Magyarország, 1983. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-03 / 27. szám
Az újságírók érdekes adatok, látványos részletek iránti igényét kielégítették: a kormányszóvivők tájékoztatást adtak azokról az ajándékokról, amelyekkel a küldöttségvezetők kedveskedtek egymásnak. Willy Brandt kancellár történelmi értékű ezüst szamovárt kapott, és a szovjethatalom évei alatt kiadott érmék példányait kapta, míg Leonyid Brezsnyev Mercedes gépkocsit vehetett át. Mindez pontosan tíz évvel ezelőtt történt, a nyugatnémet szociál-liberális koalíció élén álló Willy Brandt és a szovjet vezetők harmadik találkozásakor. Tíz év elteltével most is magas szintű tanácskozásra kerül sor. Helmut Kohl nyugatnémet kancellár hétfőn Moszkvába utazik, hogy megvitassa a szovjet vezetőkkel a világpolitika aktuális kérdéseit, valamint a két ország kapcsolatát, különös tekintettel a gazdasági együttműködés lehetséges módozataira. (Hírek szerint Kohl öt napig lesz Moszkvában, s háromszor találkozik Jurij Andropovval.) A keleti szerződések Vajon milyen „ajándékot” adhatnak egymásnak a moszkvai tanácskozás mai főszereplői? A megváltozott világpolitikai légkör jele, hogy a szovjet fővárosba érkező több száz újságíró ezúttal aligha a személyes, s a magas szintű diplomáciai tanácskozások során szokásos ajándéktárgyak iránt érdeklődik, hanem azt fürkészi: megajándékozza-e július első hete legalább a nyugalom első jeleivel a feszültség miatt világunk jövőjéért aggódókat? A moszkvai tanácskozás súlyát több tényező adja. A legfontosabb kérdés a közepes hatótávolságú atomrakéták tervezett nyugateurópai telepítése. Az amerikai álláspont nem utal kompromisszumos készségre, Gromiko szovjet külügyminiszter legutóbbi kijelentéséből pedig arra lehet következtetni, hogy a közeljövőben kevés valószínűsége van a szovjet—amerikai csúcstalálkozónak. Kohl és az NSZK szerepe ezért felértékelődhet. A kancellár ugyan hangsúlyozta, hogy „nem közvetítőként” utazik a szovjet fővárosba, politikai megfigyelők azonban utalnak arra, hogy Williamsburgben hoszszasan tanácskozott Reagan elnökkel, s hogy éppen elutazása előtt kapott üzenetet a Fehér Házból. Kohl a biztonsággal összefüggő, kérdésekben maga mögött tudhatja a legutóbbi párizsi és brüsszeli tanácskozásokon elhangzott néhány ellenvéleményt leszámítva, az egységes NATO-országokat is. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy vezető nyugati politikus első ízben látogat a szovjet fővárosba azóta, hogy Jurij Andropovot megválasztották a Legfelsőbb Tanács elnökének. . A szovjet—nyugatnémet csúcstalálkozók története is arra utal, hogy a két ország közötti kapcsolatnak, a gazdasági érintkezésnek meghatározó jelentősége van kontinensünk politikai légkörére — ugyanakkor e kapcsolatrendszer nem függetleníthető a világpolitika más területeitől és a hatalmi központjaiból kisugárzó hatásoktól. Bár Konrad Adenauer volt az első nyugatnémet kancellár, aki a diplomáciai kapcsolatok felvételekor Moszkvában járt, a kapcsolatok dinamikus, fejlődésének szakasza a hetvenes évekre tehető, amikor Willy Brandt, majd Helmut Schmidt kormánya az európai realitásokat felismerve, „keleti szerződéseivel” hozzájárult az európai enyhülés alapjainak lerakásához, a helsinki értekezlet sikeréhez. (Brandt 1970-ben, amikor kancellári minőségben először járt Moszkvában, kijelentette: „A szovjet—nyugatnémet szerződés aláírásával kezdetét veszi a Kelettel való kiegyezés kísérlete.”) Az 1970-es szerződés kedvező hatása abban is érzékelhető volt, hogy alig egy év múlva négyhatalmi szerződést kötöttek Nyugat- Berlinről, majd pedig Brandt villámlátogatást tett a Krím-félszigeten. Leonyid Brezsnyev 1973-as, bonni látogatása alkalmával már három szerződést írtak alá, konkrét tartalommal kezdték megtölteni a moszkvai szerződést. 1974-ben a nyugatnémet delegációt már Helmut Schmidt vezette Moszkvába, az eszmecserék eredménye hűen tükrözte azt, hogyEurópa az enyhülés „felfutó ágában” volt. A két kormány intézményesítette a külügyminiszterek politikai konzultációit. Aláírták a 2000-ig szóló „acélcsőért földgázt” megállapodást. (Egy év múlva Walter Scheel szövetségi elnök tett hatnapos látogatást a Szovjetunióban.) Konzervatív áramlatok Az 1975—1978 közötti időszakban megmutatkozott, hogy az enyhülés vívmányai veszélybe kerülhetnek. Az amerikai kormány fokozatosan merevedő álláspontjának is megfelelt, amikor Helmut Schmidt „önálló gondolatot” vitt a kelet—nyugati biztonságpolitikai kapcsolatrendszerbe. 1977. október 28-án Londonban kifejtette: „Egy, a Szovjetunióra és az Egyesült Államokra vonatkozó stratégiai fegyverzetkorlátozás sérti a nyugateurópai szövetségesek biztonsági szükségleteit az Európában katonai fölényben levő Szovjetunióval szemben, amennyiben nem sikerül azeurópai diszparitást a SALT- megbeszélésekkel párhuzamosan megszüntetni.” Az 1978-as bonni csúcson a gazdasági együttműködésről már az „enyhülés politikai alkotó elemeit átfogó katonai elemekre” helyezték át a hangsúlyt a bonni politikusok, s ez csökkentette a megértés esélyét.1979-ben Schmidt Tokióba repülvén rövid időre megállt Moszkvában, üdvözölte a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról aláírt szovjet—amerikai megállapodást, a SALT—2-t. 1980- ban hivatalos látogatásra utazott Moszkvába: mindkét fél a komoly nemzetközi helyzet miatt tulajdonított nagy figyelmet az eszmecserének. Egy év múlva előbb külügyminiszteri találkozó volt Moszkvában — amelyről azonban nem adtak ki közös nyilatkozatot —, majd 1981 novemberében Brezsnyev utazott Bonnba. Ott tett kompromisszumos készségre utaló javaslatot röviddel a közepes hatótávolságú rakétákról szóló genfi szovjet—amerikai tárgyalások kezdete előtt.) Az elmúlt két évben — nem utolsósorban Reagan elnök hajthatatlan magatartása következtében — még feszültebbé vált a nemzetközi helyzet. Ráadásul az NSZK-ban konzervatív kormányzat került hatalomra, Angliában pedig elsöprő fölénnyel győzött a külpolitikailag ugyancsak keménynek mutatkozó Thatcher asszony. Ilyen körülmények között meghatározó jelentősége volt annak, hogy a szovjet vezetés —amelynek élén a legutóbbi szovjet—nyugatnémet csúcs óta szintén változás történt — töretlenül járta azt az utat, amelyet a feszültség enyhítésének szándéka és a béke megőrzésének vágya jellemez. (Jurij Andropov az SZKP Központi Bizottságának ülésén"- kijelentette: „Ha sikerülne az, amire aktívan törekszünk, vagyis ha csökkenne mindkét fél fegyverzetének és katonai kiadásainak szintje, és megkezdődne a leszerelés, akkor ez a legnagyobb jótétemény lenne minden ország és nép számára.”) Szovjet hírmagyarázók megkülönböztetett figyelmet szenteltek az elmúlt hetek tőkés -csúcsértekezleteinek. Az elemzések lényege az volt, hogy a NATO-országok vezetői engedtek az amerikai diktátumnak, s tulajdonképp már meghozták döntésüket az amerikai rakétatelepítésről. (A Pravda foglalkozott az NSZK szerepével is . Kohl látogatása előtt többek között azt írta, hogy az NSZK aktívan részt vesz a nukleáris rakéták telepítésében és nem óhajt befolyást gyakorolni az Egyesült Államokra, hogy az józan és ésszerű magatartást tanúsítson Genfiben.) Az utóbbi időben éppen a biztonságpolitikai kérdésekről vitáztak sokat bonni politikusok. A három vezető párt álláspontja némileg eltért egymástól. A kereszténypártok határozottan kiálltak — Genf kudarca esetén — a telepítés mellett, s az SPD egyes vezető politikusaival ellentétben úgy értelmezték, hogy az amerikaiak komolyan tárgyalnak a svájci városban. Az FDP képviseletében Genscher úgy fogalmazott, hogy „a siker kulcsa Moszkvában van”. Az SPD képtelen volt egységes álláspontot kialakítani, s e belső vita — amelyet jelez Egon Bahr biztonságpolitikai szakértő szokatlanul heves szóhasználata is a Szovjetunióval szemben — a kormánykoalíció mozgáskörét bővíti Moszkvában. Elvi alapokon Helmut Kohl kancellár kijelentette: a Nyugat egyeztetett álláspontját fogja képviselni Moszkvában. Szakértők figyelmét nem kerülhette el, hogy június elején találkozott Paul Nitzével, a Genfben tárgyaló amerikai küldöttség vezetőjével, s akkor június 30-ra újabb „randevút beszéltek meg”, nézetazonosságukat hangoztatva. A látogatást megelőző héten, krefeldi beszédében Kohl — a nyugati szövetségesi politika támogatása mellett — utalt arra, hogy az NSZK rendkívül érdekelt abban, hogy megszűnjenek a kelet—nyugati feszültségek. Ilyen értelemben tehát Kohl szavai realistábbnak hatottak, mint vezető amerikai politikusok kijelentései. (Az NSZK — főleg gazdasági téren megnyilvánuló — sajátos érdekeinek hangsúlyozására utal, hogy a bangkoki, június 26-i Scultz—Genscher külügyminiszteri tanácskozásról kiadott közlemény szerint „Schultz nagy érdeklődéssel hallgatta végig azokat a fő érveket, amelyeket Kohl terjeszt majd elő Moszkvában”.) Ugyancsak lényeges elem, hogy ezen a héten tett látogatást a szovjet fővárosban Otto Lambsdorff nyugatnémet gazdasági miniszter. Tárgyalásainak középpontjában a két ország kapcsolatában a jelenleg leginkább kiaknázhatnak tűnő terület, a gazdasági érintkezés szélesítése áll. Hírek szerint hatalmas szibériai szénmezők feltárásának terve is fölmerült, ami még a földgáze cső üzletnél is nagyobb hasznot hozna mindkét félnek. E konzultáció is bizonyítja, hogy Helmut Kohl hétfőn kezdődő moszkvai útja során nemcsak politikai kérdéseket vitatnak meg, hanem gazdaságiakat is — bár megkérdőjelezhetetlen az előbbiek prioritása. OLTVÁNYI TAMÁS Szovjetunió—NSZK Újra Moszkvában Történelmi visszatekintés Kohl erősödő pozíciója KÜLÜGYMINISZTERI TALÁLKOZÓN: GENSCHER ÉS GROMIKO Nem függetleníthető a világpolitika más területeitől MAGYARORSZÁG 1983/27