Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-07 / 27. szám

Interjú Nyilatkozik Kádár János Látogatás VI. Pál pápánál Bevonulás Csehszlovákiába I IX. — 1956 után a belső konszolidá­ció hamarabb indult el és gyor­sabban zajlott le, mint a megté­pázott nemzetközi tekintély hely­reállítása. Ez utóbbi vonatkozá­sában talán sorsdöntő volt a ma­gyar kérdés levétele az ENSZ na­pirendjéről. A folyamat betetőzé­sének, nemzetközi kapcsolataink megkoronázásának tekinthető az ön Vatikánban tett látogatása 1977-ben. Visszatekintve: hogyan ítéli meg az akkori eseményeket? — Azt hiszem, egyet lehet ér­teni azzal a megállapítással, hogy hazai dolgainkat gyorsabban tud­tuk rendezni, mint nemzetközi kapcsolatainkat. Ebben szerepet játszott az egyik oldalon az, hogy a magyar nép hamar megértette: az új vezetés nem kíván a régi úton járni, s ha valami jobbat akarunk, mint ami ebben az or­szágban 1956-ban történt, azt csak együtt, összefogva érhetjük el. Másrészt a szembenállás egyik megnyilvánulása volt a magyar kérdésnek az ENSZ-közgyűlés na­pirendjére való felvétele. Látogatás az ENSZ-ben — Az ön személyében 1960 szeptemberében első alkalommal vett részt magyar párt- és állami vezető az ENSZ-közgyűlésen. Mi volt az ön New York-i utazásá­nak a célja? — Az út összehangolt akció volt, Hruscsov javaslatára a szocialista országok mindegyike a legmaga­sabb szinten képviseltette magát. Együtt utaztunk egy szovjet utas­­szállító hajóval, s a közgyűlésen módunk volt kifejteni álláspon­tunkat a kelet—nyugati kapcso­latok javításáról, a leszerelésről. — Ön abban az időben nem ör­vendett nagy szimpátiának az or­szág­­határain kívül. Milyen volt a fogadtatás New Yorkban? — Nem mondhatnám, hogy túl­ságosan barátságos. Az elején még több százan tüntettek a magyar küldöttség ellen, bár­­az utolsó na­pokra már csak egy szál tüntető jutott. Egy kicsit korlátoztak is mozgásomban, de én ehhez hozzá voltam szokva, hiszen Horthy ide­jében a saját hazámban ugyanez megtörtént velem. De azért ezt szóvá is tettem. Azt viszont el kell mondanom, hogy az amerikai kor­mány részéről korrekt elbánásban részesültünk. Egyetértésről köztünk akkor még szó sem lehetett. A legnagyobb egyetértés talán a minket kísérő biztonsági emberrel alakult ki. Ő is, mi is örültünk annak, amikor véget ért a láto­gatás. — Végül is mikor jutott nyug­vópontra az ENSZ-ben a magyar ügy, azt miért vették le a napi­rendről? — Azt hiszem, véglegesen 1963- ban. Sok minden szerepet játszott ebben, de talán elsősorban az or­szág politikai és gazdasági hely­zetének stabilizálása, aminek kö­vetkeztében mind több országgal rendeződött a viszonyunk. Olya­nok is felvették velünk a kapcso­latot, akik 1956 előtt nem álltak diplomáciai viszonyban hazánk­kal. Szerepet játszottak az ügy rendezésében az amerikai vezetés­ben felülkerekedő józan megfon­tolások is. Emlékszem egy talál­kozóra Averell Harriman külügy­miniszter-helyettessel Moszkvában. Beszélgetésünk is jelezte, hogy a magyar ügy már nekik is nyűg, púp a hátukon, ami egyre kényel­metlenebbé válik. Dávid és Góliát mérkőzése — Mi történt Moszkvában? — Mi magyar párt- és kor­mányküldöttséggel jártunk ott. Az egyik délután vendéglátóink lazí­tásként azt ajánlották — tudva, hogy én is kedvelem a sportot —, nézzük meg a szovjet—amerikai atlétikai versenyt. A javaslatot el­fogadtuk és Erdélyi Károllyal ki­mentünk a Luzsnyiki stadionba. Amikor a kormánypáholyba be­léptünk, annak egyik sarkában már ott ült Harriman úr, aki, úgy emlékszem, az atomrobbantásokat korlátozó szerződésről tárgyalt a szovjetekkel. Én nem akartam ve­le beszélgetni, de rövid idő nyíl­va váratlanul megjelent Hruscsov is, aki látva, hogy­ mi az egyik, Harriman a másik sarokban ül, összehozott bennünket. Az amerikai külügyminiszter­helyettes arról kezdett érdeklődni, jól haladnak-e a mi tárgyalásaink, mert ők nehezen boldogulnak. Mondtam, mi barátokkal tárgya­lunk, s különösebb nehézségeink nincsenek. Aztán a magyarországi helyzetre terelte a szót. Kérdezte, miért nem engedjük be az or­szágba az ENSZ főtitkárát és az általa vezetett ötös bizottságot. Mondtam, hogy mindenkit szíve­sen látunk, aki barátként vagy vendégként jön hozzánk, de ellen­őrökre nincs szükségünk. Mire Harriman azt mondta, pedig egy ilyen látogatás előmozdítaná a magyar kérdés levételét a napi­rendről. — Ön mit válaszolt? — Megkérdeztem a külügymi­niszter-helyettes urat, jól tu­­d­om-e, hogy az amerikai sportsze­rető nemzet és az amerikaiak kü­lönösen kedvelik a labdarúgást és az ökölvívást? Azt válaszolta: igen,­­valóban így áll a hely­zet. Nos, mondtam, akkor ez a sportszerető, nagy nemzet aligha tartaná komoly dicsőség­nek, ha ebben a bokszmeccs­ben, ahol Dávid mérkőzik Góliát­tal, maguk minket kiütnének. Mi­csoda győzelem lenne az maguk­nak? — kérdeztem. Harriman né­mi gondolkodás után azt válaszol­ta, hogy ebben sok igazság van. Hát igen. A diplomáciában az ilyen apró, előre nem tervezhető mozzanatok is számítanak. Persze, a magyar ügy levétele az ENSZ közgyűlésének napirendjéről, az évekig tartó diplomáciai aprómun­kának, mindenekelőtt a magyar nép munkájának, sikereinek volt köszönhető. — Az ötös bizottság azután mégis ellátogatott Budapestre? — Az már nem az ötös bizott­ság volt. U Thant úr, az ENSZ főtitkára azt követően jött Buda­pestre a magyar kormány vendé­geként, hogy az ENSZ-ben „elfe­lejtették” napirendre tűzni a ma­gyar kérdést. A főtitkár úr és a kíséretében levő ENSZ-diplomaták nagyon jó benyomásokat szerez­tek nálunk, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy teljesen szabaddá vált az út számunkra a nemzetközi életben. A pápa is méltányolta . Mi volt a vatikáni látogatás célja, mit értünk el vele? — Engem az olasz kormány el­nöke, Andreotti úr hívott meg mint az MSZMP első titkárát és az Elnöki Tanács tagját. Az, hogy a Vatikánba is ellátogathat­tunk és találkozhattunk VI. Pál pápával, az a hazánk és a Vati­kán közötti rendezett kapcsolatok jelképévé vált. — Mivel magyarázza, hogy a pápa az ön látogatását „minden kétséget kizáróan egyedülálló és különlegesen fontos esemény’’­­ként minősítette? — Őszentsége nem az én szemé­lyemnek szánta ezt a megállapí­tást, hanem azt a tényt akarta vele érzékeltetni, hogy a katolikus egyház feje és egy hatalmon levő kommunista párt vezetője talál­kozik, ami nem volt mindennapos jelenség a vatikáni protokollban. Másrészt, és azt hiszem, nem té­vedek, ha úgy vélem, két dolgot is elismert szavaival. Az egyik, hogy hazánkban az állam és az egyház viszonya akkor már hosz­­szabb ideje rendezett volt, illetve hogy a magyar nép elért valamit, amit még a Vatikánban is méltá­nyolnak. — Mennyi ideig tartott a talál­kozó, s miről beszélgettek? — Úgy emlékszem, hogy har­minc percet adtak az úgynevezett négyszemközti beszélgetésre, ame­lyen ott volt a külügyminiszterünk és a pápa eg­yik munkatársa, no meg a tolmácsok is. Végül azon­ban jó egy órát beszélgettünk mindenféléről. A helsinki folya­matról is, amit a pápa nagyra ér­tékelt, s abban a mi szerepünket elismerte. Természetesen szóba került az állam és a hívők viszonya is. Én hangsúlyoztam­ ,mi azt szeret­nénk, ha a hívők nem kerülné­nek lelkiismereti válságba amiatt, hogy támogatják szocialista rend­szerünket, s nem­­kellene rosszul érezniük magukat azért, mert ugyanakkor hívőkként vallási meg­győződésük szerint élnek. — Mi volt VI. Pál pápa véle­ménye? — Úgy emlékszem, ebben is egyetértettünk, ő is azt vallotta, hogy a párbeszédet folytatni kell, tiszteletben tartva az egyház és a hívők jogos érdekeit, ugyanak­kor kellő megértést kell tanúsí­tani az állam sajátos gondjai és tevékenysége iránt. — Az olasz sajtó nagyra érté­kelte mind a római kormány kép­viselőivel folytatott tárgyalásokat, mind a VI. Pál pápával létrejött találkozót. — Emlékezetem szerint a sajtó­­konferencia szokatlanul élénk volt. Az újságírók igazolták az olasz temperamentumról hallottakat. — A Corriera della Sera a lá­togatást értékelve egyebek között azt írta, hogy „Kádár János tel­jes mértékben megerősítette em­berségén és bölcsességén alapuló tekintélyét’’, az Il Popolo pedig úgy fogalmazott, találó az a meg­állapítás, hogy ön „a kompro­misszumok robotosa". — A kompromisszumok roboto­sa megfogalmazásra magam is em­lékszem, azonban ezt nem ők ta­lálták ki. Ez már korábban meg­jelent valahol, és én sosem tilta­koztam ellene, mert egész életem­ben kerestem a kompromisszumos megoldásokat, ha lehetőség kínál­kozott ezekre. De azért ott, Rómában, elhang­zottak kevésbé hízelgő kérdések is. Az egyik például azt tudakolta, vajon én egyetértek-e az euro­­kommunista nézetekkel. A kérdés kicsit provokatívnak tűnt, hiszen előzőleg Berlinben egy közös nyi­latkozatban már állást foglaltunk ebben a dologban. E nyilatkozat szellemétől nem eltérve, én azt válaszoltam a kérdezőnek, hogy szerintem a nyugati országokban működő kommunista pártoknak joga van ahhoz, hogy saját poli­tikájukat valósítsák meg a saját viszonyaik között. S ezt én komo­lyan gondoltam, mert az volt a meggyőződésem, és ma is az, hogy a kommunista mozgalomban ré­gen megszűnt az egyetlen cent­rum. Ezt az élet, a pártok közötti kapcsolatok alakulása is igazolja. KÉZFOGÁS A VATIKÁNBAN „Nem volt mindennapos jelenség a vatikáni protokollban” MAGYARORSZÁG 1988/27

Next