Magyarország, 1978. július-december (15. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-02 / 27. szám
Japán—Kína Kockázatos kártya A „háromszög” átértékelése Összehangolt nyomás Tokióra ! Július folyamán újrakezdődnek a csaknem három esztendővel ezelőtt zátonyra futott japán—kínai tárgyalások egy „béke- és barátsági szerződés” megkötésére. Hoszszas belső viták után Japán konzervatív kormánya hivatalosan május 31-én javasolta Pekingnek, hogy térjenek vissza a tárgyalóasztalhoz. A kínaiak — nyilván a „mennyei birodalom” tekintélyét védelmezendő — szinte udvariatlanul hosszú, kéthetes időszak után adták ehhez beleegyezésüket. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a tárgyalásokat először technikai szinten folytatják Pekingben az ottani japán nagykövet, Szato és Han Nien-lung kínai külügyminiszter-helyettes vezetésével. Későbbi fázisban kapcsolódnának be a megbeszélésekbe a külügyminiszterek. Forrás: Washington A Szovjetunió három nappal a kínai válasz után diplomáciai úton jelezte Tokióban:miután a kínai vezetők a szovjetellenességet mind nyíltabban az állami politika szintjére emelik, Japán — akaratától függetlenül is — a pekingi diplomácia sodrásába kerülhet, ami nem maradhat hatás nélkül a szovjet—japán kapcsolatokra. Japán részről erre a tényszerű figyelmeztetésre meglehetősen mereven reagáltak. Fukuda miniszterelnök kijelentette: „Egy dolog Japánnak Kínához fűződő viszonya és ismét más dolog a Moszkvához fűződő kapcsolat.” Úgy tűnik tehát, hogy Japánban változóban van az az évek óta követett magatartás, amely „egyenlő távolságtartást” igényelt a Szovjetunióhoz, illetve Kínához fűződő kapcsolatokban. Figyelembe véve azt, hogy Japán a tőkés világ második gazdasági hatalma és ipari kapacitásánál fogva alkalmas Kína „felszerelésének” meggyorsítására, valamint azt, hogy természetes súlya szerint a világszinthez képest ma még a gazdasági és technológiai szempontból elmaradott Kína is potenciális világhatalom — a korábbi egyensúly-politika megbontása önmagában is jelentős és zavaró változásokat eredményezne. Különösen veszélyessé teszi azonban az érlelődő változást világstratégiai szempontból az, hogy úgy látszik, az egész folyamat része, sőt következménye Washington keményedő kurzusának. Az amerikai—kínai kapcsolatfelvétel fordulata, amely a japán politikában „Nixon-sokk” néven vált emlékezetessé, majd a Kissinger által vezetett utójáték természetesen már magán viselte Washington hatalompolitikai háromszögelésének szándékát. Ebből a szempontból a Nixon—Kissinger politika mélyebb szándékaival kapcsolatban sem lehet utólagos illúziókat táplálni. Mindamellett Kissinger eléggé realista és főképpen kifinomult politikus volt ahhoz, hogy ne iktassa ki ebből a kísérletezésből az egyensúlytartás elemeit, ne okozzon visszavonhatatlan károkat a szovjet—amerikai viszony fejlődésének és ne tévessze szem elől, hogy a „létező világban” az amerikai—szovjet kapcsolatoké az elsőbbség. Most a háromszögpolitika új, előbb darabos, majd szinte durva átformálásának korszaka kezdődött. Ezpárhuzamosan bontakozott ki azzal, hogy Washingtonban a hatalom csúcsain az új nemzetközi fejlemények következtében vita bontakozott ki a külpolitikai magatartás fő irányvonaláról. E vitában a külügyminisztérium tartózkodóbb magatartásával szemben (részben belpolitikaiválasztási manipulációs okokból is) előtérbe került az elnöki főtanácsadó, Brzezinski keményebb taktikai vonala. A háromszög-politika korábbi egyensúlyozó elemeinek kiiktatására és ezzel a világ stratégiai egyensúlyának módosítására irányuló szándék március és június vége között egyre félreérthetetlenebbé vált. (Brezsnyev minszki beszédében arról beszélt, hogy „az Egyesült Államokban az utóbbi időben magas szinten és meglehetősen cinikus formában próbálják kijátszani a kínai kártyát”.) „Rövidlátó és veszélyes” Kétségtelen alkalmat kínált a korábbi háromszögpolitika átformálására a szovjet—japán viszonyban mutatkozó stagnálás. A szovjet—japán békeszerződés létrehozását az akadályozza hogy Tokió területi igényt jelentett be a Kurib-szigetek láncolatának ama déli tagjaira, amelyek a második világháborút követő szerződések alapján kerültek a Szovjetunióhoz. Szovjet részről az évek során számos kísérletet tettek arra, hogy a teljesíthetelen japán igények ellenére is valamilyen szerződéses formát találjanak a két ország kapcsolatának rendezésére. 1975 februárjában például a szovjet kormány „jószomszédi és együttműködési szerződést” javasolt Japánnak. Tokió akkor is arra az álláspontra helyezkedett, hogy előbb teljes békekötésre van szükség, annak feltétele viszont a japán területi igény teljesítése. Javaslatát — nem véletlenül éppen a washingtoni kurzusváltás kezdetén , 1978. február végén a Szovjetunió megújította, sőt a szerződés tervezetét is nyilvánosságra hozta. Tokió azonban megismételte előbbi álláspontját, sőt, stílusát tekintve a korábbinál kissé érdesebben, mintegy érzékelve a washingtoni változásokat. (Ebben a viszonylatban a japán kormány akcióit megkönnyíti, hogy területi követeléseivel kapcsolatban — a japán baloldalt is beleértve — nem kell belső ellenzékkel számolnia.) Ezt követően washingtoni ösztönzésre márciustól kezdve megszaporodtak a Kína irányába küldött tokiói jelzések. Fukuda miniszterelnök azt mondta, hogy „közeleg a japán—kínai béke- és barátsági szerződésről folytatott tárgyalások újrakezdésének időpontja”. Ez az irányzat további ösztönzést kapott a japán kormányfő májusi washingtoni látogatása során. Végül a nyilvánvaló fordulatot Brzezinski május végi pekingi és tokiói látogatása hozta meg. Amikor az elnöki főtanácsadó Pekingből Tokióba érkezett és tájékoztatta a helyzetről a japán vezetést, Tokióban két új tényezőre figyeltek fel. Az első az volt, hogy a kínai— amerikai „érdekazonosságról” tett kijelentések szellemében a jövőben alighanem kísérletek történnek a kínai—amerikai viszony „teljes normalizálására”. Tudni vélik, hogy Kína esetleg beleegyeznék egy Tajvanba irányuló, nagyszabású amerikai fegyverszállításba. Ez — természetesen csak az őszi részleges választások után — lehetővé tenné a Carter-kormányzat számára a Tajvanhoz fűződő kapcsolatok olyan módosítását, ami már elképzelhetővé teszi a teljes jogú diplomáciai kapcsolat helyreállítását Peking és Washington között 1979 elején. A második új elem az volt, hogy Brzezinski Pekingben kijelentette: az Egyesült Államok egyetért Kínának azzal a szándékával, hogy ellenáll „bármely ország” globális vagy regionális hegemónia megszerzésére irányuló törekvéseinek. Ezzel a nyilatkozattal Brzezinski egyértelműen jelezte, hogy Tokiónak el kellene fogadnia a tervezett japán—kínai szerződés Peking által évek óta igényelt „hegemóniaellenes záradékát”. Ez persze nem egyéb, mint „rejtjeles” megfogalmazása annak, hogy Tokiónak csatlakoznia kell Peking nyílt szovjetellenes vonalához. Közvetlenül Brzezinski pekingitokiói látogatása után vágták el a belpolitikai vitát Tokióban és ajánlották fel Pekingnek a tárgyalások folytatását. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy egy átgondolt és átfogó stratégia részéről van szó. A „kínai kártya” olyan kijátszásáról, amelyet Brezsnyev legutóbbi beszédében „rövidlátó és veszélyes” politikának nevezett. E nagyszabású stratégiai kísérlet sodrában másodlagossá válhatnak azok az egyébként fontos nyílt kérdések, amelyek megoldása összefügg egy japán—kínai szerződés létrehozásával. Nyílt kérdések Első helyen áll ezek között az említett hegemóniazáradék. Korábban a japán kormányok maguk is tisztában voltak azzal, hogy ez a gyakorlatban Peking szovjetellenes politikájának fedezésére szolgál. A „hegemóniaellenes formula” egyértelműen szovjetellenes élét 1975 őszén Mijazava akkori japán külügyminiszter azzal akarta tompítani, hogy négy feltételt szabott. Eszerint a formula 1. nem irányulhat harmadik ország ellen; 2. összhangban kell lennie az ENSZ-alapokmánnyal; 3. nem kötelezheti Japánt közös kínai—japán akciója és 4. hatálya nem korlátozódhat Délkelet-Ázsiára. A kínaiak ezt az értelmezést persze nem fogadták el és a tárgyalások ezért futottak zátonyra. Úgy tűnik, mintha a helyzet változása és a fokozódó washingtoni nyomás eredményeképpen Japán hajlandó lenne a Mijazava-feltételek elejtésére és egy Peking számára elfogadható kompromisszumos „hegemóniaszöveg” aláírására. (Szonoda japán külügyminiszter korábban már tett egy olyan sikertelen kísérletet, hogy a négy pontot csak Mijazava „magánvéleményének” nyilvánítsa.) A második jelzés az, hogy előzetes megállapodás szerint nem vetik fel a Szenkaku-szigetek kérdését, annak ellenére, hogy ez területi vita tárgya Japán és Kína között. Úgy tűnik, hogy ez „ellengesztus” lehet Peking részéről egy számára megfelelő hegemóniazáradékkal szemben. A Tajvan közelében levő Szenkaku-szigeteket Kína a maga területének tekinti és ezt időnként kisebb flottademonstrációval is hangsúlyozza. Az amerikai kézre került szigeteket a háború után Washington Tokiónak adta vissza, s azok jelenleg japán kézben vannak. (Ez az északi szigetekhez képest belső propaganda és manipulációs szempontból megkönnyíti a japán kormány helyzetét. A harmadik nyílt problémát a japán belpolitikai harcok jelentik. Japán uralkodó pártja decemberben új elnököt választ, aki egyben miniszterelnök is lesz. Az ezzel kapcsolatos személyi-taktikai küzdelem még módosíthatja a japán—kínai tárgyalások stílusát és ütemét. Mindenesetre a tárgyalások gyorsítása irányába hat, hogy Fukuda, a jelenlegi miniszterelnök a japán uralkodó párt legkonzervatívabb szárnyához tartozik, így több esélye van arra, hogy a japán politikában működő és a Pekinggel készülő szerződéskötést ellenző, úgynevezett „tajvani lobbyt” engedékenységre bírja. Bárki is, legyen Fukuda esetleges utódja a jelenlegi riválisok közül, ezt a feladatot mindenképpen nehezebben oldhatnák meg. Az említett nyílt kérdések azon aligha változtatnak, hogy Washington az utóbbi hónapokban újraértelmezte a Kissinger által kreált háromszögpolitikát és ebben az újraértelmezésben Peking készséges partnernek bizonyul. Ez eredményezte azt a rendkívül öszszetett diplomáciai-politikai nyomást, amely Tokiót az „egyenlő távolságtartás” elvének kockázatos feladására kívánja kényszeríteni. GÖMÖRI ENDRE SZONODA KÜLÜGYMINISZTER Csak „magánvélemény” MAGYARORSZÁG 1978 27 6