Magyarország, 1980. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-06 / 27. szám
Aligha lehet elvitatni, hogy az az értékelés, amelyet a Szovjetunióban az Egyesült Államok jelenlegi helyzetéről, bélés külpolitikai folyamatairól kidolgoznak, nem kevésbé meghatározó jelentőségű, mint maguk az említett bel- és külpolitikai folyamatok. Ugyanis az a politika, amelyet a Szovjetunió az Egyesült Államok irányában folytat, nem egyszerűen válasz az egyes amerikai lépésekre, hanem ezen az értékelésen, a jelenlegi tendenciák erejének és tartósságának felmérésén alapul. A szovjet amerikanásztika igen tapasztalt diplomatákra, nagy tapasztalattal rendelkező szakértők hosszú sorára hivatkozhat (Anatolij Dobrinyin, a Szovjetunió washingtoni nagykövete funkcióját párját ritkítóan hosszú ideje tölti be.) Egy „másik meder” A központi kérdés, amely a szovjetunióbeli amerikanisztika képviselőit foglalkoztatja, így fogalmazható meg: mi megy végbe az Egyesült Államokban és melyek az okok? Arra vonatkozólag, hogy mi történik, Arbatov egyik vezető munkatársa, G. A. Trofimenko így fogalmaz:......AzEgyesült Államok külpolitikájában világosan megjelölhető a fordulat attól a politikától, amely bizonyos mértékig az enyhülés fenntartása érdekeinek felelt meg, a harciasság felé. Az elmúlt esztendők során ott fokozatosan felgyülemlettek a nemzetközi stabilitás szempontjából negatív elemek. Ezek végül is ezt a politikát eltérítették a kisebb-nagyobb mérvű mértéktartás medréből a Szovjetunióval való aktív konfrontáció medrébe, a katonaierőpolitikai megoldások felé.” Trofimenkov sorai alig egy-két hete íródtak. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy Moszkvában már több mint két esztendővel ezelőtt, amikor a Carter-adminiszitráció még csak igen rövid ideje volt hatalmon, s amikor a mai tendenciák még csak csírájukban jelentkeztek, reagáltak arra, hogy új, veszélyes folyamatok kezdődtek az Egyesült Államok politikájában. A Pravda és más szovjet központi lapok 1978. június 17-i száma annak idején azonos szövegű cikket közölt, ezzel a címmel: „Az Egyesült Államok kormányának jelenlegi politikájáról”. Ez a cikk megállapította, hogy az Egyesült Államok politikájában azon csoportok képviselői kezdenek felülkerekedni, amelyek alá akarják ásni az enyhülést. 1980 tavaszán-nyarán — amikor a SALT esélyei mind kétségesebbnek tűnnek, amikor más igen lényeges fegyverzetkorlátozási tárgyalások holtpontra jutottak, vagy megszakadtak — természetesen elsősorban az a kérdés foglalkoztatja az amerikai politikai színpad moszkvai megfigyelőit, hogy milyen fejlemények állnak a legutóbbi amerikai külpolitikai változások hátterében. Nyilvánvaló, hogy a válaszadással legalább egy korszakkal viszsza kell menni, addig a periódusig, amelynek kezdetét a szovjet politológusok -hozzávetőleg a hatvanas-hetvenes évek -határmezsgyéjére teszik. Akkor az Egyesült Államok sokoldalú, éles válsághelyzetbe került. Nemcsak a közvélemény körében,hanem az uralkodó osztály soraiban is az a nézet kerekedett felül, hogy nincs más út, mint a külpolitikai alapok fájdalmas felülvizsgálata. Az, hogy ez Nixon elnöksége alatt ment végbe, kifejezte azt a fontos tényt, hogy az uralkodó osztály befolyásos konzervatív jobbszárnya is eljutott az átértékelés szükségességéig. A szovjet tanulmányok ráirányítják a figyelmet arra, hogy akkoriban olyan változások kerültek napirendre, amelyeknek politikaipszichológiai nehézségét csak egy évtizeddel később lehet a maga teljességében látni. Egy, a második világháború végével kezdődő kereken negyedszázados korszak irányelveivel, elképzeléseivel és politikai normáival kellett szakítani. Ilyen körülmények közt vált a külpolitika kimunkálása a vártnál élesebb harc célpontjává. S amíg ebben a harcban a hetvenes évek első felében a realisztikus alkalmazkodás hívei kerekedtek felül, a hetvenes évekmásodik felétől kezdve (amikorra a vietnami trauma is távolabbra került) az alkalmazkodás ellenfelei jutottak túlsúlyra. Ezt előre látni semmiképp sem lehetett, de az okok egymásba fonódó láncolatából a szovjet amerikanisták a következő tényezőket emelik ki. Új tényezők Először: Ugyanabban az időszakban, amikor az Egyesült Államok kénytelen volt elismerni, hogy a hozzávetőleges egyensúly helyzetébe került a Szovjetunióval, a nemzetközi színtéren — így a „harmadik világban” is — jelentős fejlemények mentek végbe. Az indokínai események után Etiópia és Angola következett és bármilyen nagyok voltak a tartalmi különbségek mindezen fejlemények között, ezeket mégis közös nevezőrehozták, s azzalpróbálták magyarázni, hogy az Egyesült Államok elvesztette katonai fölényét. Ez természetesen teljesen hamis magyarázat, de a hamis tudat is reálls politikaformáló tényező. így alakult ki az a hivatalos megközelítés e vereségek nyomán, hogy a katonai erőt dinamikusabban kell fejleszteni s Amerika „létérdekeinek” veszélyeztetése esetén határozottabban kell felhasználni. Másodszor: Ehhez kapcsolódva éreztette hatását az amerikai politikai vezetés egy korábbi tévedése: az, hogy azt hitték, az enyhülés a nemzetközi kapcsolatok szférájából „átemelhető” a társadalmi kapcsolatok szférájába és törekedtek is erre. A SZSA — a szovjet amerikakutatás folyóirata — ezzel kapcsolatban idézi a Fortune-nek, az amerikai üzleti körök folyóiratának megállapítását: „A kissingeri koncepció lényege ez volt: hozzá kell ahhoz járulni, hogy a Szovjetunió »forradalmi« hatalomból olyan állammá alakuljon át, amely — saját, a stabilitás fenntartásával kapcsolatos érdekek következtében — a »törvényes« állapotok őrzője lesz.” A szovjet folyóirat hozzáteszi saját kommentárját: „Amikor ebből az elképzelésből semmi sem lett, akkor ez az Egyesült Államok uralkodó osztályának egy részét az enyhülés ellen s egyszersmind a Szovjetunió ellen hangolta.” Harmadszor: Ugyancsak hasonló irányban hatott az energiaválság. Magát a tényt roppant bonyolult faktorok egyidejű jelentkezése okozta, amit az amerikai politikai gondolkodás uralkodó irányzatai ugyancsak leegyszerűsítettek. Különösen az iráni fejleményeket követően kezdtek el arról beszélni, hogy Amerikának a közel-keleti olajtól való függősége „megengedhetetlen sebezhetőség” s egyszersmind ok arra, hogy ezen a téren különleges jogokat követeljenek minden eszközzel, beleértve a katonai erőt is. Negyedszer: Több szovjet szerző önálló tényezőként hangsúlyozza „Kínának, pontosabban a hozzá fűződő illúzióknak” a jelentőségét. Arbatov fogalmazása szerint: „Az arra vonatkozó illúziókról van szó, hogy a soviniszta, az enyhüléssel szemben ellenséges és szovjetellenes pszichózist szító kínai vezetőséghez való közeledés állítólag annyiramegváltoztathatja az erőegyensúlyt s megerősítheti Amerika pozícióit, hogy az teljesen nélkülözheti az enyhülést és megint uralkodó szerepet kaphat a Föld nagy térségein.” Ötödször: Nyilvánvaló szerepet játszottak az amerikai belpolitikai események. Főként azok, amelyek bizonyos mértékig alámosták a hagyományosan kialakult amerikai életforma alapjait. Az infláció és a munkanélküliség egyidejűleg jelentkezett. Mindez a sajátos amerikai politikai közegben inkább a jobboldali konzervatív hangulatokat erősítette, mintsem valamiféle demokratikus-strukturális reformok követelését. Ami a jelenlegi választási harcot illeti, ennek bizonyos hatását a szovjet politológusok elismerik. (Arbatov: „Amerikában a választások előestéje valójában rossz idő a jó politika számára és jó idő a rossz politika számára.”) Katonai „elméletek” Az amerikai politika fordulata eddigi legveszélyesebb következményének a szovjet politológusok azt tekintik, hogy nő a katonai tényező szerepe a politikai döntéshozatalban. Valentyin Falin volt nagykövet, a KB osztályvezető-helyettese szerint: „Az Egyesült Államok jelenlegi politikájának alakításában a katonai-ipari komplexum növekvő szerepet játszik. Az amerikai politika változásai olyan pillanatokban érlelődnek meg, amikor új típusú fegyverek kidolgozását kezdték meg. Most is az új fegyvereknek a megjelenésétől remélnek bizonyos előnyöket nemzetközi téren. Napjainkban feltételezik, hogy olyan új helyzet állt elő, amely lehetővé teszi számukra az úgynevezett első csapást mérő fegyverek létrehozását, az első csapás potenciáljának kialakítását. Amennyiben egy ilyen potenciált hoznak létre — erről egyelőre pusztán elméletileg beszéltünk, hiszen az amerikaiak csakis saját lehetőségeiket nézik, s aláértékelik a másik fél lehetőségeit — ennek eredménye Carter új stratégiájának kialakítása lenne, amely megfosztaná a másik felet a válaszadás lehetőségétől.” M. A. Milstein nyugalmazott tábornok amerikai publikációk, sorának elemzése alapján hasonló következtetésre jut: az amerikai hadászati gondolkodásban tért veszítenek a hagyományos „elrettentés” hívei és tért nyernek azok, akik hisznek egy nukleáris háborúban és annak megnyerhetőségében. Milstein: „Nem véletlenül mondja ki a kongresszusnak küldött hadügyminiszteri jelentés, hogy az USA és a NATO számításba veszi a nukleáris fegyvereketl. sóként való alkalmazását, ha ez szükségesnek mutatkozik.” Mindezzel együtt a szovjet politológusok hangsúlyozzák az óva-,bitosság szükségességét: a végleges következtetések levonásával még várni kell, további elemző munkára van még szükség. Arbatov az enyhülésellenes fordulatról: „E döntés meghozatala folyamatának sok konkrét ténye és részlete egyelőre nem ismeretes. Még azt is nehéz megmondani, mennyire rendezett volt ez a folyamat” VAJDA PÉTER Egyesült Államok Mi történik? Szovjet szakértők elemzése Valóság és hamis tudat ANATOLIJ DOBRINYIN ÉS VALENTYIN FAUN „A katonai-ipari komplexum növekvő szerepet játszik” MAGYARORSZÁ 1980/a1Q