Magyarország, 1898. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-14 / 14. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1898. PÉNTEK, JANUÁR 14. V. ÉVFOLYAM 14. SZÁM Elmebaj a politikában. Budapest, jan. 13. Olvasom, hogy az egyesült nemzeti­ségek kongresszusának végrehajtó bizott­sága német manifesztumot tett közzé. Egyik tót atyánkfiának «Nemezis» czimü kis röpiratát is elolvastam. Általában mindazt el szoktam olvasni, a­mi ezen a téren napvilágot lát Mert kötelességünk ismerni a sérelmet, s mert gőgös meg­vetéssel sohasem orvosoltak betegséget. Ilyen olvasmányok nélkül is tudom, hogy az egyszerű, munkás népnél hol szőrűt a csizma. Először is az a csizma szorít ott, a­melyik nincs. Nagy a sze­génység. Télen át hiányzik a munka. Sok a teher. Az állami teher is sok , de a községi, vármegyei útmunka, egy­házi, iskolai teher még több. Az igaz­gatás pedig silány. Sokszor igazságtalan. Gyakran brutális. Ritkán méltányos. Többször kegyetlen. A ruszticzia drága, hosszadalmas, bizonytalan. A népvéde­lem ismeretlen fogalom. A szegényügy merőben rendezetlen. Egészségügyi szol­gálat jóformán semmi ; e tekintetben ember és állat meglehetősen oltalom nélkül van. Mindehhez járul a mező­gazdaság régen tartó válsága, a föld műve­lésének kezdetleges volta, az értékesítés nehézsége, a hitel hiánya, a befektető, sok csekély értéke. Együttvéve mindezt: ime az a csizma, a­mely szőrűt, elégületlenséget okoz, panaszt sajtol a kebelből, könyet a szemekből. Nemzetiségi panaszt a nép között sohasem hallottam. Pedig velük és köz­tük éltem és élek sokat és sokszor. Tisztán magyarokból, vagy tisztán oláhok­ból, vagy tisztán szászokból alakult község az erdélyi részekben — a Szé­kelyföld kivételével — igen kevés van. Többnyire vegyesen laknak a szászok az oláhokkal, az oláhok a magyarokkal. Leggyakrabban az oláh faj van több­ségben. Ha észrevenné, hogy akár a szászszal, akár a magyarral másként bánnék az állam, a hatóság, a község, mint vele , akkor bizony fajbeli sérelme is volna. De miután naponkint látja, hogy az iga is egyenlő, a teher is egyenlő, a szenvedés is egyenlő, a pusztulás is, meg a bánásmód is , ennélfogva sem jobbnak nem nézi a másikat, sem rosszabbnak önmagát, ha­nem tűr, nyomorog, fizet, katonáskodik, panaszol, húzza a jármot, imádkozik az esőért, a jó időért, a kenyérért, és fél a kapatos embertől, akár szolgabíró, akár nyilvántartó, akár végrehajtó, akár oláh ügyvéd alakjában jelenik meg. Hanem azért mégis elolvasom a nem­zetiségi iratokat, mert látni akarom, hogy követelésükben van-e igazság, panasz­kodásukban van-e sérelem. Azt tapasztalom, hogy a leghiggadtabb és a legfanatikusabb tribün tökéletesen egy nyomon jár. Valamennyi panasz abban hegyeződik ki, hogy a magyar fajnak miért van politikai hegemóniája, és valamennyi követelés abban foglal­ható össze, hogy Magyarország oszlas­sák föl oláh, tót, német, szerb alkat­részekre. Sajnálni lehet, hogy ezt a mozgalmat politikai tekintetben félmüveit emberek vezetik. A müveit elmét könnyű volna meggyőzni a panasznak igazságtalan, és a követelésnek képtelen voltáról. De a félmüveit ember gyakran makacs, sok­szor előítéletes, mindig rövidlátó s több­nyire fonák észjárású. Ezeket nem meg­győzni, csak legyőzni lehet. Ezeknek tehát a betű nem használ. Ha a magyar public­isztika mégis foglalkozik irataikkal , ez nem nekik szól, hanem a magyar nemzetnek. A­mit írunk, azt a fölvilágosítás és meg­nyugtatás czéljából írjuk. Mert türelme­sebb, méltányosabb, igazságszeretőbb faj a magyarnál nincs. Sokszázados történelem bizonyítja a fajnak ezt a nemes jellemvonását. A­mely pillanat­ban ez az igazságszerető faj azt hinné, hogy a kormány nem hallgat egy in­dokolt panaszra és nem teljesít egy jogos követelést, hanem e helyett tör­vénytelen eszközökkel és erőszakos ha­talommal fojtja el az igazságot, abban a pillanatban sorakoznánk, én is, más is s velünk az egész magyar közvé­lemény elnyomott polgártársaink segít­ségére. Hanem hát nincsen igazuk. A magyar faj hegemóniája nem mes­terséges, hanem történelmi produktum. Kezdődött a honfoglalásnál, folytatódott az ország szervezésével, megtartásával és fejlesztésével, és el nem végződött, fönn nem akadt, bizonytalanná nem lett soha. Akkor sem, mikor a világhatalmak eldarabolták testünket ; akkor sem, mikor más ajkú véreink két nagy birodalommal szövetkeztek ellenünk ; akkor sem, mikor kíspadra vonszolva, ezer sebből vérzett a magyar haza. Ez nem szemrehányás, ez indok. Intézményeket, kultúrát, becsülést, erőt, nemzeti jellemet ennek a földnek a magyar faj adott. Ne feledjük: a sza­badságnak minden drága gyöngyét a ma­gyar faj ékelte be a szent koronába. A felelősség elvét, az egyenjogúság elvét, az ellenőrzés elvét, a függetlenség elvét a pozsonyi országgyűlés iktatta törvénybe. A feudumot is az a gyűlés törülte el. A kiváltságokat az a gyűlés tette semmivé. A közteherviselést az a gyűlés fogadta el. Az emberi hitnek, gondolatnak, egyesülésnek elidegeníthe­tetlen jogait az a gyűlés helyezte a köz­jog oltalma alá. Vájjon tudják-e a félműveit izgatók, hogy kik valának tagjai annak a gyű­lésnek ? Jut-e eszükbe, hogy azok mind­annyian magyar nemesek voltak, a­kik, minden külső kényszer nélkül, saját magasztos elveiket és önzetlen hajlamai­kat követve, hozták meg az egyéni ál­dozatot, csakhogy e hazában egyenlő szabadságot élvezhessen minden fajkü­lönbség nélkül, minden honpolgár ? És jut-e eszükbe, hogy éppen azért, mivel szabadságot szerzett a magyar faj az oláh­nak, tótnak, szásznak, horvátnak, szerbnek — éppen ezért az oláh, tót, szász, horvát és szerb fajok két nagyhatalom abszo­lút kormányával szövetkeztek és vérbe fulasztották a számukra is kivívott sza­badságnak minden áldását? Végre eszükbe jut-e, hogy az igy leigázott szabadságot megint csak a magyar faj kitartása, ellenállása, szilárdsága, böl­­csesége, ereje szerezte vissza. — — Kinek ? — A haza minden gyermekének, tehát nekik is. — — — Kitől ? — Attól az abszolút hatalomtól, melyhez vak eszköz gyanánt szegődött az oláh, szász, horvát, tót és szerb, nemcsak a háború véres napjaiban, hanem az akasztófá­val, börtönnel, számkivetéssel, jószág­­elkobzással és összes jogaink kifosz­tásával járó megrendszabályozásnak irtó­zatosan békességes napjaiban is. Megítélhető ebből, hogy mesterkélt produktum-e a magyar faj hegemóniája, avagy­ természetes alakulás? Megítél­hető, hogy akár a tradíc­ióknál, akár az államalkotó képességeknél, akár a szabadsághoz való ragaszkodásnál fogva, hazánkban melyik faj van hivatva a politikai és kulturális vezérletre ? A «Nemezis» czímű röpirat azt ki­­kívánja, hogy egyik se legyen vezér. Legyen egyenjogúság nemcsak a polgári törvénykönyv értelmében, hanem a köz­jog szerint is. Vagyis — miként a Schweitz — bomoljék föl az egységes Magyarország oláh, magyar, német, tót, szerb alkatrészekre. Mintha a lábam azt kívánná tőlem, hogy fűrészeltessem le, mert ö külön akar futni; ugyanezt kí­vánná a karom, mert ö külön akar dol­gozni, a fejem szintén, mert külön akar gondolkozni. Daraboljuk föl az országot, mert két­száz félművelt ember igy kívánja. A mit legádázabb ellenségeink abból a czélból tettek velünk, hogy országos tételünk megsemmisüljön s igy magukba olvasztassanak — midőn Temesi bánsá­got, Erdélyi nagyfejedelemséget csináltak, Dunántúli tartományt és Tótországot ter­veztek — azt most tegyük meg saját jó­­szántunkból. Mert különben kétszáz , helyben 4 kr. vidéken a kr. Kiadóhivatal: Sándor­ utcza 2. sz. neg­yed évre 3 frt60 kr. egész évre 14 frt — kr. Egyes szám ára: SZ. Szerkesztőség: Teréz-körút 19. sz. Előfizetési ár: Isimir Tih­­mni­r

Next