Magyarország, 1984. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1984-07-01 / 27. szám
Tömegkommunikáció A „Világ” alkonya? Le Monde: a próbatétel A függetlenség csapdái ! A világ egyik lapfejedelmét a válság környékezi. Jubileumi esztendejében, éppen amidőn megalapításának a negyvenedik évfordulóját készült megünnepelni, a Le Monde közgyűlése június elején arról döntött, fönnmaradjon-e az újsági, vagy eltűnjék. A kérdés föltevése tudatosan drámai volt, mint a De Gaulle-i típusú népszavazások szélsőséges „igen-nem’ dilemmái. A döntésviszont formái. A többb száz szavazó közül egyetlen egy vélekedett úgy: becsületesebb az önkéntes halál, a megszűnéskimondása. A többiek a küzdelem folytatása, a létért vívott harc mellett kötelezték el magukat. A „grandeur”, a nemzeti nagyság ügye szerintük,hogy a stilizált gótbetűkkel fémjelzett hírlap változatlanul ott legyen minden nap a franciák kezében, és öt világrészt külügyminisztériumainak az asztalán, diplomaták munkaeszközei között. Első az információ A többszörös utalás a vitában De Gaulle tábornokra — nem véletlen. A Le Monde megszületése az ő nevéhez fűződik. Az ellenállás vezetője Franciaország fölszabadulása után szinte még be sem rendezkedett a kormányfői hivatalban, máris magához hívta Hubert Beuve-Méry tanárt, a háború előtti Le Temps prágai tudósítóját, és fölszólította: új néven, de a régi patinás minőségben támassza föl a kollaborálásbanbecsületét vesztett hírlapot. Úgy, hogy dicsőséget hozzon minőségével a világon a francia szónak. Nem volt véletlen Beuve-Méry kiválasztása sem. Ez a De Gaulle-i típusú, rátarti férfiú igényes volt, kényes a függetlenségére, és világnézetében ugyanolyan mélységes meggyőződésű katolikus, mint a tábornok. Nem vakbuzgón vallásos, hanem erkölcseiben következetes, így alakította ki azt a vállalkozási formát, amely a nyugati világban ma is szinte páratlan a maga nemében. Szövetkezeti újságot teremtett. A részjegyek tulajdonosai a hírlapírók, a kiadói tisztviselők és a nyomdászok. Tőkés érdekeltség a szó hagyományos értelmében a közelébe sem férhet. Nem adta el magát textil- és cukormágnásarcnak, repülőgépgyárosoknak, mint a többi francia sajtócég. Beuve-Méry, amíg nyugdíjba vonulásáig a rue des Italiens-ban levő sajtóház ura volt, hasonló „személyi hatalmat” teremtett, mint De Gaulle az ötödik Köztársaságban. Amikor azután távozott, intézményesítette a szavazással választott főulak rendszerét. Második utódát már így jelölték ki. Egyúttal ez a konok demokrácia lett a Le Monde egyik gyöngéje is. A vezetési stílus jellemezte a lap hangját is. Tárgyilagosságra törekedett. Első az információ, a tényszerűség, az események magyarázatának, elemzésének is a pártatlanságból kell kiindulnia; a tudósító egyénisége fölkészültségéből, csiszolt írásmódjából, igényességéből tűnjön ki — és nem szubjektív meggyőződéséből. Ezt az objektivitást sokan és sokfelől bírálták. Volt, aki arisztokratikusnak tartotta. Mások egyszerűen „álobjektivitásnak” minősítették, gúnyosan és fitymálóan beszéltek róla. (Államfői korszakában gyakran maga De Gaulle is, aki, ha fölbőszült egy-egy bíráló cikk hangnemén, ajkbiggyesztő gúnyossággal vetette oda: „Ce grand journal...” — ,,Ez a nagy újság” — ami a kétséget fejezte ki. Emelkedés és hanyatlás Pedig Beuve-Méry szinte a kezdetén válsággal nézett szembe. Szerveződött aNATO, előrevetítette az árnyékát Európa kettészakadása. Dönteni kellett: mellette vagy ellene. A francia közvélemény végletesen meghasonlott. ő maga, aki átélte Csehszlovákia hitlerista elözönlését, gazdag történelmi tapasztalatok birtokában a NATO ellen foglalt állást, mire az atlanti hívek meneszteni akarták. Megszavaztatta a szerkesztőséget: vele vagy nélküle. Osztatlan bizalmat kapott,és ez politikai választás is volt a hidegháború ellen. (Ami később — természetesen — nem akadályozta meg Beuve-Méryt és a Le Monde-ot abban, hogy a nyugati típusú polgári demokrácia föltétlen híveként azon belül öltsön úgynevezett liberális arculatot.) Ez a korszak a föllendülésevolt. De Gaulle 1058-ban visszatért. Megteremtette a maga képmására formált ötödik Köztársaságot. A Le Monde támogatta a dekolonizációs folyamatot, az algériai háború lezárását, de ostorozta azokat a túlhajtásokat, amelyeket maga is „személyi hatalomnak” minősített. Népszerűsége emelkedőbenvolt. A nagy képzettségű közvéleményformáló értelmiség sorakozott föl mögéje. (És ami a jövőjét is biztosítani látszott, az egyetemi ifjúság, még 1968- ban is.) A példányszáma hirtelen kétszázezerrel növekedett, meghaladta a félmilliót. Lapi birodalom is kiépült körülötte; az éppen harminc éve alakult Le Monde diplomatique, amely születése óta megtízszerezte hívei neve a számát, bélyeggyűjtő szakújságja, zenei folyóirata — és az eredeti „dossziévállalkozás”, egyegy időszerű kérdés vizsgálata. Nagy nevek fémjelezték ezt a korszakot. Maga az igazgató ,Sirius” aláírással jegyezte a cikkeit félelmetes tekintéllyel, André Fontaine meghonosította a páratlan színvonalú diplomáciatörténeti publicisztikát, Michel Tatu stratégiai szakértővé nőtte ki magát, Eric Rouleau-t a világ egyik legnagyobb közel-keleti, Marcel Niedergangot latin-amerikai specialistájának tekintik. A tragikusan korán elhunyt Pierre Viasson- Ponté a franciabelpolitika nagy historikusa volt, Paul Fabra pénzügyminiszterekkel vetekedő, erősen vitázókedvű gazdasági potentát. Hol kezdődött a hanyatlás? Avisszaesésnek két alapvető tényezője van: gazdasági és politikai. A gazdasági, a rádió és a televízió versenye óhatatlanul visszaszorítja a nyomtatott lapokat, nemcsak a hírszolgáltatás utolérhetetlen gyorsaságával, hanem a drága hirdetések elprozázásával is. Emelkedik a papírár, drágább a terjesztés, amikrotechnika betört a nyomdaiparba is. Az új gépeik kegyetlenül pénzigényes beruházásokat igényelnek. ALe Monde idejében megtette a magáét, hogy versenyképes legyen, de ez fölemésztette alaptőkéjének igen nagy részét. A konkurrens LeFigaro féktelen és eszközökben nem válogató tulajdonosa, az egykor a nácikkal kollaboráló Robert Hersant megindította heti képes mellékletét a Le Figaro Magazine-t. Ez ugyan színvonalban közel sem jöhet a Le Monde kényszerűen megindított hasonló vállalkozásához, de elcsalta tőle a hirdetőket, és luxuskivitelében állja a színes tévé konkurrenciáját. Mindezüzleti veszteségeket hozott. A tekintélyvesztés politikai öszszetevője abaloldal választási győzelméhez kapcsolódik. A Le Monde 1968 után elkötelezte magát a szocialista—kommunista szövetség mellett, Mitterrand föltétlen hívéül szegődött. 1981-ben, a csúcson a közhangulat előtt haladt, honorálták is az olvasói, amint a baloldali kormányzat kudarcai és fáradsága ellenére a Le Monde úgyszólván „kormánypárti” lett — a közvélemény csalódottságának a mértékében a vásárlók kezdtek tőle elpártolni. Túlságosan és szinte kritika nélkül elkötelezettnek tartották. Szerkesztőségi szobában A kétkedés beférkőzött a szerkesztőségi szobákba is. Beuve- Méry Visszavonulásakor még maga jelölte ki az utódát, Jacques Fauvet-t, akinek a tekintélye már lényegesen kisebb volt a lap alapítójáénál, de az ötödik Köztársaság hasonlatnál maradva, még őrizte Pompidou dicsfényét. Amikor azonban a nyugdíjkort elérve ő isvisszavonult, és az új igazgatót már választással szemelték ki, teljes lett a meghasonlás. Táborok, érdekcsoportok alakultak ki. Nyersen akár jobb- és baloldali megosztottságnak is mondhatnánk ezt. A lap politikai vonala körül dúltak a viták. Megvonták az egyszer már megadott bizalmat Claude Julientől, a Le Monde diplomatique főszerkesztőjétől, akit túlságosan baloldalinak, Amerika-ellenesnek és a harmadik világosinak tartottak. Kompromisszumos jelöltként André Laurenst, a belpolitikai rovat volt helyettes vezetőjét választották meg. A működése alatt aztán róla is az a vélemény alakult ki, hogy még mindig túlzottan elkötelezettje a Mitterrand-kormányzatnak. Aztán fölfedezték üzleti gyöngéit, hiszen a Le Monde igazgatója egyúttal a gazdasági vezetés teljhatalmú letéteményese is. A példányszám körülbelül százezerrel csökkent, ami persze abból is fakad, hogy a válság közepette a lapvásárlók mind nehezebben tudják kifizetni a féldolláros árat. Meg kellett kezdeni a szanálást. Az első ütemben száznál több alkalmazottat bocsátottak el, de ennek is a humánusabb módját választották. A nyugdíjkorhatárhoz közeledőket fölkérték, idő előtt vonuljanak vissza, nagy öszszegű végkielégítéseket fizettek ki. Csak tavaly 112 millió frankot. A vállalat vesztesége két év alatt 50 millióra emelkedett, a jegyzett alaptőke máris kevesebb a működésiköltségeknél. A törvények értelmében ez már csőd: vagy meg kell szüntetni a céget, vagy jelzálogot fölvenni az ingatlanokra, vagy a finanszírozásra áldozni hajlandó tőkés mecénást keresni. Ez ellenben a Le Monde eddig féltve őrzött gazdasági függetlenségét fenyegetné. Most azon tanakodnak, milyen létmentő intézkedéseket hozzanak. Adják-e föl formai konzervativizmusukat és közöljenek képeket is, amit teljesen korszerű nyomdatechnikájuk máris lehetővé tesz, valamint az eddigi negyven esztendő délutáni megjelenésről térjenek át a reggelire. Ebben az esetben frissebb lapszámhoz jutna hozzá Franciaország és a világ, mert a Le Monde Párizs kivételével mindenhová másnaposan érkezett. De ha így történik is — egy legenda foszladózóban van. VÁRKONYI TIBOR BEUVE-MÉRY ÉS FAUViET Egy legenda foszladozóban van 6 MAGYARORSZAG 1984/27