Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
szont nem, ez pedig bizonytalanságot szül. Hál’Istennek rendkívüli esemény nem történt, politikai stabilitás van. Az olimpiát feltétlenül pozitívnak értékelem, minden felhang nélkül. Örülök annak is, hogy vannak olyan emberek, akik minden kalapálás ellenére vállalják az irányítást és a felelősséget. 2. Az országnak az a legnagyobb baja, hogy az erkölcsi oszlopok kidőltek, ez szegényre, gazdagra is kiterjed, nincs mérték. Az ifjúság csaknem a teljes szétesés állapotában van, és ebben nem látjuk a felemelkedés útját, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy itt eredményt tudjunk felmutatni, ezért nem értem igazán, hogy egyesek miért pofozzák az egyházat, hiszen segíteni kellene minden téren. 3. Biztató ugyanakkor, hogy a kiszolgáltatott emberekkel láthatóan törődnek, most próbálják kiépíteni azokat a rendszereket, amelyek védik őket. A törvényhozás munkája a problémák ellenére megfelelő. Az egyház életében is sok közösség működik, nagy a mozgás, ezek nagyon sokszínűek, és ami örömteli, hogy ez biztosítja az egyház megújulását. 4. A papnak a karácsony különleges esemény — túl a teológián, hogy Jézus Krisztus megszületett —, a mások örömének a biztosítása, szélesebb spektrumát lehet elérni az embereknek, mások örömét teljesebbé tehetjük a közreműködésünkkel. Lukács László (A Vigília főszerkesztője): 1. Nem az ünneprontás szándéka vezérel, hanem az őszinteség, amikor hazánknak ezt az évét, jelenlegi közhangulatunkat, netán közállapotainkat Bessenyeivel próbálom jellemezni: „Valljuk meg, hogy nagyon megszürkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk. Csudálkozom nagy nemzetünkön...” Bessenyeivel folytatnám: valljuk meg, hogy nagyon megszürkültünk az emberségben... 2. Bántott, gondolom, sokadmagammal, mindaz, ami az emberiesség ellen történt köz- és magánéletünkben. Bánt a parlament és a sajtó hangnemének eldurvulása, bánt a közéletben és a mindennapi érintkezésben az agresszivitás, az előítéletesség, a türelmetlenség, a gyanakvás, a bizalmatlanság és a rosszindulat eluralkodása. Bánt a közbiztonság romlása, az emberekben erősödő szorongás. 3. A fentiekkel kapcsolatosak örömeim is: minden olyan alkalom, amelyen igazi találkozó jött létre magyar és magyar, ember és ember között, amikor egyesek és csoportok átlépték édességük, önérdekeik, előítéleteik korlátait, és — legalább egy-egy ünnepi alkalomra — tudtak valódi közösséget alkotni egymással. Amikor előítéletek oldódtak, amikor emberek bocsánatot kértek és megbocsátottak, amikor a sajátjuk elébe helyezték mások érdekeit vagy szempontjait, amikor önzetlenül és szolgálatkészen segítségére siettek másoknak. 4. A karácsony számomra a békesség ünnepe, hiszen ekkor jött el közénk a békességszerző Megváltó: Jézus Krisztus, akinek élete és személye a Szeretet- Istent mutatja meg a világnak, s a szeretet esélyét adja meg az emberiségnek. Akkor lesz igazi ünnep a karácsony, ha alkalmat és indítást ad a földi megbékélésre, megszürkült emberségünk orvoslására, egészebbé tágítására. Kutrucz Katalin (országgyűlési képviselő): 1. Nagyon nehéz év volt, talán sokaknak csalódást is okozó, de én remélem, hogy a nehéz évek közül az utolsók egyike, bár azt nem merném állítani, hogy az utolsó. 2. Konkrét szomorúságot nem tudok mondani, szomorúságok sorozata volt jellemző a ’92-es esztendőre. Egyrészt nem sikerültek olyan ütemben a dolgok, ahogy szerettük volna, nem tudtuk az emberekkel megértetni a nehézségek gyökereit, és azt, hogy egy ilyen nagymértékű átalakuláshoz idő kell, és hogy nem lehet visszatérni a langyos pocsolyába, amely csupán attól működött, hogy felvettek az akkori idők urai 20 milliárd dollár kölcsönt. 3. Örömöt talán az jelent, hogy — annak ellenére, hogy az egyes emberek még nem érzik, csak majd egy-két év múlva — látni már az alagút végét. Külön öröm számomra, hogy hosszú évek után először egy hetet tudtam pihenni a családommal. 4. A karácsony békét és a családot jelenti számomra. Roszik Gábor (országgyűlési képviselő): 1. A várakozásoknak és előrejelzéseknek megfelelően rettentő nehéz év volt. Lassan elmúlik ez a nehéz esztendő, s ennek nagyon örülök. Magunk mögött tudunk valamit, amire nem lesz jó emlékezni. Ugyanakkor a reménység jelei is megjelentek 1992-ben, amelyek a jövő felé mutatnak. A gazdasági helyzet alakulása olyan pozitívumokat mutat, melyek, ha talán 1993-ban nem is, de hamarosan meghozzák az eredményt. A magyar nép döntő többsége példamutató türelemmel — a ködösítéseknek nem bedőlve — viseli helyzetét, s szerintem tudja, hogy jóra fordul az ország sorsa. 2. A legnagyobb szomorúságom a boszniai háború. 3. Nehéz erre válaszolni, hiszen sok örömöm volt. Elsőként szeretném megemlíteni Tessedik Sámuel születésének 250. évfordulóját, azt a csodálatos ünnepséget, melyet április 26-án Tessedik szülőfalujában, Albertirsán tartottunk. Tessedik annak az alapítványnak a névadója, melyet gyermekek és várandós aszszonyok támogatására hoztam létre tavaly. Nagy öröm, hogy pár hete az alapítvány elhatározhatta az anyaotthon létrehozását, hajléktalan és krízishelyzetben lévő állapotos nők megsegítésére. 4. Számomra a karácsony az isteni szeretet bizonyítéka: megszületett Krisztus, a világ megváltója, szabadítója. A karácsonyt, mint mindig, szeretteimmel töltöm, s ebben gyermekeimtől szüleimig sok mindenki benne van. BODNÁR DÁNIEL BELPOLITIKA Szilveszterest a Gellérthegyen Huszonkét éves koromban, 1941 végén az a megtiszteltetés ért, hogy Schandl Károly meghívott a házában rendezett szilveszterestre. Ma már kevesen tudják, hogy Schandl Károly a két világháború közötti negyedszázados magyar közélet legjelentősebb alakjainak egyike volt. Hajdan államtitkár, egy ideig megbízott földművelésügyi miniszter, majd az Országos Hitelintézet vezérigazgatója, a Felsőház tagja, magyar királyi titkos tanácsos, Horthy kormányzó bizalmi embere. A háborús években náciellenes, minden szélsőséget elutasító és az angolszász orientáció híve. Az első világháború előtt, 1905-ben ő alapította — a Galilei Körnek az egyetemi ifjúságra gyakorolt hatása ellensúlyozására — az Országos Széchenyi Szövetséget, amelynek első elnöke és megszűnéséig legfőbb patrónusa volt. Társadalmi kérdésekben konzervatív beállítottságú, de minden demokrata irányzat felé nyitott politikusnak ismerték. A kitüntetésszámba vett meghívást annak tulajdoníthattam, hogy abban az évben a Széchenyi Szövetség kulturális alelnöke voltam. A Szövetséghez Halász Géza barátom, az elnök, hívására csatlakoztam. Mint Schandl titkárától megtudtam, főnöke azért kívánt bevezetni szilveszteri társaságába, mert engem szemelt ki a katonai bevonulás előtt álló Halász Géza utódának. Ebből azonban nem lett semmi, mert háromnegyed év múlva mind a ketten katonák lettünk, mégpedig a nehéztüzérségnél, Halász Hajmáskéren, én pedig a Szilágy megyei Zilahon. A Schandl család háza a Gellérthegy oldalán volt. A villában már jártam egyszer, mégpedig szövetségünk valamilyen delegációjával, de csak az előszobáig jutottunk, a háziak nem tudtak fogadni, és ezért csak névjegyeinket tettük a szobalány által felénk nyújtott ezüsttálcára. Az ünnepélyes alkalomra szmokingot öltöttem, mert az még a legszegényebb diákoknál is akadt, ha bálra vagy estélyre voltak hivatalosak, az esetek többségében kölcsönzőben szerezve be ezt az előkelő ruhadarabot. Én úgy jutottam hozzá, hogy valaki használt állapotban adta el és megfizethető áron. Ott feszítettem tehát az előkelő társaságban, amelyben a háziakon kívül senkit nem ismertem. Szaporán mondtam a nevemet, valahányszor Károly bácsi — mi, fiatalok csak így hívtuk — a többi vendégnek bemutatott. Sajnos, mindnek a nevét elfelejtettem már, kivéve Schandl József professzorét, aki a házigazda öccse és a mezőgazdaságtan országos hírű tudósa volt. Rá is csak azért emlékezem valószínűleg, mert hosszan beszélgettünk, sok kérdésre kellett válaszolnom. Éjfélkor kölcsönösen felköszöntöttük egymást, miként szokás, minden jót és szépet kívánva az elkövetkező esztendőre, 1942-re. Utána a társaság elhelyezkedett a legnagyobb szobában, körülülve azt a kis asztalt, amelyen a házigazda már különböző borítékokat rendezgetett. Hagyomány volt ebben a házban, hogy a szilveszteri társaság minden tagja éjfél után negyedív papírra ráírja, hogy mit jósol a következő évre, véleménye szerint mire számíthat az emberiség és a magyarság az elkövetkezendő tizenkét hónapban. E papírlapokat azután mindenki szépen összehajtja és beleteszi egy borítékba, amelyre ráírja a nevét. A következő szilveszterkor ezeket a borítékokat felbontják, és nyilvánosságra kerülnek az egy év előtti jóslatok. Nem tudom, hogy ez a játék gyakori vagy ismert volt-e másutt is, vagy Schandlék találták ki. Én sem előtte, sem utána soha nem találkoztam vele. Mindenesetre rendkívül szórakoztató volt hallani az 1940-es szilveszteresten megfogalmazott jövendöléseket. Schandl Károly egymás után bontotta fel a borítékokat és olvasta fel a papírlapokra írt jóslatokat. A játék következő menete abból állott, hogy ismét kapott mindenki egy papírlapot és borítékot, az egyikre ráírta az 1942-es prognózisát (mégha talán ez a szó nem volt is oly népszerű, mint ma), a másikra a nevét. Én is elvégeztem e műveletet, amely nem volt egyszerű, hiszen dúlt a háború és ezúttal már magyar részvétellel is (amely ellen a házigazda, emlékezetem szerint, oly sokszor emelte fel szavát). Az elkövetkező évben, ha nem is fordulatra, de sorsdöntő eseményekre lehetett számítani, és bizony nehéznek bizonyult valamennyire is reálisan a jövőbe tekinteni. A mi borítékjaink felbontásán és a jóslatok felolvasásán én már nem jelenhettem meg, mert 1942 októberében bevonultam katonának. És, hogy Kristóf Attilát parafrazáljam, több mint fél évszázad távlatából emlékezve, azt már nem tudom, hogy mit írtam arra a bizonyos cédulára, és abból mi vált valóra. BORBÁNDI GYULA HETI MAGYARORSZÁG 1993. január 1. • 7