Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 27. szám
Interjú Nyilatkozik Kádár János Látogatás VI. Pál pápánál Bevonulás Csehszlovákiába I IX. — 1956 után a belső konszolidáció hamarabb indult el és gyorsabban zajlott le, mint a megtépázott nemzetközi tekintély helyreállítása. Ez utóbbi vonatkozásában talán sorsdöntő volt a magyar kérdés levétele az ENSZ napirendjéről. A folyamat betetőzésének, nemzetközi kapcsolataink megkoronázásának tekinthető az ön Vatikánban tett látogatása 1977-ben. Visszatekintve: hogyan ítéli meg az akkori eseményeket? — Azt hiszem, egyet lehet érteni azzal a megállapítással, hogy hazai dolgainkat gyorsabban tudtuk rendezni, mint nemzetközi kapcsolatainkat. Ebben szerepet játszott az egyik oldalon az, hogy a magyar nép hamar megértette: az új vezetés nem kíván a régi úton járni, s ha valami jobbat akarunk, mint ami ebben az országban 1956-ban történt, azt csak együtt, összefogva érhetjük el. Másrészt a szembenállás egyik megnyilvánulása volt a magyar kérdésnek az ENSZ-közgyűlés napirendjére való felvétele. Látogatás az ENSZ-ben — Az ön személyében 1960 szeptemberében első alkalommal vett részt magyar párt- és állami vezető az ENSZ-közgyűlésen. Mi volt az ön New York-i utazásának a célja? — Az út összehangolt akció volt, Hruscsov javaslatára a szocialista országok mindegyike a legmagasabb szinten képviseltette magát. Együtt utaztunk egy szovjet utasszállító hajóval, s a közgyűlésen módunk volt kifejteni álláspontunkat a kelet—nyugati kapcsolatok javításáról, a leszerelésről. — Ön abban az időben nem örvendett nagy szimpátiának az országhatárain kívül. Milyen volt a fogadtatás New Yorkban? — Nem mondhatnám, hogy túlságosan barátságos. Az elején még több százan tüntettek a magyar küldöttség ellen, báraz utolsó napokra már csak egy szál tüntető jutott. Egy kicsit korlátoztak is mozgásomban, de én ehhez hozzá voltam szokva, hiszen Horthy idejében a saját hazámban ugyanez megtörtént velem. De azért ezt szóvá is tettem. Azt viszont el kell mondanom, hogy az amerikai kormány részéről korrekt elbánásban részesültünk. Egyetértésről köztünk akkor még szó sem lehetett. A legnagyobb egyetértés talán a minket kísérő biztonsági emberrel alakult ki. Ő is, mi is örültünk annak, amikor véget ért a látogatás. — Végül is mikor jutott nyugvópontra az ENSZ-ben a magyar ügy, azt miért vették le a napirendről? — Azt hiszem, véglegesen 1963- ban. Sok minden szerepet játszott ebben, de talán elsősorban az ország politikai és gazdasági helyzetének stabilizálása, aminek következtében mind több országgal rendeződött a viszonyunk. Olyanok is felvették velünk a kapcsolatot, akik 1956 előtt nem álltak diplomáciai viszonyban hazánkkal. Szerepet játszottak az ügy rendezésében az amerikai vezetésben felülkerekedő józan megfontolások is. Emlékszem egy találkozóra Averell Harriman külügyminiszter-helyettessel Moszkvában. Beszélgetésünk is jelezte, hogy a magyar ügy már nekik is nyűg, púp a hátukon, ami egyre kényelmetlenebbé válik. Dávid és Góliát mérkőzése — Mi történt Moszkvában? — Mi magyar párt- és kormányküldöttséggel jártunk ott. Az egyik délután vendéglátóink lazításként azt ajánlották — tudva, hogy én is kedvelem a sportot —, nézzük meg a szovjet—amerikai atlétikai versenyt. A javaslatot elfogadtuk és Erdélyi Károllyal kimentünk a Luzsnyiki stadionba. Amikor a kormánypáholyba beléptünk, annak egyik sarkában már ott ült Harriman úr, aki, úgy emlékszem, az atomrobbantásokat korlátozó szerződésről tárgyalt a szovjetekkel. Én nem akartam vele beszélgetni, de rövid idő nyílva váratlanul megjelent Hruscsov is, aki látva, hogy mi az egyik, Harriman a másik sarokban ül, összehozott bennünket. Az amerikai külügyminiszterhelyettes arról kezdett érdeklődni, jól haladnak-e a mi tárgyalásaink, mert ők nehezen boldogulnak. Mondtam, mi barátokkal tárgyalunk, s különösebb nehézségeink nincsenek. Aztán a magyarországi helyzetre terelte a szót. Kérdezte, miért nem engedjük be az országba az ENSZ főtitkárát és az általa vezetett ötös bizottságot. Mondtam, hogy mindenkit szívesen látunk, aki barátként vagy vendégként jön hozzánk, de ellenőrökre nincs szükségünk. Mire Harriman azt mondta, pedig egy ilyen látogatás előmozdítaná a magyar kérdés levételét a napirendről. — Ön mit válaszolt? — Megkérdeztem a külügyminiszter-helyettes urat, jól tudom-e, hogy az amerikai sportszerető nemzet és az amerikaiak különösen kedvelik a labdarúgást és az ökölvívást? Azt válaszolta: igen,valóban így áll a helyzet. Nos, mondtam, akkor ez a sportszerető, nagy nemzet aligha tartaná komoly dicsőségnek, ha ebben a bokszmeccsben, ahol Dávid mérkőzik Góliáttal, maguk minket kiütnének. Micsoda győzelem lenne az maguknak? — kérdeztem. Harriman némi gondolkodás után azt válaszolta, hogy ebben sok igazság van. Hát igen. A diplomáciában az ilyen apró, előre nem tervezhető mozzanatok is számítanak. Persze, a magyar ügy levétele az ENSZ közgyűlésének napirendjéről, az évekig tartó diplomáciai aprómunkának, mindenekelőtt a magyar nép munkájának, sikereinek volt köszönhető. — Az ötös bizottság azután mégis ellátogatott Budapestre? — Az már nem az ötös bizottság volt. U Thant úr, az ENSZ főtitkára azt követően jött Budapestre a magyar kormány vendégeként, hogy az ENSZ-ben „elfelejtették” napirendre tűzni a magyar kérdést. A főtitkár úr és a kíséretében levő ENSZ-diplomaták nagyon jó benyomásokat szereztek nálunk, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy teljesen szabaddá vált az út számunkra a nemzetközi életben. A pápa is méltányolta . Mi volt a vatikáni látogatás célja, mit értünk el vele? — Engem az olasz kormány elnöke, Andreotti úr hívott meg mint az MSZMP első titkárát és az Elnöki Tanács tagját. Az, hogy a Vatikánba is ellátogathattunk és találkozhattunk VI. Pál pápával, az a hazánk és a Vatikán közötti rendezett kapcsolatok jelképévé vált. — Mivel magyarázza, hogy a pápa az ön látogatását „minden kétséget kizáróan egyedülálló és különlegesen fontos esemény’’ként minősítette? — Őszentsége nem az én személyemnek szánta ezt a megállapítást, hanem azt a tényt akarta vele érzékeltetni, hogy a katolikus egyház feje és egy hatalmon levő kommunista párt vezetője találkozik, ami nem volt mindennapos jelenség a vatikáni protokollban. Másrészt, és azt hiszem, nem tévedek, ha úgy vélem, két dolgot is elismert szavaival. Az egyik, hogy hazánkban az állam és az egyház viszonya akkor már hoszszabb ideje rendezett volt, illetve hogy a magyar nép elért valamit, amit még a Vatikánban is méltányolnak. — Mennyi ideig tartott a találkozó, s miről beszélgettek? — Úgy emlékszem, hogy harminc percet adtak az úgynevezett négyszemközti beszélgetésre, amelyen ott volt a külügyminiszterünk és a pápa egyik munkatársa, no meg a tolmácsok is. Végül azonban jó egy órát beszélgettünk mindenféléről. A helsinki folyamatról is, amit a pápa nagyra értékelt, s abban a mi szerepünket elismerte. Természetesen szóba került az állam és a hívők viszonya is. Én hangsúlyoztam ,mi azt szeretnénk, ha a hívők nem kerülnének lelkiismereti válságba amiatt, hogy támogatják szocialista rendszerünket, s nemkellene rosszul érezniük magukat azért, mert ugyanakkor hívőkként vallási meggyőződésük szerint élnek. — Mi volt VI. Pál pápa véleménye? — Úgy emlékszem, ebben is egyetértettünk, ő is azt vallotta, hogy a párbeszédet folytatni kell, tiszteletben tartva az egyház és a hívők jogos érdekeit, ugyanakkor kellő megértést kell tanúsítani az állam sajátos gondjai és tevékenysége iránt. — Az olasz sajtó nagyra értékelte mind a római kormány képviselőivel folytatott tárgyalásokat, mind a VI. Pál pápával létrejött találkozót. — Emlékezetem szerint a sajtókonferencia szokatlanul élénk volt. Az újságírók igazolták az olasz temperamentumról hallottakat. — A Corriera della Sera a látogatást értékelve egyebek között azt írta, hogy „Kádár János teljes mértékben megerősítette emberségén és bölcsességén alapuló tekintélyét’’, az Il Popolo pedig úgy fogalmazott, találó az a megállapítás, hogy ön „a kompromisszumok robotosa". — A kompromisszumok robotosa megfogalmazásra magam is emlékszem, azonban ezt nem ők találták ki. Ez már korábban megjelent valahol, és én sosem tiltakoztam ellene, mert egész életemben kerestem a kompromisszumos megoldásokat, ha lehetőség kínálkozott ezekre. De azért ott, Rómában, elhangzottak kevésbé hízelgő kérdések is. Az egyik például azt tudakolta, vajon én egyetértek-e az eurokommunista nézetekkel. A kérdés kicsit provokatívnak tűnt, hiszen előzőleg Berlinben egy közös nyilatkozatban már állást foglaltunk ebben a dologban. E nyilatkozat szellemétől nem eltérve, én azt válaszoltam a kérdezőnek, hogy szerintem a nyugati országokban működő kommunista pártoknak joga van ahhoz, hogy saját politikájukat valósítsák meg a saját viszonyaik között. S ezt én komolyan gondoltam, mert az volt a meggyőződésem, és ma is az, hogy a kommunista mozgalomban régen megszűnt az egyetlen centrum. Ezt az élet, a pártok közötti kapcsolatok alakulása is igazolja. KÉZFOGÁS A VATIKÁNBAN „Nem volt mindennapos jelenség a vatikáni protokollban” MAGYARORSZÁG 1988/27