Magyarország, 1898. január (5. évfolyam, 1-31. szám)
1898-01-14 / 14. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1898. PÉNTEK, JANUÁR 14. V. ÉVFOLYAM 14. SZÁM Elmebaj a politikában. Budapest, jan. 13. Olvasom, hogy az egyesült nemzetiségek kongresszusának végrehajtó bizottsága német manifesztumot tett közzé. Egyik tót atyánkfiának «Nemezis» czimü kis röpiratát is elolvastam. Általában mindazt el szoktam olvasni, ami ezen a téren napvilágot lát Mert kötelességünk ismerni a sérelmet, s mert gőgös megvetéssel sohasem orvosoltak betegséget. Ilyen olvasmányok nélkül is tudom, hogy az egyszerű, munkás népnél hol szőrűt a csizma. Először is az a csizma szorít ott, amelyik nincs. Nagy a szegénység. Télen át hiányzik a munka. Sok a teher. Az állami teher is sok , de a községi, vármegyei útmunka, egyházi, iskolai teher még több. Az igazgatás pedig silány. Sokszor igazságtalan. Gyakran brutális. Ritkán méltányos. Többször kegyetlen. A ruszticzia drága, hosszadalmas, bizonytalan. A népvédelem ismeretlen fogalom. A szegényügy merőben rendezetlen. Egészségügyi szolgálat jóformán semmi ; e tekintetben ember és állat meglehetősen oltalom nélkül van. Mindehhez járul a mezőgazdaság régen tartó válsága, a föld művelésének kezdetleges volta, az értékesítés nehézsége, a hitel hiánya, a befektető, sok csekély értéke. Együttvéve mindezt: ime az a csizma, amely szőrűt, elégületlenséget okoz, panaszt sajtol a kebelből, könyet a szemekből. Nemzetiségi panaszt a nép között sohasem hallottam. Pedig velük és köztük éltem és élek sokat és sokszor. Tisztán magyarokból, vagy tisztán oláhokból, vagy tisztán szászokból alakult község az erdélyi részekben — a Székelyföld kivételével — igen kevés van. Többnyire vegyesen laknak a szászok az oláhokkal, az oláhok a magyarokkal. Leggyakrabban az oláh faj van többségben. Ha észrevenné, hogy akár a szászszal, akár a magyarral másként bánnék az állam, a hatóság, a község, mint vele , akkor bizony fajbeli sérelme is volna. De miután naponkint látja, hogy az iga is egyenlő, a teher is egyenlő, a szenvedés is egyenlő, a pusztulás is, meg a bánásmód is , ennélfogva sem jobbnak nem nézi a másikat, sem rosszabbnak önmagát, hanem tűr, nyomorog, fizet, katonáskodik, panaszol, húzza a jármot, imádkozik az esőért, a jó időért, a kenyérért, és fél a kapatos embertől, akár szolgabíró, akár nyilvántartó, akár végrehajtó, akár oláh ügyvéd alakjában jelenik meg. Hanem azért mégis elolvasom a nemzetiségi iratokat, mert látni akarom, hogy követelésükben van-e igazság, panaszkodásukban van-e sérelem. Azt tapasztalom, hogy a leghiggadtabb és a legfanatikusabb tribün tökéletesen egy nyomon jár. Valamennyi panasz abban hegyeződik ki, hogy a magyar fajnak miért van politikai hegemóniája, és valamennyi követelés abban foglalható össze, hogy Magyarország oszlassák föl oláh, tót, német, szerb alkatrészekre. Sajnálni lehet, hogy ezt a mozgalmat politikai tekintetben félmüveit emberek vezetik. A müveit elmét könnyű volna meggyőzni a panasznak igazságtalan, és a követelésnek képtelen voltáról. De a félmüveit ember gyakran makacs, sokszor előítéletes, mindig rövidlátó s többnyire fonák észjárású. Ezeket nem meggyőzni, csak legyőzni lehet. Ezeknek tehát a betű nem használ. Ha a magyar publicisztika mégis foglalkozik irataikkal , ez nem nekik szól, hanem a magyar nemzetnek. Amit írunk, azt a fölvilágosítás és megnyugtatás czéljából írjuk. Mert türelmesebb, méltányosabb, igazságszeretőbb faj a magyarnál nincs. Sokszázados történelem bizonyítja a fajnak ezt a nemes jellemvonását. Amely pillanatban ez az igazságszerető faj azt hinné, hogy a kormány nem hallgat egy indokolt panaszra és nem teljesít egy jogos követelést, hanem e helyett törvénytelen eszközökkel és erőszakos hatalommal fojtja el az igazságot, abban a pillanatban sorakoznánk, én is, más is s velünk az egész magyar közvélemény elnyomott polgártársaink segítségére. Hanem hát nincsen igazuk. A magyar faj hegemóniája nem mesterséges, hanem történelmi produktum. Kezdődött a honfoglalásnál, folytatódott az ország szervezésével, megtartásával és fejlesztésével, és el nem végződött, fönn nem akadt, bizonytalanná nem lett soha. Akkor sem, mikor a világhatalmak eldarabolták testünket ; akkor sem, mikor más ajkú véreink két nagy birodalommal szövetkeztek ellenünk ; akkor sem, mikor kíspadra vonszolva, ezer sebből vérzett a magyar haza. Ez nem szemrehányás, ez indok. Intézményeket, kultúrát, becsülést, erőt, nemzeti jellemet ennek a földnek a magyar faj adott. Ne feledjük: a szabadságnak minden drága gyöngyét a magyar faj ékelte be a szent koronába. A felelősség elvét, az egyenjogúság elvét, az ellenőrzés elvét, a függetlenség elvét a pozsonyi országgyűlés iktatta törvénybe. A feudumot is az a gyűlés törülte el. A kiváltságokat az a gyűlés tette semmivé. A közteherviselést az a gyűlés fogadta el. Az emberi hitnek, gondolatnak, egyesülésnek elidegeníthetetlen jogait az a gyűlés helyezte a közjog oltalma alá. Vájjon tudják-e a félműveit izgatók, hogy kik valának tagjai annak a gyűlésnek ? Jut-e eszükbe, hogy azok mindannyian magyar nemesek voltak, akik, minden külső kényszer nélkül, saját magasztos elveiket és önzetlen hajlamaikat követve, hozták meg az egyéni áldozatot, csakhogy e hazában egyenlő szabadságot élvezhessen minden fajkülönbség nélkül, minden honpolgár ? És jut-e eszükbe, hogy éppen azért, mivel szabadságot szerzett a magyar faj az oláhnak, tótnak, szásznak, horvátnak, szerbnek — éppen ezért az oláh, tót, szász, horvát és szerb fajok két nagyhatalom abszolút kormányával szövetkeztek és vérbe fulasztották a számukra is kivívott szabadságnak minden áldását? Végre eszükbe jut-e, hogy az igy leigázott szabadságot megint csak a magyar faj kitartása, ellenállása, szilárdsága, bölcsesége, ereje szerezte vissza. — — Kinek ? — A haza minden gyermekének, tehát nekik is. — — — Kitől ? — Attól az abszolút hatalomtól, melyhez vak eszköz gyanánt szegődött az oláh, szász, horvát, tót és szerb, nemcsak a háború véres napjaiban, hanem az akasztófával, börtönnel, számkivetéssel, jószágelkobzással és összes jogaink kifosztásával járó megrendszabályozásnak irtózatosan békességes napjaiban is. Megítélhető ebből, hogy mesterkélt produktum-e a magyar faj hegemóniája, avagy természetes alakulás? Megítélhető, hogy akár a tradícióknál, akár az államalkotó képességeknél, akár a szabadsághoz való ragaszkodásnál fogva, hazánkban melyik faj van hivatva a politikai és kulturális vezérletre ? A «Nemezis» czímű röpirat azt kikívánja, hogy egyik se legyen vezér. Legyen egyenjogúság nemcsak a polgári törvénykönyv értelmében, hanem a közjog szerint is. Vagyis — miként a Schweitz — bomoljék föl az egységes Magyarország oláh, magyar, német, tót, szerb alkatrészekre. Mintha a lábam azt kívánná tőlem, hogy fűrészeltessem le, mert ö külön akar futni; ugyanezt kívánná a karom, mert ö külön akar dolgozni, a fejem szintén, mert külön akar gondolkozni. Daraboljuk föl az országot, mert kétszáz félművelt ember igy kívánja. A mit legádázabb ellenségeink abból a czélból tettek velünk, hogy országos tételünk megsemmisüljön s igy magukba olvasztassanak — midőn Temesi bánságot, Erdélyi nagyfejedelemséget csináltak, Dunántúli tartományt és Tótországot terveztek — azt most tegyük meg saját jószántunkból. Mert különben kétszáz , helyben 4 kr. vidéken a kr. Kiadóhivatal: Sándor utcza 2. sz. negyed évre 3 frt60 kr. egész évre 14 frt — kr. Egyes szám ára: SZ. Szerkesztőség: Teréz-körút 19. sz. Előfizetési ár: Isimir Tihmnir