Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-01 / 1. szám

szont nem, ez pedig bizonytalanságot szül. Hál’Istennek rendkívüli esemény nem történt, politikai stabilitás van. Az olimpiát feltétlenül pozitívnak értékelem, minden felhang nélkül. Örülök annak is, hogy vannak olyan emberek, akik minden kalapá­lás ellenére vállalják az irányítást és a felelősséget. 2. Az országnak az a legnagyobb baja, hogy az erkölcsi oszlopok kidőltek, ez sze­gényre, gazdagra is kiterjed, nincs mérték. Az ifjúság csaknem a teljes szétesés álla­potában van, és ebben nem látjuk a felemelkedés útját, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy itt eredményt tudjunk felmutatni, ezért nem értem igazán, hogy egye­sek miért pofozzák az egyházat, hiszen segíteni kellene minden téren. 3. Biztató ugyanakkor, hogy a kiszolgáltatott emberekkel láthatóan törődnek, most próbálják kiépíteni azokat a rendszereket, amelyek védik őket. A törvényho­zás munkája a problémák ellenére megfelelő. Az egyház életében is sok közösség működik, nagy a mozgás, ezek nagyon sokszínűek, és ami örömteli, hogy ez bizto­sítja az egyház megújulását. 4. A papnak a karácsony különleges esemény — túl a teológián, hogy Jézus Krisztus megszületett —, a mások örömének a biztosítása, szélesebb spektrumát le­het elérni az embereknek, mások örömét teljesebbé tehetjük a közreműködésünkkel. Lukács László (A Vigília főszerkesztője): 1. Nem az ünneprontás szándéka vezérel, hanem az őszinteség, amikor ha­zánknak ezt az évét, jelenlegi közhangulatunkat, netán közállapotainkat Besse­nyeivel próbálom jellemezni: „Valljuk meg, hogy nagyon megszürkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk. Csudálkozom nagy nemzetünkön...” Bessenyeivel folytatnám: valljuk meg, hogy nagyon megszür­kültünk az emberségben... 2. Bántott, gondolom, sokadmagammal, mindaz, ami az emberiesség ellen történt köz- és magánéletünkben. Bánt a parlament és a sajtó hangnemének el­durvulása, bánt a közéletben és a mindennapi érintkezésben az agresszivitás, az előítéletesség, a türelmetlenség, a gyanakvás, a bizalmatlanság és a rosszindulat eluralkodása. Bánt a közbiztonság romlása, az emberekben erősödő szorongás. 3. A fentiekkel kapcsolatosak örömeim is: minden olyan alkalom, amelyen igazi találkozó jött létre magyar és magyar, ember és ember között, amikor egyesek és csoportok átlépték édességük, önérdekeik, előítéleteik korlátait, és — legalább egy-egy ünnepi alkalomra — tudtak valódi közösséget alkotni egy­mással. Amikor előítéletek oldódtak, amikor emberek bocsánatot kértek és meg­bocsátottak, amikor a sajátjuk elébe helyezték mások érdekeit vagy szempontja­it, amikor önzetlenül és szolgálatkészen segítségére siettek másoknak. 4. A karácsony számomra a békesség ünnepe, hiszen ekkor jött el közénk a békességszerző Megváltó: Jézus Krisztus, akinek élete és személye a Szeretet- Istent mutatja meg a világnak, s a szeretet esélyét adja meg az emberiségnek. Akkor lesz igazi ünnep a karácsony, ha alkalmat és indítást ad a földi megbéké­lésre, megszürkült emberségünk orvoslására, egészebbé tágítására. Kutrucz Katalin (országgyűlési képviselő): 1. Nagyon nehéz év volt, talán sokaknak csalódást is okozó, de én remélem, hogy a nehéz évek közül az utolsók egyike, bár azt nem merném állítani, hogy az utolsó. 2. Konkrét szomorúságot nem tudok mondani, szomorúságok sorozata volt jellemző a ’92-es esztendőre. Egyrészt nem sikerültek olyan ütemben a dolgok, ahogy szerettük volna, nem tudtuk az emberekkel megértetni a nehézségek gyö­kereit, és azt, hogy egy ilyen nagymértékű átalakuláshoz idő kell, és hogy nem lehet visszatérni a langyos pocsolyába, amely csupán attól működött, hogy fel­vettek az akkori idők urai 20 milliárd dollár kölcsönt. 3. Örömöt talán az jelent, hogy — annak ellenére, hogy az egyes emberek még nem érzik, csak majd egy-két év múlva — látni már az alagút végét. Kü­lön öröm számomra, hogy hosszú évek után először egy hetet tudtam pihenni a családommal. 4. A karácsony békét és a családot jelenti számomra. Roszik Gábor (országgyűlési képviselő): 1. A várakozásoknak és előrejelzéseknek megfelelően rettentő nehéz év volt. Lassan elmúlik ez a nehéz esztendő, s ennek nagyon örülök. Magunk mögött tu­dunk valamit, amire nem lesz jó emlékezni. Ugyanakkor a reménység jelei is megjelentek 1992-ben, amelyek a jövő felé mutatnak. A gazdasági helyzet ala­kulása olyan pozitívumokat mutat, melyek, ha talán 1993-ban nem is, de hama­rosan meghozzák az eredményt. A magyar nép döntő többsége példamutató tü­relemmel — a ködösítéseknek nem bedőlve — viseli helyzetét, s szerintem tud­ja, hogy jóra fordul az ország sorsa. 2. A legnagyobb szomorúságom a boszniai háború. 3. Nehéz erre válaszolni, hiszen sok örömöm volt. Elsőként szeretném meg­említeni Tessedik Sámuel születésének 250. évfordulóját, azt a csodálatos ün­nepséget, melyet április 26-án Tessedik szülőfalujában, Albertirsán tartottunk. Tessedik annak az alapítványnak a névadója, melyet gyermekek és várandós asz­­szonyok támogatására hoztam létre tavaly. Nagy öröm, hogy pár hete az alapít­vány elhatározhatta az anyaotthon létrehozását, hajléktalan és krízishelyzetben lévő állapotos nők megsegítésére. 4. Számomra a karácsony az isteni szeretet bizonyítéka: megszületett Krisz­tus, a világ megváltója, szabadítója. A karácsonyt, mint mindig, szeretteimmel töltöm, s ebben gyermekeimtől szüleimig sok mindenki benne van. BODNÁR DÁNIEL BELPOLITIKA Szilveszterest a Gellérthegyen Huszonkét éves koromban, 1941 végén az a megtiszteltetés ért, hogy Schandl Károly meghívott a házában rendezett szilveszterestre. Ma már kevesen tudják, hogy Schandl Károly a két világháború kö­zötti negyedszázados magyar közélet legjelentősebb alakjainak egyike volt. Hajdan államtitkár, egy ideig megbízott földművelésügyi minisz­ter, majd az Országos Hitelintézet vezérigazgatója, a Felsőház tagja, magyar királyi titkos tanácsos, Horthy kormányzó bizalmi embere. A háborús években náciellenes, minden szélsőséget elutasító és az angol­szász orientáció híve. Az első világháború előtt, 1905-ben ő alapította — a Galilei Körnek az egyetemi ifjúságra gyakorolt hatása ellensúlyo­zására — az Országos Széchenyi Szövetséget, amelynek első elnöke és megszűnéséig legfőbb patrónusa volt. Társadalmi kérdésekben konzer­vatív beállítottságú, de minden demokrata irányzat felé nyitott politikus­nak ismerték. A kitüntetésszámba vett meghívást annak tulajdoníthattam, hogy ab­ban az évben a Széchenyi Szövetség ku­lturális alelnöke voltam. A Szö­vetséghez Halász Géza barátom, az elnök, hívására csatlakoztam. Mint Schandl titkárától megtudtam, főnöke azért kívánt bevezetni szilveszte­ri társaságába, mert engem szemelt ki a katonai bevonulás előtt álló Ha­lász Géza utódának. Ebből azonban nem lett semmi, mert háromne­gyed év múlva mind a ketten katonák lettünk, mégpedig a nehéztüzér­ségnél, Halász Hajmáskéren, én pedig a Szilágy megyei Zilahon. A Schandl család háza a Gellérthegy oldalán volt. A villában már jár­tam egyszer, mégpedig szövetségünk valamilyen delegációjával, de csak az előszobáig jutottunk, a háziak nem tudtak fogadni, és ezért csak névjegyeinket tettük a szobalány által felénk nyújtott ezüsttálcára. Az ünnepélyes alkalomra szmokingot öltöttem, mert az még a legsze­gényebb diákoknál is akadt, ha bálra vagy estélyre voltak hivatalosak, az esetek többségében kölcsönzőben szerezve be ezt az előkelő ruhada­rabot. Én úgy jutottam hozzá, hogy valaki használt állapotban adta el és megfizethető áron. Ott feszítettem tehát az előkelő társaságban, amelyben a háziakon kívül senkit nem ismertem. Szaporán mondtam a nevemet, valahányszor Károly bácsi — mi, fiatalok csak így hívtuk — a többi vendégnek bemutatott. Sajnos, mindnek a nevét elfelejtettem már, kivéve Schandl József professzorét, aki a házigazda öccse és a me­zőgazdaságtan országos hírű tudósa volt. Rá is csak azért emlékezem valószínűleg, mert hosszan beszélgettünk, sok kérdésre kellett válaszol­nom. Éjfélkor kölcsönösen felköszöntöttük egymást, miként szokás, min­den jót és szépet kívánva az elkövetkező esztendőre, 1942-re. Utána a társaság elhelyezkedett a legnagyobb szobában, körülülve azt a kis asz­talt, amelyen a házigazda már különböző borítékokat rendezgetett. Hagyomány volt ebben a házban, hogy a szilveszteri társaság min­den tagja éjfél után negyedív papírra ráírja, hogy mit jósol a következő évre, véleménye szerint mire számíthat az emberiség és a magyarság az elkövetkezendő tizenkét hónapban. E papírlapokat azután mindenki szé­pen összehajtja és beleteszi egy borítékba, amelyre ráírja a nevét. A kö­vetkező szilveszterkor ezeket a borítékokat felbontják, és nyilvánosság­ra kerülnek az egy év előtti jóslatok. Nem tudom, hogy ez a játék gyakori vagy ismert volt-e másutt is, vagy Schandlék találták ki. Én sem előtte, sem utána soha nem találkoz­tam vele. Mindenesetre rendkívül szórakoztató volt hallani az 1940-es szilveszteresten megfogalmazott jövendöléseket. Schandl Károly egy­más után bontotta fel a borítékokat és olvasta fel a papírlapokra írt jósla­tokat. A játék következő menete abból állott, hogy ismét kapott mindenki egy papírlapot és borítékot, az egyikre ráírta az 1942-es prognózisát (mégha talán ez a szó nem volt is oly népszerű, mint ma), a másikra a nevét. Én is elvégeztem e műveletet, amely nem volt egyszerű, hiszen dúlt a háború és ezúttal már magyar részvétellel is (amely ellen a házi­gazda, emlékezetem szerint, oly sokszor emelte fel szavát). Az elkövet­kező évben, ha nem is fordulatra, de sorsdöntő eseményekre lehetett számítani, és bizony nehéznek bizonyult valamennyire is reálisan a jö­vőbe tekinteni. A mi borítékjaink felbontásán és a jóslatok felolvasásán én már nem jelenhettem meg, mert 1942 októberében bevonultam katonának. És, hogy Kristóf Attilát parafrazáljam, több mint fél évszázad távlatából emlékezve, azt már nem tudom, hogy mit írtam arra a bizonyos cédulá­ra, és abból mi vált valóra. BORBÁNDI GYULA HETI MAGYARORSZÁG 1993. január 1. • 7

Next