Magyarország, 1991. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-04 / 1. szám
ELPOLITIKA Privatizáljunk! De miből? Háromféle dátum — Nem földtörvény, kárpótlási önkényes földfoglalással dicsekedett egy szabolcsi parasztember a Kisgazdapárt karácsony előtti ülésén, majd úgy nyilatkozott a rádióban, hogy a még ősszel felszántott és bevetett, immár saját földjét a téesz ellenében törvényesítette a megyei bíróság. Még aznap este megszólalt a rádióban a Földművelésügyi Minisztérium jogi főosztályának vezető-helyettese, aki viszont törvénytelennek minősítette az ilyetén akciókat, annál inkább, mert van már legális út a földd visszaadására. Nem véletlenül kérdezte maga a pártelnök-miniszter, hogy ugyan miért nem tartottak igényt arra az 1,6 millió hektárra, ami e célra ki-, azaz visszavehető lett volna tavaly? Elbizonytalanodott válaszokat kapott, közülük említésre méltó, hogy nem azt juttatták volna, amit kértek, hanem rosszabb minőségűt, ami csakugyan sérelmezhető. Ám tudnivaló, hogy időközben egymillió hektár föld veszett el a mezőgazdaság számára: lakónegyedek, utak, s egyebek épültek rajta. Nem szólván ama csekélységről, hogy a száz hektáros gabonatábla közepén levő 8 holdnyi, egykori tulajdon ugyan miként vehető ki onnan? Az 1020-as Mindeme bonyodalmak csupán afféle előkérdései a januárban föltehetően még nagyobb viharokat támasztó kárpótlási törvény megalkotásának. Tehát nem földtörvényről van szó, amit olyanynyira várt és vár valóban mind a parasztság, mind a szélesebb honi, sőt remélt befektetései okán a külföldi pénzvilág és közvélemény. Alkotmánybírósági döntés tette szükségessé, hogy egyazon javaslatba kerüljön a gyár, a kicsi szabóműhely, boltocska, s a kétségkívül kényszerrel elvett földek tulajdonosainak kártalanítása. (ötmillió forint az előbbire fizethető felső határ.) Csakhogy: az 1020. számú törvényjavaslat első mondatában ez áll: „...a tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által 1449. június 8-a után az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról” kell szavaznia az Országgyűlésnek. De vajon mit szólnak e dátumhoz a 47-es esztendőt zászlajukra tűzött kisgazdák? Sőt, a Magyarországi Németek Szövetsége is hallatta már szavát, mégpedig az 1945-ös évet hangoztatván, hiszen a svábokat ugyebár 1946 folyamán telepítették át oda, ahonnan évszázadokkal azelőtt jöttek. (Küzdelem a vasfüggöny mögött című, a közelmúltban idehaza megjelent Nagy Ferenc-memoárból tudom csak meg: az akkori magyar miniszterelnök is csupán a kitelepítés megkezdése után értesült arról, hogy a potsdami döntés nem kötelezte Magyarországot erre. Vorosilov vezette félre a magyar kormányt, amikor a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság elnökeként arról értesítette, hogy a németeket köteles kitelepíteni.) Tehát van itt már 1945, 1947, 1949 — foglalkozzunk inkább az utóbbival, amely a parlament napirendjére került. Úgyszintén az ünnepek előtt tartott ülést a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének kibővített tanácsa, előző napon az elnöksége, s még azt megelőzően tartott a témakörben sajtótájékoztatót Nagy Tamás elnök és dr. Eleki János főtitkár. Előbbi az Agrárszövetség elnöke is, bevezetőként mosolyogva mondta az újságíróknak: „Először jutottunk közös platformra a kisgazdákkal.” Hogy miben? Az egyértelmű elutasításban ! Először arról szólt a fáma, hogy csak az állami, de téesz-használatban levő földek lehetnek a kártalanítás tárgyai. S hogy a javaslatot még ma is többen így értelmezik, arra bizonyság: hetilaptársunk, a HVG e „jóvátevő” törvényjavaslatot ismertetve, szintén ebből az alig 200 ezer hektárból indul ki. Akadt a sajtótájékoztató résztvevői közt is, aki így oroszul olvasott. Nagy Tamás több ízben hívta föl figyelmünket a javaslat részletes indoklásának utolsó passzusára: „Azokban az esetekben, ahol a kárpótlás alapjául a termelőszövetkezet tulajdonában álló termőföld szolgál, az állam a kárpótlási jegyek fedezetének megteremtése érdekében az ilyen jegyek névértékével az érintett termelőszövetkezetek vagyonát megterheli.” Hol a teherbíró képesség? Nos, vajon mekkora summáról, illetve annak megterheléséről lehet szó, mégpedig úgy, hogy a kamatokat is bekalkuláljuk? Három és fél millió hektárt számolva, 60—70 milliárdtól 100—120 milliárdig terjedhet ez az összeg, amit 15—20 milliárd forint kamat súlyosbít. Csak ez utóbbi pénz annyi, mint az évi téesznyereség! Ha az első termelőszövetkezeti város, Túrkeve ma egyetlen téeszének példájánál maradunk, úgy annak 17 ezer hektárjából 4,5 ezer az állami tulajdon, 2,5 ezer a tagoké és 10 ezer az úgynevezett megváltott föld, vagyis jogilag már téesz-tulajdon, ha köztudomású is, hogy ez a „megváltás” formális forintokon múlott. Mivel jó földek a túrkeveiek, 20 aranykoronát számolva, s a törvényjavaslatban szereplő 2000 forintos kártalanítási összeggel fölszorozva, 400 millió forintra rúgna a kártalanítás. összevetésül: a téesz évente legföljebb 40 milliós nyereségre tesz szert... Hol van hát akkor az a „teherbíróképesség”, aminek figyelembevételéről oly kenetteljesen fogalmaz a törvényjavaslat bevezető passzusa? Az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője két végletről szólt elnökségi előadásában: kárpótlás nincs, illetve mindent azonnal vissza! Az FM képviselője mondotta el ugyanitt, hogy a javaslat kidolgozására húsz óra állt a bizottság rendelkezésére, márpedig a hamari munka ... Hogyan is terjedhetett volna ki a még oly jószándékú javaslattevők figyelme az olyan összefüggésekre, hogy mi lesz a nyugdíjas parasztokkal, mi a személyi jövedelemadókkal, és így tovább. Hetyei János, adonyi elnök még középiskolás volt, amikor — 1952- ben — elvették földjüket. Az a föld még két évig műveletlen maradt, azután lőcsölték rá a téeszre. Ugyanakkor elvették apja kisiparos műhelyét, de erről most senki nem beszél! Vajon igazságos-e — lásd alkotmánybírósági döntés a jogegyenlőség mibenlétéről —,hogy semaz ipari, sem a fogyasztási szövetkezeteket most semminő kárpótlás nem terheli?! (Valaki közbeszólt: nem akarjuk persze, hogy aszomszéd tehene is megdögöljön!) Ugyanő kesergett azon, hogy most már senki nem törődik azzal,ha külföldi kézbe jut a föld? (Miniszteriális válasz: ha az elvételkor magyar állampolgár volt az illető, jussa van egykori földjére!) Adonyban alig 25 hektár a téesz-kezelte állami föld, kénytelenek hozzányúlni a többihez, csakhogy az abból élő hatszáz ember sorsa vajon miként alakulhat? Az állam vette el... Most már minden figyelem a Duna-parti palotára fordul. Sokan remélik, hogy az Országgyűlés megbuktatja a javaslatot, annyit azonban mindenki belát, hogy kártalanítani valamiként csakugyan kell. Hogy miből? — térünk viszsza a kérdések kérdésére. Az állam vette el, a téeszek hasznát is a társadalom élte föl, gondoljunk csak a még nem is olyan régen alacsony élelmiszerárakra. Dönteni mindenképpen kell, hiszen akár az új téesz-törvényt, akár a csődtörvényt meghozni másképp nem lehet. Van a tarsolyban persze más eszköz is: a göllei téesz elnöke írta alá, s országos demonstrációra hív föl, aminek megszervezésére ugyan még nem gondol a MOSZ, de hát végső „megoldásként” szóba jöhet ... Ez persze csak rontana az élelemellátás kilátásain, amelyek amúgy is borúsak. A már említett kisgazdapárti nagyválasztmány után a tévé nézői elé az éhínség rémképét vetítette föl egy viszonylag fiatal küldött. Ami a szomszédban — Bukarest, Szófia, Moszkva és kapcsolt részei — már valóság, az holnap nálunk is kopogtathat. KERESZTÉNYI NÁNDOR Teli pultok — de meddig? MANYORSZÁG