Magyarország, 1995. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1995-07-07 / 27. szám
Hazai élet • A nemzeti érdek harcosa Beszélgetés Suchman Tamás privatizációs miniszterrel A miniszter íróasztala fölött az agg Kossuth portréja függ. Kiderül, nagy híve a múlt századi politikusnak. Suchman Tamással pillanatok alatt úgy elmerülünk politikusi ihletőjének értékelésében, továbbá a hazai zsidóság nemzeti érzelmének méltatásában, a kéziratgyűjtés, a magyar kultúra tárgyi emlékeinek témakörében, hogy nehéz a sokkal szárazabb témára, a privatizációra áttérnünk. Amikor nemrég vizsgálták az eddig végrehajtott privatizációkat, kiderült, hogy sok dokumentum eltűnt. Azt is megnézték, hogy kik tüntették el őket? — Ha nincs ügyiratkezelési szabályzat, vagy ha van is, de hiányos és nélkülözi a szigort, akkor nyilvánvaló, hogy minden eltűnhet. Ha olyan iratot semmisítettek meg, amelyen nincs megfelelő minősítő jelzés, akkor még a felelőst sem lehet megtalálni. Én nyilvánvalóan nem kezdek el viszszafelé nyomozgatni. Inkább azzal foglalkozom, hogy ilyen többé ne forduljon elő. Az előző kormányzat idején még az átlag magyar állampolgárnak is volt lehetősége kárpótlási jeggyel, illetőleg hitellel privatizálni. Vajon van-e esélye erre most, amikor a tőkeerős külföldieket, vagy a már eddig is vagyonos hazaiakat preferálják? Ha igen, hátrány-e, ha valaki ellenzéki, netán MDF-es? — Magyarországon az elmúlt negyven évben a szakértelmiség, az üzleti életben szerepet játszó emberek kilencvenöt százaléka kapcsolódott a rendszerhez. A rendszerváltás után ugyanazokkal indult meg az élet, akik korábban is szerepeltek. Volt öt százalék, akik valamilyen politikai okból tiltólistán voltak, és nem juthattak vezető pozícióba. A többségből kerültek ki az előző kormány kliensei, partnerei, közigazgatási vezetői is. Ezek egy része szakemberként dolgozott, szakmájukkal törődtek, és nem azzal, hogy milyen rendszer van. Másik részük szélkakasként mindig az éppen fennálló hatalomhoz kapcsolódik. Mi is ugyanazokkal vagyunk kapcsolatban, akár a szakemberekről, akár azokról van szó, akik mindenkihez tudnak alkalmazkodni. Sokan szeretnének néhány embert csak azért kizárni a „paradicsomból”, mert az MDF-hez kapcsolódott. Nálam ilyen különbségtétel nincs. Ha valaki rátermett és jó elképzelése van, lehet belőle bármi. Ezért támogattam például Kupa Mihály expénzügyminiszter és Hörcsik Richárd volt MDF-képviselő igazgatótanácsi pozícióba történő megválasztását. A tőkeerős emberek egyébként az átlagemberekből lettek, hiszen eredetileg nekik sem volt tőkéjük. Ehhez továbbra is csak rátermettség kell. Senki sincs semmilyen módon kizárva a privatizációból. A jog és a politika mindent biztosít a tehetség számára. — A privatizációs döntésekben a politikai vagy a gazdasági szempontok a fontosabbak? — Természetesen a gazdaságiak. — Akkor miért most akarnak eladni egy szállodaláncot, amikor az idegenforgalom időlegesen visszaesőben van? Miért nem várják meg az eladáshoz legkedvezőbb pillanatot? — A veszteséges értékesítésnek nem vagyok híve. Az értékesítési kényszer viszont tény, mert egész egyszerűen olyan tulajdonos kell, aki rendelkezik tőkével a működtetéshez és a szükséges beruházásokhoz. Óriási ellentmondás egyébként az, ami ilyenkor történik az árral. Azt is látni kell, hogy hazánkban általános a tőkehiány. Tehát nemcsak azért privatizálunk, hogy a költségvetés bevételhez jusson, hanem azért is, hogy a gazdaság a tőkeinjekciók hatására magasabb szinten működjön. Emlékeztetnék ugyanakkor arra, hogy a HungarHotels-láncot még az előző kormány kezdte privatizálni, és azt kell befejeznünk. Sajnos a szállodák felújításához az idegenforgalomban sincs elég tőke. Az előző kormányt sokan kritizálták, hogy magát nemzetinek nevezte ugyan, de a szuverenitás megőrzése szempontjából stratégiai fontosságú ágazatokat külföldi kézre juttatott. A maradékot — például az energiaszektort — éppen most kívánják eladni a külföldieknek. Nem fél-e attól, hogy hazánkat kívülről fogják irányítani? — Nem félek tőle. Eddig a nemzeti vagyon tizenhét százaléka került külföldi tulajdonba. Ez az arány ezután sem lesz lényegesen nagyobb. Sajnos a magyar befektetőknek nincs akkora tőkéjük, hogy egyes stratégiai fontosságú vállalatok privatizációjában részt vegyenek. Szerintem a megfelelő szerződések megkötésével megvédhetőek érdekeink. Én egyébként nagy harcosa vagyok a nemzeti érdekek érvényesülésének. Bizonyos szektorok privatizációját akadályozza a törvényi háttér hiányossága, ezért a folyamat megakadt. Miképp lehet például sajtóprivatizációt elindítani, hiszen az információs kerettörvényhez tartozó törvények még meg sem születtek? — A sajtóprivatizáció kizárólag üzleti alapon történik. A tulajdonjog és nem a működés szabályozása van az ÁPV Rt. kezében. Ugyanúgy csináljuk ezt a tranzakciót is, mint bármely másik ügyet — egész egyszerűen eladjuk az újságokat. A tulajdonosváltáshoz még nem szükségesek az ön által hiányolt törvények. Ahhoz persze kellenek majd, hogy a sajtó megfelelő környezetben működjön. Eddig is azért avatkoztam bele jó szándékkal a sajtóprivatizációba, hogy véletlenül se forduljon elő, hogy privatizációs várakozások miatt bármilyen sajtóorgánumot be kelljen szüntetni Magyarországon. Ezzel nem az állami veszteségeket akartam növelni, hanem úgy vélem, hogy pénzben nem kifejezhető érték a sajtószabadság. Ha netán éppen egy konzervatív hangvételű lapot szüntetnénk meg, mert olyan nagy az adóssága, akkor soha sem szabadulunk meg attól a bélyegtől, hogy privatizáció helyett politizálunk. Hála istennek, a veszteségek nem nőttek jelentősen, és már látszik, hogy valamennyi lap el fog kelni. Ezután megszülethetnek azok a törvények is, amelyek működésükhöz kellenek. — Arra ügyelnek-e, hogy ne sérüljenek a monopóliumellenes elvek? Ha például a német szabályozás szerint járnak el, akkor néhány kiadó — például a Vico és a Springer — már bőven monopóliumnak minősülne, és nem vehetne újabb lapot... — Ez rendkívül bonyolult kérdés, és biztos szabályozásra vár. Mindazonáltal azt gondolom, hogy legjobb szabályozó az olvasó. Ha a közönség bármely sajtóbirodalomhoz tartozó lapot nem tart elég színvonalasnak, akkor az a lap, az a birodalom előbb-utóbb összeomlik. Ha jó újságokat adnak ki, és nő a példányszám, a birodalom is tovább nő. Nyilvánvaló, hogy egy versenynek, akár szabályozott, akár szabályozatlan, nyertesei és vesztesei is vannak. Persze ha szabályozatlan a verseny, akkor egyesek predesztinálva vannak arra, hogy győzzenek. — Szép elmélet, érvényes is néhol, de ahol mi élünk, ezt a „predesztinációt” a reflexek és az érdekek is segítik. Nem a példányszám a döntő ugyanis, hanem a hirdetések. Nálunk pedig politikai megfontolásokból hirdetnek, tehát a most hatalmon lévő kurzus eddig is túlsúlyban lévő támogatói kapnak hirdetéseket, a másik oldal pedig tönkremegy. Nyugaton ezt úgy védik ki, hogy államilag dotálják a kevés hirdetést kapó sajtótermékeket. — Nem akarok ebbe a kérdésbe belebonyolódni, de nem is akarok kitérni előle. Nézze, a több száz éves demokráciákban sem volt ez jól működő rendszer, a piacgazdaság építésének kezdeti szakaszában. Ma ugyanez történik nálunk. Ezek a kívánatos viszonyok itt is ki fognak alakulni. Én kevesebb politikai célzatosságot látok a magyarországi jelenségekben, mint ön. Bízom benne, hogy ezek a dolgok rendeződnek. — A bizalom szép, de kevés, mert időközben megszűnhetnek a konzervatív lapok. Utána akár meg is lehet hozni a sajtómonopóliumot megszigorító törvényt, vagyis bebetonozni a fennálló állapotokat. Egyelőre késnek is a privatizációval... — Nincsen semmi késedelem. A pályázatok lezárultak és megtörténtek az előminősítések. Rövidesen ki lesz hirdetve a mindenki által kiemelt figyelemmel kísért Magyar Nemzet privatizációjának a győztese is. Remélem, nem szűnik meg a konzervatív sajtó, sőt még Kossuth egykori napilapja, a Pesti Hírlap is újraindul. SZÉKELY KECSKÉS JÁNOS Suchman Tamás, Boross Péter volt miniszterelnökkel beszélget a Parlamentben • 1995. július 7. MAGYARORSZÁG