Magyarország, 1987. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-04 / 1. szám
NSZK A „második sebesség’’ Genscher kontra Strauss A kelet—nyugati kapcsolatokról A január végi választásokra készülő Német Szövetségi Köztársaságban a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapnak a külpolitikai kérdések. Az ország — különleges geopolitikai helyzete miatt — mindig is érzékeny volt a nemzetközi légkörre. Ma ez fokozottan igaz, s ennek magyarázatát külpolitikai, illetve hazai pártfolyamatokban, a választás közelgő tényében kell keresni. Eltérő módon külpolitikailag általánosságban jellemző, hogy a biztonság szükséges és lehetséges garanciáiról heves vita tart a nyugati szövetségesek között. Az eszmecserét a reykjavíki csúcstalálkozó utáni értékelések élénkítették, s ebből érthető módon az NSZK sem maradhatott ki. Reykjavik „majdnem megállapodásából” kiindulva az elemzők azt kutatják: a nukleáris elrettentő erő radikális csökkentése milyen hatással járna egyrészt a NATO-ra, másrészt a NATO nyugat-európai országai és az Egyesült Államok viszonyára, harmadrészt pedig a stratégiai prioritások iránt talán legérzékenyebb NSZK biztonságpolitikájára. Bonnban ezzel kapcsolatban a „helyettesítésről” váltanak manapság különösen sok szót: helyettesíthetők-e az atomfegyverek a hagyományos fegyverzettel? Vajon ezen a területen a NATO- értékelés szerint fennálló szovjet fölény nem jelenthet-e akár középtávon is bizalmi válságot a NATO európai országai és az USA között? (Ha más formában is, de ismét előtérbe kerültek az aggodalmak, hogy Nyugat-Európa „lekapcsolódik” az USA-ról: ezeket már a közepes hatótávolságú rakéták telepítése előtti időszakban is érezni lehetett, most azonban a reykjavíki „majdnem megállapodás” a korábbiaknál is erőteljesebben vetette fel a kérdést: vajon drasztikus mértékben csökkentett atomernyő esetén miként garantálható az Egyesült Államok teljes elkötelezettsége és szerepvállalása Nyugat-Európában?) Ez a stratégiai aggodalom legélesebben a „nulla megoldás” körüli vitákban csúcsosodik ki, s az ország fekvése miatt elsősorban az NSZK-ban. Bonnban elsősorban azt hangoztatják, amennyiben a közepes hatótávolságú rakétákat leszerelik Európában, ugrásszerűen megnő az ezer kilométernél rövidebb hatótávolságú atomfegyverek jelentősége, nem is beszélve a hagyományos erőkről. A bonni politikusok eltérő módon ítélik ugyan meg a teendőket, abban azonban általában egyetértenek, hogy még nyugat-európai válaszlépés, vagy diplomáciai tárgyalások Nyugat- Európában elfogadhatónak tartott végeredménye esetén is törés keletkezik a NATO nyugat-európai vezérlő stratégiai elvében, a rárugalmas reagálásban. (Ennek egyik hadászati-stratégiai elve, hogy hagyományos erőkkel kezdeményezett ellenséges támadás esetén Európában hamar át kell lépni az atomküszöböt, mert a Varsói Szerződés nyugati értelmezés szerinti, állítólagos fölénye a hagyományos erők terén csak így semlegesíthető. Bonni értékelés szerint „nulla megoldás” esetén a rugalmas reagálás hadászati láncolatából kihullik egy igen fontos elem. Hasonlóképpen nyilatkozott Chirac francia kormányfő is, amikor elsőrendű nyugat-európai biztonsági elvnek nevezte a nukleáris elrettentést.) A biztonság eme sokat vitatott területe, tehát a közepes hatótávolságú atomrakéták ügye a választásra készülő NSZK-ban nemcsak a kérdés természetes súlya miatt került előtérbe, hanem amiatt is, hogy éppen ezen a területen csapott össze a jelenlegi kormánykoalíció két fontos személyisége, Hans-Dietrich Genscher (FDP) külügyminiszter és Franz Josef Strauss (CSU) bajor tartományi miniszterelnök. A tudósítók úgy értékelték, ennek a szóváltásnak a tétje — feltéve a CDU—CSU-FDP koalíció 1987 elején a közvélemény-kutató intézetek szerint tapasztalható fölényét — nem is a választás, hanem az új kormány személyi összetételének és külpolitikájának kimunkálása. Gyakorlatilag Strauss „rögtön a második sebességbe kapcsolt”, s már a választások utáni időszakra gondolt, amikor külpolitikailag ismételten letette névjegyét. A bajor tartományi miniszterelnök kifejtette, hogy a jelenlegi körülmények között Nyugat-Európa számára elfogadhatatlan a nulla megoldás. Csak abban az esetben adható rá áldás, ha vele párhuzamosan megállapodnak a rövid hatótávolságú európai atomrakéták leszereléséről. Ellenkező esetben a NATO- nak — úgymond válaszlépésként — ellenintézkedéseket kell tennie, azaz rövid hatótávolságú rakétákat kell telepítenie. (Genscher a nulla megoldás mellett tört lándzsát, annak bizalomerősítő jellege miatt.) Strauss fellépése némileg meglephette Kohl kancellárt, bár a bonni kormányból nyilván nem véletlenül kihagyott Straussról Kohlnak aligha lehetnek hiányos ismeretei... Tény, hogy a január 25-i választásokra készülő Kohl éppen Strauss kijelentései miatt belekényszerült egy kényes biztonságpolitikai vitába. (Mindezt csak tetézte, hogy Kohl szerencsétlen kijelentésével maga is alaposan lehűtötte a szovjet— nyugatnémet viszonyt, s ez ugyancsak kiihat a választásokrakészülődő pártok külpolitikai taktikázására.) Kohl szerint a nulla megoldás csak akkor elfogadható, ha a rakéták leszerelése után — tehát nem a közepes hatótávolságú rakétákról folyó tárgyalásokkal párhuzamosan — eszmecsere kezdődik a rövid hatótávolságú rakétákról is. (Kohlt más téren is kellemetlen helyzetbe hozta a bajor tartományi miniszterelnök. Kiderült ugyanis, hogy Strauss közvetítésével 1984 óta tárgyalások folytak az NSZK és a Délafrikai Köztársaság között fegyvereladásról, elsősorban tengeralattjárók összeszerelési tervének átadásáról. Márpedig az ellentétes az ENSZ 418-as — 1977-ben hozott — határozatával, miszerint az apartheid rendszernek nem szabad fegyvereket szállítani. A meglehetősen homályos ügy részleteit most parlamenti vizsgálóbizottság elé utalták, s ez a választások előtt aligha kedvező Kohl számára.) A nulla megoldásról Strausshoz hasonlóan meglehetősen kemény hangnemet ütött meg a nulla megoldással kapcsolatban Manfred Wörner hadügyminiszter is, aki tavaly evégi, washingtoni látogatásakor azt hangsúlyozta Weinberger előtt, hogy a közepes hatótávolságú rakéták leszerelését a 150—1000 kilométer hatótávolságú rakéták száma „kiegyenlítődésének” kell kísérnie.A biztonságpolitikai koncepciót az NSZK láthatóan szélesebb európai keretbe kívánja helyezni. Erre utalt Josef Holik is, aki 1986 végéig az NSZK küldöttségének vezetője volt a bécsi haderőcsökkentési tárgyalásokon. Holik: „Az NSZK kormányának nagy érdeke fűződik ahhoz, hogy a tárgyalásokat egész Európára kiterjesszék. Szerintünk a Közép-Európára koncentrálás egyfajta születési hiba, s ez addig fennáll, amíg nem lesz olyan tárgyalás, amely egész Európát magában foglalja az Atlantióceántól az Urálig.) Bonnban tisztában vannak azzal, külpolitikai céljaikat akkor érhetik el legkönnyebben, ha a NATO egységesnek bizonyul, s élén a korábbi dinamizmussal rendelkező, de európai partnereinek érdekeit megértő Egyesült Államok áll. Éppen ezért aggódnak a nyugatnémet fővárosban amiatt, hogy az iráni fegyvereladások következtében meggyengült Reagan elnök, nem lassítja-e a kelet-nyugati kapcsolatok javulását? Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó nyilatkozatot adott Horst Teltschik, Helmut Kohl tanácsadója külpolitikai ügyekben: „Kétségtelen veszély, hogy az amerikai kormány — csakúgy mint az amerikaiak általában — egyre jobban saját magával lesz elfoglalva ... Így előállhat, hogy mindazokat az érdekeket, amelyeket mi a kelet-nyugati kapcsolatok szempontjából oly fontosnak tartunk, nem követik olyan figyelemmel, mint ahogyan azt mi szeretnénk.” „Elemi érdek” Nemcsak a közelgő választással magyarázható, hogy a nyugatnémet külpolitika irányítója, Hans-Dietrich Genscher az utóbbi időiben még a szokásosnál is többször nyilatkozott. Egyrészt az NSZK általános érdekeinek megfelelően igyekeztek helyreállítani az NSZK tekintélyét Kelet- Európában. Ez Kohl kancellár szerencsétlen nyilatkozata, majd az ezt követő szovjet—nyugatnémet elhidegülés miatt megroppanni látszott. Másrészt Genscher határozott fellépésében kétségtelenül szerepet játszott az, hogy éppen Strauss bajor tartományi miniszterelnökkel szemben — a választások előestéjén — igyekezett kristálytiszta FDP-álláspontot felrajzolni a választók előtt. Márpedig az ötszázalékos küszöb — a Bundestagba kerüléshez ennyi szavazatra van szükség — átlépése miatt örökké aggódó FDP fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az SPD—FDP koalíció óta az NSZK józan keleti politikájának legfontosabb garanciáját a párt, s személy szerint Genscher külügyminiszter adja. (A tavalyi, egyszerűnek igazán nem mondható évben például ibonai értékelés szerint jelentős mértékben nőtt a sürgős rokoni látogatásra az NSZK-ba utazásra engedélyt kapott NDK állampolgárok száma, s ezt Bonnban nagy jelentőségűnek tartják. Amíg 1985- ben 65 000-ren utaztak ilyen célból az NSZK-ba, addig tavaly 200 000-ren —szólnak a bonni adatok.) A kelet—nyugati kapcsolatok állandó fejlesztésének szándéka szűrődött ki Genscher tavaly decemberi, szófiai útjáról is. Bulgáriában a külügyminiszter NSZK ,,elemi érdekének” nevete a kelet-nyugati viszony vitáját, s ezt a megállapít, aligha szülte kizárólag a közeli választás finisének propaganda igénye... OLTVÁNYI TAMÁS NYUGATNÉMET EXPORTCIKK: TENGERALATTJÁRÓ Ellentétes az ENSZ 418-as határozatával MAGYARORSZÁG 1987/1