Magyarország, 1898. december (5. évfolyam, 334-363. szám)
1898-12-01 / 334. szám
a vágja az ajtót nem csupán az 1867., XII. hanem az 1898. I. t.-cz. is, s azzal is tisztáján van mindenki, hogy arra az alkotmányjogi kihágásra, melyet az 1898. I. t.-cz.-kel megengedett, a magyar törvényhozást ma többé elcsábitani nem lehet. Az osztrák miniszterelnök s a magyar miniszterek közli konferencziáról különben hivatalosan a következő értesítést adták ki : Thun gróf osztrák miniszterelnök Förstner Billeni lovag miniszteri titkár kíséretében ma ideérkezett és az Angol királynő fogadóba szállt. Délelőtt fél 11 órakor az osztrák miniszterelnök a magyar miniszterelnökségben Bánffy báró miniszterelnökkel és Lukács László pénzügyminiszterrel értekezett. A megbeszélés tárgya több, a kiegyezéssel összefüggő kérdés volt. Az osztrák kormánynak más tagja ezúttal nem érkezett Budapestre. A miniszterek tanácskozása d. u. háromnegyed 1 óráig tartott. Thun gróf déluttán 2 órakor visszautazot Bécsbe. Értesülésünk szerint a két kormány könnyen túlteszi magát azon a kényelmetlenségen, hogy a gazdasági kérdések rendezésére nézve 1899. jan. 1-ig alkotmányszerű megegyezés nem jövén létre, innen és túl a Lajtán ex lex, vagy igazibban contra legem állapot következik be. Kétség tárgya sem lehet ugyanis, hogy ha Magyarország a maga gazdasági függetlenségét 1899. jan. 1-ig alkotmányszerű formák közt újra le nem köti, a magyar állam szuverenitásának a gazdasági téren is ez ipso reaktiválódnia kell. Külön törvényhozási intézkedésre nincs semmi szükség s ha 1899. január 1-én nincs vámszövetség, akkor ipso jure külön vámterület van s a kormányra csak az a feladat hárul, hogy ennek a jogállapotnak gyakorlati érvényesüléséről gondoskodjék. Bánffy azonban mégis azt hiszi, hogy a kérdésnek ebben a részében nem kell semmit se csinálni. Minden marad úgy, ahogy van. Egyszerűen negligálni kell bizonyos lejárati terminusokat s akkor könnyű a helyzete annak, aki birtokon belül van. Minden számítást megzavar azonban a kvóta-kérdés. Mi történjék ezzel ? törvény szerint mindkét kvóta-deputáció véleményét mindkét parlament elé kell terjeszteni, s csak miután mind a két törvényhozó testület egyet nem értése konstatáltatott, lehet ő felségének döntésére bocsátani a kérdést. A törvényben megkívánt parlamentári processzust lejáratni azonban ma már lehetetlen. Az osztrák és a magyar kormány közt tehát arról folytak tanácskozások, hogyan volna lehetséges a törvényben megállapított modus procedendi elkerülésével egy kvótaprovizóriumot létesíteni. Mindezt, pártkülönbség nélkül, úgy tekintik, mint a Bánffy-kormány utolsó vergődését. Hogy Bánffy bukásával ideiglenesen ex lex állapot következik be, ez annál kevésbbé kelt félelmet akárkiben is, mert hiszen a dolgok mai helyzetében az ex lex állapot bekövetkezése Bánffy megmaradása esetén is elkerülhetetlen. •A Házban elterjedt hírek szerint Bánffy Dezső báró pártkérdést csinált abból, hogy a kormánypárt tagjai a Rakovszky mentelmi ügyében ne lássák a mentelmi jogot megsértve. A kormánypárt körében ugyanis igen sokan vannak, akik Krecsányi kapitány eljárását a leghevesebben elítélik és rosszalják, hogy a mentelmi bizottság előadója ebben az ügyben a bizottság elnökének nézetével ellenkező javaslatot terjesztett be. A pártkérdés felvetése daczára azonban többen a kormánypárt tagjai közül nem hajlandók a bizottság álláspontját a magukévá tenni. Egy második érdekes hír szerint a kormánypárt körében ismét mutatkozik oly mozgalom, mint volt a Szapáry-kabinet utolsó idejében, és amely a poroszok és breselék mozgalom elnevezés alatt lett ismeretes. A poroszok ismét jelentkeznek és legközelebb nyilvános szerepléssel akarják megmutatni, hogy a kormánypártnak oly gyakran hangoztatott «szolidaritása», csak a naiv hívők szemébe van meg. * * A Neues Wiener Abendblatt mai számában Tinin gróf budapesti útjáról czikkezve, azt is írja, hogy ma reggel Kaizl dr. is Budapestre utazott. (Ez utóbbi hír nem felel meg a valóságnak.) A lap a két miniszterelnök és a két pénzügyminiszter tanácskozásáról a következőket írja: A miniszterek mindenekelőtt egy technikai provizóriumra vonatkozó egyöntetű törvényjavaslat szövegét fogják megállapítani, amelyet mindkét parlament elé fognak terjeszteni. E provizórium parlamentáris elintézésének módja felett egyelőre csak kombiltácziók lehetségesek. Magyarországon azt hiszik, hogy — mint nekünk Budapestről jelentik — e törvényjavaslat Ausztriában a 14. §. alapján lép érvénybe, míg Magyarországon e törvényjavaslat életbeléptetése a kormányra bizatik, hogy ez, tekintettel az obstrukcióra, kibúvót találjon. A technikai provizórium abban az időpontban szűnnék meg ismét, amikor a kiegyezési javaslatok parlamentáris elintézése megtörtént. A miniszterek Budapesten a kvóta kérdésében is mindenesetre konferálni fognak, mert el akarják kerülni azt, hogy a jövő évben a király határozza meg a kvótát. Budapesten azt várják, hogy a törvényjavaslatra vonatkozólag megegyezés fog létesülni, amely a jelenlegi kvóta meghosszabbítását a jövő évre kimondaná. A nyomorék. Irta : Ciny de Maupassant, 1882-ben értem meg a következő kis történetet. Éppen kényelmesen elhelyezkedtem egy üres vasúti fülke sarkába és azzal a reménynyel zártam be az ajtót, hogy magam maradhatok, amikor azt hirtelen újra felrántották és egy hangot hallottam: — Vigyázzon a nagyságos úr, éppen a vonalak keresztezésénél vagyunk, a hágcsó nagyon magas. Egy másik hang felelt: «Ne félj, Lambert, majd fogódzkodom.» Erre aztán egy kerek kalappal fedett fej jelent meg, majd két kéz, melyek az ajtó két oldalán alkalmazott fogóba kapaszkodtak és lassan maguk után vontak egy vastag testet, melynek lábai a hágcsón a sétabothoz hasonló kopogást idéztek elő. Mikor a test végre keresztülerőszakolta magát az ajtón, két feketére fényezett falábat láttam a nadrágból kikandikálni. Az utas mögött egy fej jelent meg. — Elég kényelmesen van a nagyságos úr ?— Nagyon jól, Lambert. — Akkor most elhozom a csomagokat s a mankóit. — És egy szolga, ki a vén katona külsejével bírt, szintén bemászott a kocsiba. Egész halom gondosan beburkolt csomag volt a karján, melyeket egymásután a gazdája feje felett levő hálóba tett le. — Ugy ni, itt van mind, öt darab, czukor, baba, dob, puska és libamájpástétom. — Jól van, barátom. — Szerencsés utat, nagyságos úr ! — Köszönöm, Lambert, maradj egészséges! A szolga kiszállt, bezárta az ajtót — és én néztem a szomszédomat. Vagy harmincötéves lehetett, de a haja majd egészen fehér volt már. Rendjelt viselt, sűrű bajusza volt és nagyon kövér volt, olyan egészségtelenül kövér, amilyen az erőteljes, munkásférfi lenni szokott, ha valamely testi fogyatkozás tétlenségre készteti őt. Leszárította a homlokát, nagyolt szuszogott és hozzám fordulva, igy szólt: — Nem alkalmatlan önnek a füst, uram ? — A világért sem! E szemek, ez a hang, ez az arca ! Mindezt ismertem ! De honnan, mely időből ? Annyi bizonyos, hogy valahol már találkoztam ezzel az emberrel, beszéltem vele, megszorítottam a kezét, de hát ez már rég volt, nagyon rég! Eltűnt abban a ködben, melyben az elme emlékek után tapogat és repülő fantomokként üldözi azokat, anélkül, hogy megragadhatná. Ő is szünetlenül rám nézett, oly élesen, mint aki emlékszik ugyan valamire, de nincs egészen tisztában vele. Szemei zavartan elfordultak, míg néhány percz múlva a munkálkodó elme titkos és önfejű akarata által késztetve úja találkoztak és én igyszóltam : — Istenem, a helyett, hogy már egy óra óta titkon figyeljük egymást, inkább együttesen azon lehetnénk, hogy megtudjuk, honnan ismerjük egymást. Szomszédom szeretetreméltóan felelt: — Igaza van, uram. Bemutatkoztam: «Bonclair Henry vagyok, hivatalnok.» Szomszédom habozott egy kis ideig, majd azzal a bizonyos valamivel a szemében s hangjában, mely feszült gondolkodást árult el, így szólt: — Ah, igen, Poinceléknél találkoztam önnel, akkor, a háború előtt — éppen tizenkét éve. — Igen, uram ... oh ... hm, ön lehá Revalére hadnagy ? — Igen, sőt voltam már Revalére kapitány is, egész addig a napig, melyen a lábaimat elveszítettem ... Mind akettőt egyszerre ... egy ágyúgolyó vitte el. Újra megnéztük egymást most, hogy már egymásra ismertünk. Már tisztán emlékeztem a sugár, szép fiúra, ki oly vidám, kecses pajzánsággal rendezte a cotillont, hogy általában La Tromfénak nevezték. Ám e körvonalazott kép mögött rejlett még valami, egy történet, melyet tudtam és elfelejtettem — egyike ama történeteknek, melyeket jóakaró figyelemmel hallgattunk, melyek azonban csak könnyű, futó, szinte észrevétlen benyomást gyakorolnak ránk. Szerelem is volt benne. Nekem legalább megvolt ez a sajátságos érzésem, de egyéb semmi oly érzés, melyet a szaghoz lehetne hasonlítani, melyről a kutya ráismer a földön a vad nyomára. Lassan kint eloszlottak az árnyak és egy fiatal leány arcza tűnt fel a szemeim előtt. Majd egy rakéta recsegéséhez hasonlóan eszembe jutott a neve : Mandal kisasszony. És most már emlékeztem a többi körülményre is. Tényleg szerelmi történet volt, de a közönségesebb fajtából való. Az a leány szerette a fiatal embert, amikor én megismertem és beszéltek már a házasságukról is. A fiatal ember nagyon szerelmesnek és végtelenül MAGYARORSZÁG Budapest, 1898. csütörtök decísimber 1. A képviselőház ülése. Budapest, nov. 30. Két névszerinti szavazás volt a mai ülésben deczember másodikának a Ház által miként való megünneplése felett. Az ellenzék az elnök propozicziója felett nem provokált vitát, hanem Polónyi Gézának kijelentése után, hogy csak az elnök iránti tiszteletből tartózkodik a vitától, névszerinti szavazást kért csupán, melynek eredménye az lett, hogy az elnök javaslatát a Ház többsége elfogadta. Az ezután folytatott indemnity-vitának ma csak egy szónoka volt, Reitter János, ki a baloldal élénk tetszése mellett kritika tárgyává tette a választási visszaéléseket, a kormánynak a kiegyezés körül tanúsított bujkálását, végül pedig a rábaszabályozási kölcsön államosítása érdekében határozati javaslatot nyújtott be. Az ülés végén Sághy Gyula az Engel-féle hamis bor ügyében intézett interpellácziót a bel- és földmivelésügyi miniszterhez. Darányi válaszát, melyben fölsorolta a borhamisítás elleni megtorló intézkedéseket az egész Ház tudomásul vette, ellenben Perczelét, ki Splényi báró sajátságos magatartását ebben