Magyarország, 1987. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-04 / 1. szám

NSZK A „második sebesség’’ Genscher kontra Strauss A kelet—nyugati kapcsolatokról A január végi választásokra készülő Német Szövetségi Köztár­saságban a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapnak a külpolitikai kérdések. Az ország — különle­ges geopolitikai helyzete miatt — mindig is érzékeny volt a nem­zetközi légkörre. Ma ez fokozot­tan igaz, s ennek magyarázatát külpolitikai, illetve hazai pártfo­lyamatokban, a választás közelgő tényében kell keresni. Eltérő módon külpolitikailag általánosságban jellemző, hogy a biztonság szük­séges és lehetséges garanciáiról heves vita tart a nyugati szövet­ségesek között. Az eszmecserét a reykjavíki csúcstalálkozó utáni értékelések élénkítették, s ebből érthető módon az NSZK sem maradhatott ki. Reykjavik „majdnem megálla­podásából” kiindulva az elemzők azt kutatják: a nukleáris elret­tentő erő radikális csökkentése milyen hatással járna egyrészt a NATO-ra, másrészt a NATO nyu­gat-európai országai és az Egye­sült Államok viszonyára, harmad­részt pedig a stratégiai prioritá­sok iránt talán legérzékenyebb NSZK biztonságpolitikájára. Bonn­ban ezzel kapcsolatban a „he­lyettesítésről” váltanak manap­ság különösen sok szót: helyet­­tesíthetők-e az atomfegyverek a hagyományos fegyverzettel? Va­jon ezen a területen a NATO- értékelés szerint fennálló szovjet fölény nem jelenthet-e akár kö­zéptávon is bizalmi válságot a NATO európai országai és az USA között? (Ha más formában is, de ismét előtérbe kerültek az aggodalmak, hogy Nyugat-Euró­pa „lekapcsolódik” az USA-ról: eze­ket már a közepes hatótávolságú rakéták telepítése előtti időszak­ban is érezni lehetett, most azon­ban a reykjavíki „majdnem meg­állapodás” a korábbiaknál is erő­teljesebben vetette fel a kérdést: vajon drasztikus mértékben csök­kentett atomernyő esetén miként garantálható az Egyesült Államok teljes elkötelezettsége és szerep­­vállalása Nyugat-Európában?) Ez a stratégiai aggodalom leg­élesebben a „nulla megoldás” kö­rüli vitákban csúcsosodik ki, s az ország fekvése miatt elsősor­ban az NSZK-ban. Bonnban el­sősorban azt hangoztatják, amennyiben a közepes hatótávol­ságú rakétákat leszerelik Euró­pában, ugrásszerűen megnő az ezer kilométernél rövidebb ható­­távolságú atomfegyverek jelentő­sége, nem is beszélve a hagyo­mányos erőkről. A bonni politi­kusok eltérő módon ítélik ugyan meg a teendőket, abban azonban általában egyetértenek, hogy még nyugat-európai válaszlépés, vagy diplomáciai tárgyalások Nyugat- Európában elfogadhatónak tartott végeredménye esetén is törés ke­letkezik a NATO nyugat-európai vezérlő stratégiai elvében, a rá­­rugalmas reagálásban. (Ennek egyik hadászati-stratégiai elve, hogy hagyományos erőkkel kezde­ményezett ellenséges támadás esetén Európában hamar át kell lépni az atomküszöböt, mert a Varsói Szerződés nyugati értel­mezés szerinti, állítólagos fölénye a hagyományos erők terén csak így semlegesíthető. Bonni érté­kelés szerint „nulla megoldás” esetén a rugalmas reagálás ha­dászati láncolatából kihullik egy igen fontos elem. Hasonlóképpen nyilatkozott Chirac francia kor­mányfő is, amikor elsőrendű nyugat-európai biztonsági elvnek nevezte a nukleáris elrettentést.) A biztonság eme sokat vitatott területe, tehát a közepes hatótá­volságú atomrakéták ügye a vá­lasztásra készülő NSZK-­ban nem­csak a kérdés természetes súlya miatt került előtérbe, hanem amiatt is, hogy éppen ezen a te­rületen csapott össze a jelenlegi kormánykoalíció két fontos sze­mélyisége, Hans-Dietrich Gen­scher (FDP) külügyminiszter és Franz Josef Strauss (CSU) bajor tartományi miniszterelnök. A tu­dósítók úgy értékelték, ennek a szóváltásnak a tétje — feltéve a CDU—CSU-FDP koalíció 1987 ele­jén a közvélemény-kutató intéze­tek szerint tapasztalható fölényét — nem is a választás, hanem az új kormány személyi összetételé­nek és külpolitikájának kimunká­lása. Gyakorlatilag Strauss „rög­tön a második sebességbe kap­csolt”, s már a választások utáni időszakra gondolt, amikor külpo­litikailag ismételten letette név­jegyét. A bajor tartományi mi­niszterelnök kifejtette, hogy a je­lenlegi körülmények között Nyu­­gat-Európa számára elfogadhatat­lan a nulla megoldás. Csak ab­ban az esetben adható rá áldás, ha vele párhuzamosa­n megálla­podnak a rövid hatótávolságú európai atomrakéták leszerelésé­ről. Ellenkező esetben a NATO- nak — úgymond válaszlépésként — ellenintézkedéseket kell ten­nie, azaz rövid hatótávolságú ra­kétákat kell telepítenie. (Gen­scher a nulla megoldás mellett tört lándzsát, annak bizalomerősí­tő jellege miatt.) Strauss fellépése némileg meg­lephette Kohl kancellárt, bár a bonni kormányból nyilván nem véletlenül kihagyott Straussról Kohlnak aligha lehetnek hiányos ismeretei... Tény, hogy a január 25-i választásokra készülő Kohl éppen Strauss kijelentései miatt belekényszerült egy kényes biz­tonságpolitikai vitába. (Mindezt csak tetézte, hogy Kohl szeren­csétlen kijelentésével maga is alaposan lehűtötte a szovjet— nyugatnémet viszonyt, s ez ugyancsak kiihat a választásokra­­készülődő pártok külpolitikai tak­tikázására.) Kohl szerint a nulla megoldás csak akkor elfogadható, ha a ra­kéták leszerelése után — tehát nem a közepes hatótávolságú ra­kétákról folyó tárgyalásokkal párhuzamosan — eszmecsere kez­dődik a rövid hatótávolságú ra­kétákról is. (Kohlt más téren is kellemetlen helyzetbe hozta a bajor tartományi miniszterelnök. Kiderült ugyanis, hogy Strauss közvetítésével 1984 óta tárgyalá­sok folytak az NSZK és a Dél­afrikai Köztársaság között fegy­vereladásról, elsősorban tenger­alattjárók összeszerelési tervének átadásáról. Márpedig az ellenté­tes az ENSZ 418-as — 1977-ben hozott — határozatával, miszerint az apartheid rendszernek nem szabad fegyvereket szállítani. A meglehetősen homályos ügy rész­leteit most parlamenti vizsgáló­­bizottság elé utalták, s ez a vá­lasztások előtt aligha kedvező Kohl számára.) A nulla megoldásról Strausshoz hasonlóan meglehe­tősen kemény hangnemet ütött meg a nulla megoldással kapcso­latban Manfred Wörner hadügy­miniszter is, aki tavaly evégi, washingtoni látogatásakor azt hangsúlyozta Weinberger előtt, hogy a közepes hatótávolságú ra­kéták leszerelését a 150—1000 kilométer hatótávolságú rakéták száma „kiegyenlítődésének” kell kísérnie.­­A biztonságpolitikai koncepciót az NSZK láthatóan szélesebb európai keretbe kíván­ja helyezni. Erre utalt Josef Ho­­lik is, aki 1986 végéig az NSZK küldöttségének vezetője volt a bécsi haderőcsökkentési tárgya­lásokon. Holik: „Az NSZK kor­mányának nagy érdeke fűződik ahhoz, hogy a tárgyalásokat egész Európára kiterjesszék. Szerintünk a Közép-Európára koncentrálás egyfajta születési hiba, s ez ad­dig fennáll, amíg nem lesz olyan tárgyalás, amely egész Európát magában foglalja az Atlanti­­óceántól az Urálig.) Bonnban tisztában vannak az­zal, külpolitikai céljaikat akkor érhetik el legkönnyebben, ha a NATO egységesnek bizonyul, s élén a korábbi dinamizmussal rendelkező, de európai partnerei­nek érdekeit megértő Egyesült Államok áll. Éppen ezért aggód­nak a nyugatnémet fővárosban amiatt, hogy az iráni fegyverel­adások következtében meggyen­gült Reagan elnök, nem lassítja-e a kelet-nyugati kapcsolatok ja­vulását? Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó nyilatkozatot adott Horst Teltschik, Helmut Kohl tanács­adója külpolitikai ügyekben: „Kétségtelen veszély, hogy az amerikai kormány — csakúgy mint az amerikaiak általában — egyre jobban saját magával lesz elfoglalva ... Így előállhat, hogy mindazokat az érdekeket, ame­lyeket mi a kelet-nyugati kap­csolatok szempontjából oly fon­tosnak tartunk, nem követik olyan figyelemmel, mint ahogyan azt mi szeretnénk.” „Elemi érdek” Nemcsak a közelgő választás­sal magyarázható, hogy a nyu­gatnémet külpolitika irányítója, Hans-Dietrich Genscher az utób­bi időiben még a szokásosnál is többször nyilatkozott. Egyrészt az NSZK általános érdekeinek megfelelően igyekeztek helyreállí­tani az NSZK tekintélyét Kelet- Európában. Ez Kohl kancellár sze­rencsétlen nyilatkozata, majd az ezt követő szovjet—nyugatnémet elhidegülés miatt megroppanni látszott. Másrészt Genscher határozott fellépésében kétségtelenül szere­pet játszott az, hogy éppen Strauss bajor tartományi minisz­terelnökkel szemben — a válasz­tások előestéjén — igyekezett kristálytiszta FDP-álláspontot felrajzolni a választók előtt. Már­pedig az ötszázalékos küszöb — a Bundestagba kerüléshez ennyi szavazatra van szükség — átlé­pése miatt örökké aggódó FDP fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az SPD—FDP koalíció óta az NSZK józan keleti politikájá­nak legfontosabb garanciáját a párt, s személy szerint Genscher külügyminiszter adja. (A tavalyi, egyszerűnek igazán nem mond­ható évben például ibonai érté­kelés szerint jelentős mértékben nőtt a sürgős rokoni látogatás­ra az NSZK-ba utazásra enge­délyt kapott NDK állampolgárok száma, s ezt Bonnban nagy je­lentőségűnek tartják. Amíg 1985- ben 65 000-ren utaztak ilyen cél­ból az NSZK-ba, addig tavaly 200 000-ren —­­szólnak a bonni adatok.) A kelet—nyugati kapcsolatok állandó fejlesztésének szándéka szűrődött ki Genscher tavaly de­cemberi, szófiai útjáról is. Bulgá­riában a külügyminiszter NSZK ,,elemi érdekének” neve­te a kelet-nyugati viszony vitáját, s ezt a megállapít, aligha szülte kizárólag a közeli választás finisének propaganda igénye... OLTVÁNYI TAMÁS NYUGATNÉMET EXPORTCIKK: TENGERALATTJÁRÓ Ellentétes az ENSZ 418-as határozatával MAGYARORSZÁG 1987/1

Next