Magyarország, 1982. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-04 / 27. szám

Libanon A bejrúti ostrom A lehetőségek és a szándékok A PFSZ helyzete és a realitások ! Lassan három hete lesz annak, hogy az izraeli hadsereg Bej­rútot bekerítette. Vajon miért húzódik a végleges ostrom, és egyáltalán, számítani lehet-e arra,­­hogy ez a hihetetlen áldozatokat követelő, fegyveres akció elmarad? Izrael sohasem titkolta célját a jelenlegi hadművelettel. Alap­vető törekvése a palesztinok ka­tonai felszámolása Libanonban, ezzel párhuzamosan kívánja el­távolítani az északi szomszéd or­szágból az 1975-ös polgárháború óta az Arab Liga megbízásából a rend fenntartása érdekében Liba­non területén tartózkodó szír ala­kulatokat, a második lépcsőben az Izraellel­­baráti viszonyban álló libanoni erők vezetését kívánja az országban. A háború első szakaszában Iz­rael kizárólag katonai eszközök­kel törekedett elképzelései meg­valósítására, s amint Bejrút alá ért, pontosabban, amíg blokád alá nem vette a libanoni főváros pa­lesztin erődként ismert nyugati részét, ez a fegyveres harc kér­lelhetetlen volt, és megállás nél­kül tartott.­­Azóta a­­fegyveres harcot bizonyos hullámzás jel­lemzi. Néhány napos szüneteket iktatnak közbe, ezt újabb, halálos áldozatok ezreit követelő bomba­támadások követik, majd ismét tűzszünet következik.) A harcok és az arab világ A fegyveres harc jellege látha­tóan megváltozott — nyilvánvaló összefüggésben a palesztin ellen­állás csökkenő harci erejével. Kétségtelen tény, hogy a pa­lesztin ellenállás legalább fél éve számított az izraeli támadásra. Az is igaz,­hogy elegendő és modern fegyverzet állt rendelkezésére. En­nek ellenére több tényező is köz­rejátszott abban, hogy az izraeli hadsereg szinte feltartóztathatat­lanul haladt észak felé. Ezek között az első: az ellen­állási mozgalmak partizánalakula­tai nem alkalmasak a frontális tá­madás megállítására, azaz hagyo­mányos hadműveletekre. A má­sodik ok: a PFSZ bizonyos idő óta nagyobb fontosságot tulajdonított a diplomáciai akcióknak, mint ami­lyen figyelmet fordított a katonai problémákra. A harmadik ténye­ző: bármilyen­­kiváló harci mo­rál fűtötte is az ellenállási moz­galom partizánjait, katonailag tel­jesen magukra maradtak, egyet­­le­n arab ország sem sietett fegy­veres eszközökkel a segítségükre. Különböző okok magyarázzák­ azt, hogy az arab világ éppen úgy páholyból szemléli a libanoni vér­fürdőt, ahogy annak idején Jordá­niában tette. Az egyiptomi—izraeli különbéke megkötésének Izrael számára az volt a leglényegesebb eleme, hogy „kikapcsolta” Egyip­tomot a térség esetleges fegyveres konfliktusaiból. Márpedig Egyip­tom hadereje, a déli front nélkül egyetlen arab ország sem gondol­hat komolyan arra, hogy katonai­lag szembeszálljon Izraellel. De nemcsak a lehetőségek hatá­rolódtak be, hanem a szándékok is hiányoznak. Tény, hogy az arab propaganda egyik vezérszólama a „testvéri palesztin nép” jogai­nak messzemenő támogatása. Az elmúlt harminc esztendő alatt azonban nemegyszer alakultak ki olyan helyzetek, amikor is a tetteket a szavaktól áthidalhatat­lan szakadék­­választotta el. A diplomáciában vagy a fronton ugyanis általában kisebb támoga­tást­­kapott a palesztin ügy, mint a szónoklatokban. Dzsumblatt keserű szava Tehát igen sokféle okra vezet­hető vissza, hogy a palesztin el­lenállási mozgalom a szüntelen légitámadások és ágyútűz köze­pette zajló első szakaszban el­vesztette stratégiailag fontos déli támaszpontjait, óriási vérveszte­séget szenvedett, és Bejrút nyu­gati városnegyedébe szorult vissza. A negyed gyakorlatilag ostromlott erőddé vált. A katonai helyzet ilyen alaku­lása kétségtelenül döntő szerepet játszott abban, hogy az utóbbi időben a tábornokok mellett a diplomaták is szóhoz juthattak. A közvetítést szinte az első per­cektől az amerikaiak igyekeztek kisajátítani maguknak. De Philip Habib ingajáratát kezdetben nem sok siker kísérte. A palesztinok okkal fogadták bizalmatlanul az amerikai elnök k­ülönmegbízottját, hiszen e közvetítéssel párhuzamo­san az Egyesült Államok diplo­matái egymás után megvétózták a Biztonsági Tanács elé terjesztett rendezési elképzeléseket. A köz­vetítésnél most nemcsak egysze­rűen arról volt szó, hogy az Egye­sült Államok saját elképzeléseit óhajtotta Habib közreműködésé­vel keres­ztülha­jszolni. Habib nem is törekedett komolyan meg­állapodásokra — egészen addig, amíg e megállapodás jellege nem Izrael katonai fölényéből követ­kezett. Habib ezért az első időszakban inkább csak azon munkálkodott, hogy előbb létrejöjjön, s az iz­raeli páncélosok védőgyűrűjében, a baabdai elnöki palotában el­kezdje a munkáját a Nemzeti Megmentés Bizottsága. Ez a tes­tület az ország valamennyi poli­tikai és vallási csoportját magá­ban foglalva kívülről szemlélve alkalmasnak látszhatott a tárgya­lások elkezdésére. Részletek ugyan nem szivárog­tak ki a testület ülésein lefolyt, vitákról. De a kiútkeresés jellegé­re következtetni lehet a Nemzeti Mozgalom vezetőjének, , Valid Dzsumblattnak abból a kijelenté­séből, amelyet akkor tett, amikor véglegesen elhagyta e testületet. „A Nemzeti Megmentés Bizottsá­ga a libanoni és a­­palesztin nép elföldelésére hivatott temetkezési vállalattá változott” — mondotta. A haladó politikus közölte azt is, hogy a­­maga részéről megtett mindent a tömegmészárlás elke­rüléséért, de lehetőségei kimerül­tek. Amerikai biztosítékokat pró­bált kapni a PFSZ jövőjét ille­tően, de megbizonyosodott róla, hogy Washington célja a palesz­tin ellenállás fizikai megsemmisí­tése. Dzsumblatt távozása azt jelen­tette, hogy a libanoni falangisták platformján­­ nem sikerült nem­zeti egységfrontot teremteni. Ugyanezt a feltevést látszott erő­síteni az is, hogy nem sokkal Dzsumblatt kilépését követően Safrik al Vazzan, a szunnita mi­niszterelnök is benyújtotta lemon­dását. (Vazzan később úgy dön­tött: marad.) A helyzet ilyen kiéleződésével egy időben több szférában is moz­gásba jöttek az események. A tűz­szünetet megszegve, Izrael ezek­ben a napokban zúdított újabb bombatámadásokat Bejrút lakó­negyedeire. A pusztítás méretei minden képzeletet meghaladtak; a libanoni Vöröskereszt közzétett adatai szerint a halálos áldozatok száma meghaladta a tizennégy­­ezret, s már húszezer sebesültet tartana­k nyilván. A katonai akciókkal párhuzam­­osan­ Sharon izraeli hadügymi­niszter újra és újra megfenye­gette ellenfeleit. Azt mondta: ha Habib nem ér el gyors sikereket, majd lépnek helyette a katonák. A tényekhez tartozik azonban az is, hogy éppen ezzel egyidejűleg értelmiségiek, művészek részvéte­lével tízezres tömeg vonult fel Tel Aviv utcáin, s a libanoni vér­ontás befejezését követelte. Franciaország is közvetíteni pró­bált: javaslatot terjesztett a Biz­tonsági Tanács elé, amely a le­hetőségeket mérlegelve nem kö­vetelte az izraeli csapatok kivo­nását egész Libanonból, csak a tűzszünet tiszteletben tartását és a szemben­ álló felek szétválasz­tását javasolta. Ezt a határozati javaslatot is megvétózta az ame­rikai delegátus. Végre sikerült összeülniök az arab külügyminisztereknek is, akik előkészületeket tettek csúcsérte­kezlet összehívására. Faruk Kad­­dumi, aki a PFSZ képviseletében vett részt a tanácskozáson, arra szólította fel az arab testvérálla­mokat, hogy szakítsanak meg min­den kapcsolatot az Egyesült Ál­lamokkal. Javaslata nem talált visszhangra. (Az egyiptomi közve­títők is csupán a palesztin fegy­verletételben kívánnak közremű­ködni.) Röplapok és feltételek Ekkor robbant a politikai bom­ba: Haig amerikai külügyminisz­ter lemondása. A megfigyelők siettek emlékeztetni arra, hogy Begin frissiben végetért washing­toni látogatása alatt Haiggel is beható tárgyalásokat folytatott. Vele állapodott meg az izraeli ultimátum pontjaiban, jellegében is. A megfigyelők arra emlékez­tettek: Haig egyik ellenfele, Wein­berger hadügyminiszter nemrégi­ben arról beszélt, hogy Izrael li­banoni inváziója súlyosan veszé­lyezteti az Egyesült Államok ér­dekeit az arab világban, mert az amerikai kormányt a vérontás tá­mogatójaként tünteti fel. (Általá­nos figyelmet keltett az az izraeli nyilatkozat, amely Haig váratla­nul gyors lemondását „Izraelre nézve katasztrofálisnak” nevezte.) Az arabellenes külügyminiszter távozása azonnal érezhetővé vált. Mindenképpen erre vezethető visz­­sza, hogy az izraeli hadsereg röp­lapokon Bejrút elhagyására szólí­totta fel a polgári lakosságot, sej­tetve, hogy az ostrom elkerülhe­tetlen és közeli. Ezzel egyidejűleg az izraeli rádió figyelmeztette Ha­bibot, hogy a rendelkezésére álló idő véges, és ha ő nem tudja dip­lomáciai eszközökkel elérni a pa­lesztinok fegyverletételét, habozás nélkül nyúlnak a katonai eszkö­zökhöz. A kormány politikája a parlamentben is támogatást ka­pott. Bejrútban ekkor olyan hírek terjedtek el, hogy a Habib hozta feltételek most elfogadhatóbbak lettek. A Washington Post tudni vélte: Arafat lényegében hozzá­járult ahhoz, hogy a PFSZ kato­nái a libanoni hadsereg előtt le­tegyék a fegyvert és elhagyják Bejrútot. A WAFA palesztin hír­­ügynökség ezt cáfolta ugyan, de — és ez mindenképpen sokat árul el a helyzetről és a lehetőségek­ről — Najef Havatmeh, a Demok­ratikus Front Palesztina Felsza­badításáért nevű szervezet főtit­kára egy francia újságíróknak adott nyilatkozatában arról be­szélt: a palesztinok csak reális megoldásokat fogadhatnak el , ha az izraeliek több kilométerre visszavonulnak, a palesztinok tá­boraikba térnek, a szemben álló erők közt pedig nemzetközi és libanoni erők foglalnak állást, és ekkor elkezdőhetnek a tárgyalá­sok. ÓNODY GYÖRGY BEJRÚTI UTCAKÉP PILLANATNYI HARCI SZÜNETBEN Végre sikerült összeülniök az arab külügyminisztereknek is MAGYARORSZÁG­­ 1982/27

Next