 27. szám
Az amerikai elnökjelöltségért vívott harc finise ezúttal időben egybeesik az Egyesült Államok kétszáz éves fennállását köszöntő „bicentenáriumi” ünnepségekkel. Sőt be is árnyékolja azokat: olyannyira, hogy a hivatalos Amerika és a Fehér Ház nyilván kényelmetlenül is érzi magát az időbeli kapcsolat miatt. Az ellentmondások valóban látványosak. Az Egyesült Államok mint vezető technológiai és gazdasági hatalom s mint a világ legnagyobb termelője és fogyasztója óriási fizikai és emberi tartalékokkal rendelkezik — ám ugyanakkor nem enyhül az a politikai és erkölcsi válság, amely erre a rendkívül produktív társadalomra nehezedik. Anti-Washington A 200. évforduló közeledtén Ford elnök — aki egyben a republikánus párt elnökjelöltségéért harcol — jeges tea szürcsölgetése közben ezeket a komor gondolatokat közölte egy látogató újságíróval: „Bárcsak éreztetni tudnánk az emberekkel, hogy amit tettünk, az hasznos volt számukra. A politikai középúton haladó többség apatikussá vált , és nem találtunk választ arra, miképpen lehetne erőiket megújítani.” Az amerikai politikai vezetés számára ez rövid távon is alapvető fontosságú kérdés. Hiszen a technológiai-gazdasági megújulási készség és a politikai-morális apátia ellentmondása e pillanatban az egyetlen reális magyarázat, amellyel indokolni lehet az amerikai politikai életben az utóbbi fél esztendőben bekövetkezett látványos fordulatot. Aki néhány hónappal ezelőtt a nagy amerikai egyetemek politikai tanszékein és a legbefolyásosabb szerkesztőségek íróasztalainál szemben ült az amerikai politikai élet minden rezzenését figyelő és ismerő szakértőkkel, az tudja, hogy erre a változásra azok sem számítottak. 1975 őszén „Jimmy” Carter, Georgia volt kormányzójának neve jóformán ismeretlen volt a tömegek előtt és a szakemberek úgy vélték, hogy a demokrata párt legkülönbözőbb árnyalatait tükröző fél tucat jelölt „gyilkolja” majd egymást és szaggatja szét a demokrata pártot a jelöltségért vívott küzdelemben. Ugyanakkor a republikánus oldalon Fordnak viszonylag nyugodt és méltóságteljes haladást jósoltak a jelöltség felé. Reagan akkor zavaró tényezőnek számított , de nem igazán komoly riválisnak. A kép azóta teljesen megfordult. A demokrata oldalon Carter az előválasztásokon lesöpörte riválisait, azok egy-két kivétellel elismerték győzelmét az elnökjelöltségért vívott harcban és ma a két párt közül a demokrata az, amely nagyjából egységes, drámai fordulat nélküli konvencióra számíthat júliusban. Ugyanakkor a másik táborban, gyökeres ellentétben az 1975. őszi jóslatokkal, Ford és Reagan között késhegyig menő harc folyik. Az elnöki pozíció varázsa, nagyobb manőverezési lehetőségei és az átlagos választó tömegek „tehetetlenségi nyomatéka” miatt még mindig inkább Ford felé billen a mérleg nyelve. De az már nem tagadható, hogy a „cowboy filmszínészként” lemosolygott Reagan oly mértékig „megszorította” az elnököt a jelöltségért vívott küzdelemben, ami Carter látványos sikerével együtt immár társadalmi és politikai-pszichológiai magyarázatot is igényel. E pillanatban egyetlen olyan magyarázat van, amely mindkét jelenséget érthetővé teszi. Az, hogy az ország hangulata — amelyet a két nagy párt politikai apparátusa is érzékel — olyan jelöltek felé hajlik, akik „távol voltak Washingtontól”. Az Egyesült Államok egyik befolyásos hetilapja, a U. S. News a Harvard egyetem politikai tanszékének egyik „kormányzati szakértőjét” kérte fel: válaszolja meg azt a kérdést, hogy „miért dühösek az emberek Washingtonra”. A válasz summája így hangzott: „Az anti-Washington-érzés alapvető oka az Egyesült Államokban az: állampolgáraink elvesztették a bizalmukat abban, hogy az ország kormánya megoldhatná legsúlyosabb problémáikat. Azt hiszem, hogy nemcsak a kormányzattal, hanem általában a legtöbb intézménnyel szemben is a népi támogatás általános apálya tapasztalható, visszahúzódás mutatkozik.” Csalódás jobbra? Ez a professzori értékelés az elnökjelöltségért vívott kemény harc mindennapi realitásaiban úgy csapódik le, hogy Carter és Reagan a közöttük levő — egyértelműen nem is tisztázható — különbségek ellenére politikai tőkét kovácsoltak egy egyszerű tényből. Abból, hogy távol voltak a döntési központtól az amerikai társadalom és ezen belül a politikai irányítás látványos bel- és külpolitikai válságának korszakában. Ezért közös vonásuk, hogy „a washingtoni bürokrácia” ellen irányították kampánypropagandájuk élét. Rendkívül jellemző, hogy az „anti-Washington” érv már a kormányon levő republikánus párt soraiban is elhangzik, amikor szükségszerűen felbukkan a kérdés: vajon Ford vagy Reagan indulna-e nagyobb eséllyel a demokrata színekben pályázó Carter ellen a novemberi elnökválasztási csatában. A Reagan-tábor érveit a Time egy körkérdés eredményeképpen így foglalja össze: „Reagan hívei fáradhatatlanul érvelnek azzal, hogy Reagan még Washington-ellenesebb mint Carter és még élesebben fogadkozik, hogy meg tudja fékezni a washingtoni bürokráciát.” William Shannon, aki a Washington Post hasábjain mélyebben elemzi a Ford Reagan párharcot, azt mondja, hogy az elnök két alapvető hibát követett el, s ezekért fizet most politikailag. Az első hiba a kommentátor szerint az volt, hogy Ford egyetlen gesztussal megkegyelmezett Nixonnak, kivonta az elnököt az igazságszolgáltatás köréből és ezzel rendkívül széles szavazórétegek előtt a washingtoni bürokrácia védelmezőjeként és mentegetőjeként jelent meg. Egy másik, ezzel összefüggő hiba volt Shannon szerint Rockefeller kiválasztása az alelnöki posztra. Ez ugyanis még jobban hozzákötötte e választórétegek szemében Fordot a „keleti establishmenthez”, amelyről széles körökben és teljesen jogosan úgy vélik, hogy az Egyesült Államokon belül bekövetkezett nyugat—délnyugati irányú erőeltolódás ellenére továbbra is a washingtoni apparátus legfontosabb hatalmi bázisa. Ha e 200. évfordulón nincs elnökválasztási küzdelem, akkor az impozáns technológiai és gazdasági erő a meglevő feszültségek ellenére is biztosította volna a harmonikus ünneplést. Így azonban a választási pozícióharc kegyetlen csatája és éles reflektorfénye még dramatizálja is azt a csalódást és viszolygást, amelyet egyébként heterogén összetételű, igen széles rétegek éreznek a washingtoni hatalmi központtal szemben, s amelyet mind Carter, mind Reagan igyekszik felhasználni. Persze, mindegyik a maga módján és stílusában. Meg kell nyíltan mondani: ez a csalódás és viszolygás önmagában nem egyértelműen pozitív dolog sem az amerikai tőkés rendszer fejlődése, sem a külvilág szempontjából. Némi egyszerűsítéssel ugyanis azt mondhatnánk, hogy a legszélesebb rétegek „jobbra csalódtak”. Ami a demokrata párti előválasztási küzdelemeket és Carter látványos győzelmét illeti, ott külpolitikai szempontból veszélyesen konzervatív jelölt is elhullott Jackson szenátor személyében. De az Egyesült Államok belső problémáit illetően Jackson nagyjában, egészében már a centrumhoz számított. S ugyanakkor Carterrel szemben egész sor olyan politikai-morális szempontból értékes liberális jelölt hullott el, akik az adott keretek között ténylegesen „friss levegőt” bocsáthattak volna be az amerikai politikába. Magának Carternek az egyes konkrét problémákban elfoglalt álláspontja igen nehezen bogozható ki az adott pillanatban. Hiszen éppen azért söpörte oly szélesen tisztára az utat maga előtt, mert taktikailag rendkívül átgondolt és céltudatos módon az „anti- Washington” platformon túlmenően nem kötelezte el magát egyértelműen a lényeges politikai kérdésekben. Mindent összevéve azonban mégiscsak úgy tűnik, hogy a tavaly ősszel még szétszabdalt demokrata párton belül a centrumtól jobbra jött létre a konszenzus. Még egyértelműbb a kép a republikánus oldalon, ahol Ford eredetileg is mind kül-, mind belpolitikai kérdésekben a centrum jobbszárnyát képviselte. Az, hogy az amerikai Dél, Délnyugat és Nyugat feltörő, nyers republikanizmusát képviselő, a washingtoni bürokráciát szélsőjobbról támadó és belpolitikai érveit agresszív és irreális külpolitikai demagógiával ötvöző Reagan ennyire meg tudta szorítani az elnököt — önmagáért beszél. A republikánusok táborában, ahol az elnökjelölő konvención 1130 delegátus támogatása szükséges a győzelemhez — minden jel szerint nem több, mint 70 el nem kötelezett delegátus magatartása lesz majd a döntő. S az előzmények alapján aligha lehet kétséges, hogy az augusztus 16-i republikánus konvenció politikai alaphangja lényegesen jobboldalibb lesz annál az irányvonalnál, amelyet Ford az elnöki székben a nemzetközi erőviszonyok számára megszabott korlátai közepette a gyakorlatban képviselt. Találgatás és bizonyosság Ami azután várható, az már teljesen a találgatások és a kombinációk szférájába tartozik. A világ számára ebből a nemzeti évfordulót beárnyékoló választási küzdelemből egyetlen rövid lejáratú és csaknem biztos következtetés adódik. Az, hogy november 2-ig, az elnökválasztásokig, majd azt követően a mindenképpen (még Ford győzelme esetén is) bekövetkező pozíció- és hatalomváltás időszakában 1977 januárjáig a lebegés korszaka következik az amerikai politikában. A gépezet kerekei forognak, de hosszabb távra szóló, meghatározó jelentőségű nemzetközi döntés vagy kezdeményezés nem érkezik az „ostromlott Washingtonból”. GÖMÖRI ENDRE Egyesült Államok • • Ünnep, harcokkal Történelem és mindennapok A támogatás apálya WASHINGTONI RAJZ: REAGAN ÉS FORD DELEGÁTUSVADÁSZATON „A politikai középúton haladó többség apatikussá vált” MAGYARORSZÁG 1976/27