Magyarország, 1899. április (6. évfolyam, 91-119. szám)

1899-04-01 / 91. szám

Budapest, 1899. szombat, április 1 MAGYARORSZÁG A haró Bánffy Dezső nemzetiségi politikájában nem volt meg az utóbbiak közül sem az egyik, sem a másik. Ban ily erőszakos volt­ lefelé és alázatos fölfelé. Mikor a belügyi tárc­zától eltiltották, belenyu­godott. Mikor a magyar helynevekről szóló törvényt csak azzal a klauzulával szentesítették, hogy nem hajtatik végre, s Bánffy elfogadta ezt is. Mikor azt parancsolták neki, hogy Romániának a hármas­ szö­vetséghez vall, simulása végett mutasson vidámabb arczot az erdélyi oláhoknak, Bánffy mosolygott. Ilyen megalázkodásokkal nem fér össze azután a legnem­zetibb miniszterelnöki titulus! Dr. Bánffy Dezső organizált egy nemzetiségi osz­tályt a miniszterelnökségben. Élére , ennek az osz­tálynak odaállított egy államügyészt. Jeszenszky Sándor nagy munkásságot fejtett ki s nem egy ered­ményt ért el. Csakhogy Bánffy rábízta a képviselő­­választásokat is. Jeszenszky hivatása volt: elnyomni a magyar ellenzéket és megsemmisíteni a román izgatókat. Minő ellentét minő abszurdum! A­ki nálunk a magyar nemzeti érzületet elnyomja, az sohasem fog megbirkózni a nemzetiségekkel! Az első ad erűt a másikra. S mert Bánffy Dezső együtt ütötte a magyart és az oláh­t — s mind a kettővel szemben igazságtalan módon és­ törvénytelen eszkö­zökkel járt el — ezért bukott meg mind a két irányban, a magyaroknál meg a románoknál is. Pázmándy Dénes­ űzhetne Magyarország gyarmat­politikát? Budapest, márcz. 31. A most megindult nagy szellemi mozgalom­ban, a­melyet a gyarmatpolitik­a kérdése keltett fel a politikai körökben, vettük az alábbi czik­­ket, mely válaszként hangzik a Magyarország fejtegetéseire, de a­mely nagybani és egészben csak megerősítését képezi a mi álláspontunknak. A hozzánk beküldött czikk így szól: Újabban szárnyra kelt az a hír, hogy az osztrák­­magyar birodalom gyarmatpolitikai kalandok után jár. Odaát Ausztriában sok híve van ennek az esz­mének, idehaza azonban méltán a legnagyobb bizal­matlansággal fogadják. Mi okozza ezt a nézeteltérést a birodalom két része között a gyarmatpolitika kér­désével szemben? Ha e kérdéssel behatóbban fog­lalkozunk, arra az eredményre, jutunk, hogy mi helyesen fogjuk fel a dolgot. Ezt bebizonyítandó, mindenekelőtt a gyarmatpolitika fogalmával kell tisztába jönnünk. Ha gyarmatpolitika alatt azt értjük, hogy egy hata­lom valamely a fejlődésben visszamaradt népet uralma alá hajt, megfosztja hazájától, erkölcseitől a kultúra álarcza alatt, vagy ha gyarmatpolitika „az, hogy hajórajt küldünk messze tengerekre, szárazföldi csa­patokat mozgósítunk, diplomácziát installálunk és mindezekkel mértéken fölül terheljük meg az állam kiadásait, míg idehaza, a legégetőbb kérdések várnak megoldásra,­­ vagy ha azt értjük alatta, hogy hát­védül vagy támaszul szolgáljunk egy más hatalom­nak gyarmatpolitikai czéljai elérésében, akkor a kivi­teli piac­ után szomjazó osztrák ipari túlproduk­­c­iónak is be kell látnia, hogy gyarmatpolitika ilyen értelemben csak káros lehet. Magyarországon belát­ják, hogy ez nem más, mint ezéltalan elfecsérlése az erőknek, a­mely végre Magyarországot is egy gyarmat színvonalára sülyesztené alá. Ha azonban a gyarmatpolitikát úgy értelmezzük, hogy kizárólag kereskedelmi érintkezésbe lépünk tengerentúli országokkal, a­hol a kultúra még nem hódított tért, azoknak eladjuk ipari termékeinket, termékeiket pedig megveszszük s e mellett tisztelet­ben tartjuk szabadságukat, akkor nem kell hajórajt és csapatokat, mozgósítanunk. Ez olyan­­ gyarmat­­politika, a­mely nem területi hódítások után jár, hanem egyedüli czélja a hazai ipar felvirágoztatása, a nyersterményeknek kívülről való olcsó beszerzése és egy, versenymentes fogyasztási terület megszer­zése, ilyen gyarmatpolitika csak hasznos lehet az országra nézve és kiszámíthatlan előnyöket rejt ma­gában. Tekintsük meg a dolgot más oldalról is. Magyarország nem bővelkedik lakosságban, a miért is kötelességünk a kivándorlás elé korlátokat vonni s az itth­onmaradhatás sarkalatos feltétele az itthon való megélhetés. A gépek munkája úgy a földmivelés, mint a kis- és nagyipar terén felesle­gessé teszi az emberi munkaerőt s ez az oka, hogy a gyér népesség dac­ára nálunk sok a felesleges munkaerő. Ezt a­ munkaerőt foglalkoztatni kell, a­mi csak akkor lesz lehetővé, h­a iparunk lesz: az iparfej­lesztésnek a fenti értelemben vett békés kereske­delmi gyarmatpolitika egyik föltétele. Nekünk nincs szükségünk szénrakodó állomásokra. Érdekeink nem kívánják, azonfelül pénzünk sincs hozzá, hogy más világrészekben hittérítő állomásokat tartsunk fenn, vagy vasutakat építsünk. Ezt hagyjuk azoknak a ha­talmaknak, a­melyek ke­zvetlen "yam­atpolitikájuk­útján már annyit nyertek, hogy ezt a czivilizáló fényűzést megengedhetik maguknak. Azonban igenis szükségünk van kereskedelmi összeköttetésekre, szük­ségünk van versenymentes fogyasztó területre, a­melyet nem akarunk meghódítani és épp ezért nem szükséges más hatalom elől megvédenünk. Egy ilyen fogyasztási terület biztosítása adná meg a­ hazai ipar fejlesztésének alapját és annak a lehetőségét, hogy valahára magyar tőkével lehetne a gyáripart, meg­teremteni. Kivitelünk tehát elsősorban egy ilyen terület felé­ hányhassák. Hiszen vann még olyan terület, a­hova magyar czukor, gyertya, szappan, gyufa, szövőipar­­termékek, mezőgazdasági eszközök, szerszámok, üveg­es gyöngyárak és egyéb czikkek számára nyitva az út és a­honnan kávé, gummi, kautsuk, elefántcsont, nyersbőrök, strucztoll, arany, ezüst, réz stb. aka­­­­dálytalanul hozható Magyarországba. A gyarmatpolitika ilyen értelemben csak hasznára lehet Magyarországnak. Nem kell ehhez egyéb, mint az a szándék : tisztességes kereskedelmet űzni, szellemesebb embere és legtöbb szeretettel körülrajongott uralkodója . . . — Rosszul érzem magamat, — bontott hir­telen asztalt ő felsége. — Jó éjszakát, urak! Azzal ott hagyta a társaságot, melynek kö­rében máskor hajnalig is gondtalanul mulato­zott ...­­ S a csodabalzsam révén még sok ilyen kel­lemetlen jelenetben való része. El kellett csapnia a régi cselédeit és nem bizhatott az egy­kori legbizalmasabb tanácsosaiban sem. A maga valóságában látta az életet és éppen ezért sokszor visszakivánta azt az időt, a mikor a hazugság kellemetes álarcza mosolygott rá és ez az édes mosolygás bearanyozta a napjait. És a mikor estenden gyönyörű kertjében sétált és a Loire habjai felöl áradó szél ingatta feje fölött a sötétedő lombokat, mély meggyő­ződéssel mondta : — Theodatus mester találmánya nagyszerű ... de azért, azt hiszem, sokkal boldogabb volnék, ha szétrobban vala a katlan, a mikor az öreg ezt a' felülmindatlan csodabalzsamot megkoty­­vasztotta ... .111. Íme azonban jelentették XII. Marcellusnak, hogy szépséges menyasszonyát, a dijoni gróf leányát, meghozták a várkastélyába. A herczeg, amaz idők szokása szerint, egy meghitt lovag­ját küldötte a dijoni grófi udvarba, a ki ura képviseletében­ meg is esküdött Burgundia leg­szebb grófkisasszonyával. Mondanunk sem kell, hogy a fejedelem ugyancsak alkalmazásba vette Theodatus kenőcsét, a­mikor a lovagot a kényes küldetésre kiválasztotta ... Mivel pedig történetünk a romantika korának delelőjén játszik, nem fog senki sem csodál­kozni, hogy a dús Burgundia uralkodója egy hűbéresének leányával akarta trónját megosz­­­tani. XII­ Marcellus, a­ki a többi mulatságok között a vadászatot is módfelett kedvelte, egy ízben a visszhangos dijoni hegyek között űzte az őzeket, a­mikor egy este fáradtan tért be va­zallusának vendéglátó várába. Csak egy éjszakán át akart ott megpihenni, s hogy napokig ott­ maradt, abban legtöbb része volt a szőke Melittának, a düledező dijoni bagolyvár bűbá­jos, vidám madárkájának — a­hogy a leányt a trubadúrok nevezték, a­kik epedő dalokat írtak az aranyhajú, kedves gyermekről. XII. Mar­cellus nézte a leányt az esthajnal fényében, a grófi kert platánjai alatt és úgy találta, hogy a trubadúroknak igazuk van. — Melitta — mondta egyszerre egy olyan csend után, a­mi a szerelem történetében ren­desen a vallomást szokta megelőzni .■* én fe­leségül akarom magát venni. Akarja-e, hogy Burgundia uralkodója alázatos rabszolgája le­gyen ? A grófkisasszony feje lehanyatlott s a kö­vetkező pillanatban odaborult XII. Marcellus széles mellére, a­ki meghatottan zárta keblére a szégyenkező édes gyermeket és úgy érezte, hogy e perezben nagyobb és becsesebb hódí­tást tön, mint a minőt fegyverei élén tehet... E pereznek az emléke elevenedett meg lel­kében, amikor most gyönyörű arájához sietett: arra gondolt, hogy az a karcsú, reszkető test a következő pillanatban ismét ott fog pihegni a karjai között. Láztól égve sietett menyasz­­szonya üdvözlésére, a­mikor lelkendezve fu­tott utána Theodatus mester és megfogta a fejedelem kabátja szárnyát. A mai száma közli a hírneves államférfinak, Vitte pénzügyminiszternek nyilatkozatát az agrár­kérdés megoldásáról. Oroszország szintén agrár­állam lévén, a nevezett államférfimnak hosszú tapasztalatokon és tanulmányokon alapuló felfogása mi reánk a leg­nagyobb érdekkel bír, annyival inkább, mivel a szó­ban forgó nyilatkozat a legteljesebb mértékben rá­illik a mi viszonyainkra is. Oroszországban Witte tanuságtétele szerint már felismerték, hogy a nem­zet jóléte nem a kenyértermények erőszakolt kivi­telén és ennek fejében a lakosság éheztetésén, ha­•— Megállj, uram! Be ne lépj menyasszo­nyodhoz, mielőtt szemed az én kenőcsömmel meg nem kened. Mert akkor bizonyos lesz benne, ha vájjon az édes hajadon igazán szerelemből jön-e hozzád feleségül, vagy csak nagyravágyás lakozik a szivében és csak trónodra áhítozik ő, egyszerű hűbéresed leánya ? XII. Marcellus ,elgondolkozva állokt meg a verőfényes folyosón, menyasszonyának ajtaja előtt. Elvégre is Theodatus mesternek igaza lehet. Hátha a szőke tündér ravasz számítássá­, forda be őt? Mekkora lesz a kiábrándulása, a, keserűsége, ha a szivébe lát és ott valami sze­gény, deli leventét fog megpillantani ! S a fejedelem gyöngéden, de határozottan félretolta a Theodatus kezét, melylyel a csoda­­balzsamot kínálta neki: — Tedd el a kenőcsödet, édes öregem ! Le­het, hogy ha azzal megkenném a szememet, a pokolba látnék, én pedig most a mennyorszá­got akarom látni. Hinni akarok a legszebb lány mosolyában, bízni akarok az ölelésében, élvezni akarom a csókjai üdvösségét ... Ha nem sze­ret, igazán . . . ej, azt valamikor úgyis meg fogom tudni . . . Akkor is ráérek a boldogta­lanságra , de most boldog akarok lenni, ha vak vagyok is . . . Mondta a király, és kigyuladt arc­c­al, sze­­relemsóvár tekintettel nyitott be a gróff kisasz­­szony ajtaján, Theodatus pedig fogta a szelen­­czét és elkeseredve csapta oda a folyosó már­ványasztalához. Boszorkánykonyhájában pedig elégette még azt a könyvet is, melyben a csoda­balzsam készítésének módját leírta, s ezért nem maradt a gondolatolvasó­ kenőes titka a­­királyokra és szerelmesekre . . . n Budapest, márcz 31. A szerb püspöki zsinat királyi biztosa. Jelen­tettük már, hogy a görög-kel. szerb egyház április 6-án az újvidéki püspökség betöltése ózdijából zsi­natot tart. A hivatalos lap mai száma közli báni Nik­olics Fodornak a gyűléshez királyi biztossá való­ kinevezését. A kézirat így szól: a császári és apostoli királyi Felsége, a m.­kir. miniszterelnök előterjesztésére, f. évi márczus hó 27-én kelt legfelső elhatározásával, a f. évi április hó 6-án megtartandó görög keleti szerb püspöki zsinathoz királyi biztosává radnai báró Nikolics Fedor valóságos belső titkos tanácsost és főrendi­házi tagot legkegyelmesebben kinevezni méltóz­­tatott. Orosz államférfi az agrárkérdésről. A N­ők

Next