Magyarország, 1899. július (6. évfolyam, 179-209. szám)
1899-07-30 / 208. szám
95 MAGYARORSZÁG Budapest, 1899. vasárnap, Győzelmesen ujjászülető jelenést, Ki eltépdesi végzete gyászát, Szétzúzza nyugalma bilincsét, S a halálban a halhatatlan élet Zászlóját lobogtatja feléd — Te, abeteg emberiségnek Megváltója, Jövendő! Üdv, üdv Neked, Soha el nem enyésző Fiatalság, Dicsőségünk lángszirmű virága : Petőfi, Petőfi! Csak gomolyogjon, borongva, vívódva, Mint rengeteg árnyék, Csak nyomakodjék zord útja homályán Ivadék ivadékra, öltőre az öltő S kergesse a földi szerencsét, — Te mindég egyike lesz, dicső szellem, azoknak, Kik a bősz rohanás zavarában, Az olcsó áruk e zsibvásárján, Szivükben az éggel az égre tekintnek, S szózatos ajkuk a mennyei ének Tiszta malasztját Hullatja le vérző sebeinkre. . . Ha ki hall, döbbenve megáll ,■ álmokat űzve Beleméláz a csillagos éjbe, Hol édes dalaid Nevető rózsái virulnak S csalogányod bűvös szava csattog, Mindenható, diadalmas, örök terelem. Csak rázza, bilincse vasát S döngesse sötét börtöne zárát Érczöklökkel a rabszolga-világ ; Csak törtessen előre az árnyból Szétroncsolt rácsa szilánkjain át Az eszmék tündöklő dandárja: — Te mindég egyike lesz, dicső szellem, azoknak, kik a hősöket, vértanukat Viharos dalod árjával •— Mennyei gályákként — Röpíted az orkán tajtékán Az emberiség nagy ezálja felé... Ha kihall, fölvillámlik a lelke, S ujongva rohan be A tisztító zivatarba, Hol a te dörgő himnuszaid Hatalmas dallama harsog, Ésj sassaid szálldosnak a napba, Mindennél szentebb, ■ Hódítóbb, örökebb ideál — Lelkünk igaz istensége : Szabadság! Endrődi Sándor. Petőfi. — 1899. július 80. — Sok szép, jeles dal van ma is, hiszem. De hozzá méltót nem mond senki sem. Mert mind fáradtak, hidegek vagyunk a hozzá képest, a ki maga volt A lobogó tűz ! A ki minden hangját Szivéből vette, a mikor dalolt! Rengő kalász azóta is terem, Azóta is van napfény, szerelem, Azóta is száll fecske és daru, A rónaság hozzánk se mostoha. . . De a ki őket úgy szeresse és úgy Daloljon róluk — nem lesz több soha! Ahogy tavaszszal csillog minden ág, S rázatlanul omlik a sok virág, Mint fényes zápor, színes havazás, A mint a szél a fák közt át-fuvall: Aképpen hullt isteni könnyűséggel Költészetének fájáról, a dal. Hajnalt köszöntő friss pacsirta-szó, Halk estharang, pusztákon bujdosó, Sötét borúval szálló förgeteg, Melyből tüzes villámok hullanak : Ha őserővel mindez dalba csengne, Hozzá méltó dal ez lehetne csak ! S ha minden rab-láncz és börtön-torony, Hol vértanúk senyvedtek egykoron, Minden szabadság, ami a földön él, És minden zsarnok-gyűlölő harag El kezdene hozsannát énekelni: Hozzá méltó dal ez lehetne csak ! * Ki az, a ki hamvát sírva összeszedte ? Senki! Tán az Isten, ő maga temette. El sem is temette — sőt vitte magának: Szabadság, szerelem kettős csillagának. Ifjan halt. De látjuk: nagygyá lenni ráért. Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért. Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel Millió szegény közt osztogatta széjjel. Gazdaggá így tette az egész világot. S aztán az öröklét ormaira hágott. Tisztán olvadt át a halhatatlanságba. Csupa lélek volt! Por nem maradt utána! Hol a teste? Nincsen ! Hol a lelke ? Itt van. Itt van, a magyar nép, legszebb dalaidban! Hol a sírja? Sehol! — Hol a dicsősége? Az egész világon! S nem lesz soha vége! Ábrányi Emil. Wekerle Sándor, mint az Országos Kaszinó elnöke, ma a következő levelet intézte Bartók Lajoshoz, a Petőfi Társaság alelnökéhez: «Tisztelt Barátom! Köszönöm lekötelező figyelmedet, hogy a Petőfi- Társaság nevében az Országos Kaszinót is meghívtad arra a a nagy ünnepre, melyet Segesváron rendeztek Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján. Nem politikai jelentőségű ünnep ez, hisz az a lefolyt ötven esztendő már rég megértelte s a közéletbe vitte az akkori események igazságát, nagy tanulságait; nem is a költő emlékének ünnepe, hisz lánglelkének varázsereje, érzésének egész tüze immár a közérzületben olvadt fel, annak erejeképp nyilvánul, — hanem ünnepetek a hála ünnepe lesz azért a páratlan istenadományért, hogy Petőfiben, a legmagyarabb költőben, nemzeti hőst, mythlikus történeti alakot adott nemzetünknek. Igaz örömmel vesz azért részt kaszinónk a szép ünnepen s helyezi el hazafias hódolatának, el nem évülő kegyeletének jeléül koszorúját Petőfi szobrának talapzatán. Gróf Telek, Géza igazgatótársam fog az Országos Kaszinó képviseletében a segesvári ünnepélyen megjelenni. Szives baráti üdvözléssel Wekerle Sándor. Emich Gusztáv, az Athenaeum irodalmi részvénytársaság igazgatója, akit a Petőfi-Társaság külön levélben hívott meg a segesvári Petőfi-ünnepre, ma Bartók Lajoshoz, a Petőfi-Társaság alelnökihez a következő levelet intézte: Mélyen Tisztelt Elnök Úr ! Keresve sem találom a kellő szavakat azon mély megindulásomnak és hálás köszönetemnek kifejezésére, mely érzéseket bennem a Petőfi-Társaságnak a segesvári ünnepélyen való részvételem iránt hozzám intézett nagybecsű sorai keltettek. Kimondhatatlanul jól esett fiúi szivemnek azon közeli vonatkozásról való megemlékezés, melyben a nagy költő boldogult édes atyámhoz mint műveinek kiadójához és barátjához állott s a legilletékesebb tényező részéről kifejezésre juttatott MI I 1 Jellemének férfias alaptermészete azonban kötelességének szigorúbb teljesítésére sarkalta ; az iskolában szorgalmasabb volt, s a félévi vizsgálatot jó sikerrel letette. Ám a múzsákkal végezve, ismét Vénushoz tért meg s a tanári testület fájdalommal értesült újabb és újabb kalandjairól. Feddés feddést ért és Zoltán lassan kint beleélte magát a dorgálásokba. Sőt élezelődött is felettök. Gúnyosan említette pajtásai előtt, hogy bár az arczképe — a Petőfi-családot ábrázoló csoportképen — ott függ a tanári teremben a nevezetességek között, őt saját képmása előtt napról-napra megleczkéztetik. Mikor pedig már nagyon kellemetlen kezdett lenni,az iskolai szigor, elhatározta, hogy atyjapéldájára színésznek áll. Akkoriban — április hava volt — éppen egy vándor szinésztársulat játszott Szarvason s Zoltán egy szép national igazgatónál felvételét kérte. Vezéry Ödön, az igazgató szörnyüködve értette meg az ifjú szándékát s minden ékesszólását elővette, hogy eltérítse elhatározásától, amely egy gyönyörű jövőtől fosztaná meg. Íígy, hogy nem, a dolog tudomására jutott Tataynak, Zoltán igazgatójának is. Tanári konferencia elé idézte, itt«végleges megintés»-t mért reá s kijelentette előtte, hogy csakis az apjára való tekintetből nem rekesztették ki. Viselje tehát illendően magát, Zoltán nagyot nyert s másnap megszökött Szarvasról. Mikor gyalogszerrel, bucsutlanul elhagyta a várost, talán nem is gondolta, hogy az iskolától örökre elszakadt. Az utolsó irás, a mely tanulói, szerepléséről fenmaradt, nem valami épületes olvasmány. A szökését követő napok egyikén irta azt be bizonyítványába Lányi Gusztáv osztálytanár. A «megjegyzés] szó szerint igy hangzik : «Ugyanő a II-ik félévből is szinte három hónapot tölte ki; tanulmányaiban annyi előmenetelt tett, mennyit egy nem tehetségtelen ifjúnál a tanórákbani figyelmezés megállapíthat. Különben komoly szorgalmat és kötelességérzést (t. i. a II-ik félévben) nem tanúsítván, erkölcsi tekintetben a könnyelműségnek és önuralom hiányának aggasztó jeleit adá. Mikre nézve több ízben komolyan s f év április 19-én véglegesen megintetvén, ő ugyancsak április 21-én reggel engedelem nélkül iskolánktól tovább állott. Petőfi Istvánt nagyon kinosan érintette Zoltán szökése. Tüstént kocsira kapott s országszerte keresni kezdte a szökevényt. Meg is találta a szomszéd vármegyében, Mezőtúron, ahol az egy vándorszínész-csapatnál húzódott meg, s azon melegében magával vitte Puszta- Csákóra, azzal az elhatározással, hogy magántanulóként végezteti vele az iskolát. Mikor Julia megtudta Zoltán csinyjét, hosszú, érzékeny hangi levelet irt hozzá s ez volt az egész, a mi szülei részéről megmentésére történt; Horváthné beteg volt s fiáért csak imádkozni tudott. Nagybátyja azonban pótolta a szülők erélyét; Zoltánt ugyancsak keményen fogta és saját maga ellenőrizte az ifjú tanulmányait. Az szépen ki is húzta nála az évet, de nem is volt kalandhoz kedve; a végzetes baj előjelei már mutatkoztak rajta s hónapokig gyöngélkedett. Alig köszöntött azonban be a tavasz, ismét ismét nyugtalankodni kezdett, izgatott és türelmetlen lett és egy szép napon megismételte szarvasi szökését. Eldobta a jólétet, a biztos jelent és a kecsegtető jövőt s a legkétségbeejtőbb bizonytalanságba rohant bele. Szegény fiú, élete leroskadt az apai példa súlya alatt, a mely vonta, csábította és végzetébe sodorta őt, mert ha atyjától talán minden nemes lelki tulajdont örökölt is, Petőfi Sándor hősies akaratereje nem volt meg Petőfi Zoltánban ! A család levette róla kezét. Petőfi István maga tanácsolá a vigasztalhatatlan anyának, hogy «Zoltánnal szemben legjobb lesz egyelőre várakozó álláspontra helyezkedni». Julia már ekkor — 1867. tavaszán — a sir szélén állott s igy Petőfi Sándor fiát sorsára hagyta. Zoltán Debreczenbe ment. Az volt a terve, hogy a debreczeni színtársulathoz szinészszé csap föl. Mikor szülővárosába érkezett, egy külvárosi vendéglőben huzta meg magát. Éjtnapot töprengett s nem birta elszánni magát arra, hogy a társulatnál jelentkezzék. Pedig simán ment a dolog. Ah, az a név, amelyet atyjától örökölt, hűvösebb erejű volt, mint az Ezeregyéjszaka öszvérhajcsárjának varázssza ,s nem képzelek magyar házra ajtót, magyar szívre zárat, amely erre a névre ki ne tárult volna. A társulatnál tárt karokkal fogadták Petőfi fiát és Szana Tamás közbenjárására, aki akkor az akadémián jogot tanult, soronkívül szerződtették. Zoltán, mint színész, nem vált be. A Petőfiek nem színészkedésre születtek. Fogyatékos hangorgánuma nagyobb szerepekre képtelenné tette s igy kisebb alakításokkal kellett beérnie. Mindamellett egész 1868. szeptemberig kitartott e pályán s mert a hivatás hiányát ő maga érezte legjobban, nem a deszkákon, hanem a magánéletben keresett rózsákat. Zajosan és lázasan élt; betegsége újra erőt kezdett venni rajta s meggyőződése volt, hogy ifjan hal meg. Szeptember 6-án kapta anyja halálhírét. Ez megrendítette. Magába szállt. Fölhagyott a