Magyarország, 1899. augusztus (6. évfolyam, 210-240. szám)

1899-08-01 / 210. szám

■■I Budapest, 1899. kedd, augusztus 1. HADGYARORSZÁG azért jött ide, hogy porai magyarrá tegyenek itt minden porszemet. Érczalakja, mint egy tőr áll be­ékelve a rút nemzetiségi viszály közepébe, de ajka ugyanakkor a testvériséget és szabadságot hirdeti mindenkinek! Mindenkinek, — mindenki jöjjön s áldozzon a költőnek. Jöjjön a gyűlölet is, nem félve, hogy sze­retetté fog változni. A föld legelső polgársága, Éjszak-Amerika, állt véres harczban a Déllel. Düh, bosszú s gyűlölet mindent vérbe mártott két éven át, mert ez a sza­badsághős Egyesült­ Államok irtóháborúja volt a rabszolgatartók ellen. E testvércsatán Ábel tiporta Káint, iszonyú volt a harcz és szünetet nem is­mert. De volt egy nap, Shakespere halálának há­­romszázados évnapja volt , és e napra a két tá­bor fegyverszünetet kötött, szünetelt az öldöklés, testvérekké lettek az áldozásban, hogy a katonák együtt ünnepeljék, együtt olvassák nagy angol költő­jüket, kinek neve föl van írva egy szomszéd csil­lagba Petőfié mellett. Maga a szabadság nemtője, midőn már minden magasztos nagy nevet a harcz mérlegébe dobott , utoljára az övét ragadta meg. S hogy Petőfi a se­gesvári csatamezőn elvérzett , csata Világos lehetett hátra. A szabadság lantja után lehullt a szabadság kardja. Mily művészettel halmozta Klió a hősdráma be­végzéséül a vértanúi oltárra a legtisztább és leg­drágább áldozatot! Egy hóban esik el ágyúöntő Gábor Áron, ölik meg szózatos ajkú Vasváryt, s tiporják le a nemzeti hős-költőt, Petőfit. Oh, ez a leglélekrázóbb, de legmagasztosabb végjelenet: mi­dőn a tigrisnek eléje siet a mártír, az állati erővel szembe rohan az eszményiség, s midőn a kar már letört, a szív tárja magát a hazának szánt halál­csapás elé. Már-már lejár a félszázados óra, s egyszerre csak érezzük, hogy el kell válnunk a szabadság­harcznak még emlékeitől is . . . És azért zarándo­kol a szent sírhoz mind az ország, hogy valamennyi nagy és dicső emlék érzését még egyszer fölkeltse a leggyászosabb, de legdicsőbb emlék. Minden csodás vitézi tettet, minden legendaszerű remeklését a magyar bátorságnak újra elénk varázsolja bűvös fényében a mindent felülmúló legenda: Petőfi halála ... Hozza el könyvét, koszorúját mindenki. Tisztel­jétek a legnagyobb költőt! — mondja a magyar Petőfi sírján, mint Danteén az olasz. De ne higyje senki, ki ajkra és szívre nem egy lót­ fut, aztán ismét csend lesz; végül felvonják velünk, bár fia e hazának, hogy az isteni lángszel­lemnek nyújtott hódolatot a nemzet magának kí­vánja betudni, mint önkéntes vagy kicsikart adót. Nem ily szegény a nemzet, melynek Petőfije van. De az ilyen félisteneket az ég nem is egy nemzet­nek adja, hanem az emberiségnek. Rendeltetésük nem a harcz, hanem a béke, nem a nemzeti elta­­szító gőg, hanem a népek testvérisége a hazaszere­tetben. Petőfi a harcztéren e szót lehelte ki utol­­szor: Világszabadság! És volt már ünnep, melyet idegenek szenteltek Petőfinek. Francziaország nagy fiai élén egy rokon­szellem, a költő Coppée intézte szózatát a magyar költő érczalakjához. Azt mondá , hogy midőn egy tisztelt és szeretett, vendégszerető családtól a ván­dornak válnia kell, és válni alig tud: az utolsó fájdalmas perczben még keblére öleli és megcsó­kolja a ház kedvencz gyermekét ... Így jöttek ők, tőlünk távozóban, Petőfi szobrához letenni a fran­­cziák koszorúját. Mi most a nagy 48 és 49-től válunk, válunk a szabadságharcz emlékétől. Búcsúzóban hát keblünkre öleljük még egyszer a haza legszeretettebb fiát, legkedvesebb gyermekét a két nagy évnek, mely a magyar hősök, lángelmék és vértanuk­­ korszaka volt. Te drága hamv­édelem­, dicső szellem odafenn, mutasd népednek a szabadság, a halhatatlanság út­ját mindörökké! kit csak egyórai kezelés után sikerült egy kissé ma­gához téríteni. A művész még most is a honvéd­­síremlék melletti csinos őrházban fekszik és Haller Lujza grófné ápolja. Ma reggel — mint benünket értesítenek — teljesen magához tért és rövid idő múlva már el is hagyhatja a betegágyat. A Segesvárit idéző vendégek nagy része már na­pokkal az ünnepély előtt leutazott, s többen közülük, élükön Zichy Jenő és Károlyi István grófokkal úgy Szentkereszthy Béla báró huni kastélyában, mint Bethlen Bálint gróf kerezdi házában nyertek igaz magyaros vendéglátást. A díszes társaság javarésze még mindig ott időzik s ma Ugrón Zoltán meghívá­sára annak szomszédos birtokára mennek. * A penészedő koszorúk. Két esztendő előtt lep­lezték le Segesvárott a megyeház előtti téren Petőfi­­szobrát. Az ország kegyeletes testületei akkor is el­vitték virágaikat az emlékműre és ötszáznál több hatalmas koszorú érkezett Segesvárra az ország kü­lönböző részéből. És megesett akkor az a szégyen­letesen szomorú dolog, hogy éjszaka szertehordták kegyeletien gonosz kezek a talapzatról a koszorúk és szalagok egy részét és betiporták az utcza sa­rába. Az alispán erre a megmaradt koszorúkat és az összegyűjtött szalagokat levitette a megyeház pinczeraktárába s ott hevernek még ma is a becses relikviák. A hatalmas babér-, pálmaág-, vagy művirág­­koszorúk összezúzva, szétroncsolva hevernek az elhasznált, kimustrált bútordarabok között, a drága nehéz selyemszalagokat pedig ellepte a por és penész. Ezeknek a gyönyörű, drága emlékeknek a megyeház dísztermében lett volna méltó helyük, de senki sem akadt, a­ki kegyeletes pártfogásába vette volna azokat. A segesvári nemzeti ünnep alkalmával szóba kerü­l a sok száz koszorú és a drága szala­gok elhelyezésének ügye s ugyanekkor megemlékez­tek a pinczébe temetett két év előtti szalagokról is. Bartók Lajos a Petőfi­ Társaság nevében fölkérte Somogyi alispánt, hogy a pusztulásnak induló relik­viákat vegye oltalmába és ha már Seges vármegye nem akarja velük dísztermét ékesíteni, küldjék ki azokat legalább a Haller-féle Petőfi-emlékházba, a­hol kegyeletes kezek megőriznék a nemzet számára az ország háláját kifejező koszorúkat és szalagokat. A Petőfi­ Társaság egyébként úgy tervezi, hogy a Segesváron levő, közel ezer koszorú­szalagot a Bu­dapesten építendő Petőfi-házban fogja méltóan megőrizni.k­ i a hálót.* • Messziről nem értettük : mi az a fény ott a tengersíkon ? A valamennyi bárka fedélzetén fényes, sziporkázó tűzoszlopok emelkednek a vitorlák között, mint egy-egy pásztortűz az óczeán síkján . . . Azzal a fénynyel csábítják a halakat hálóikba a halászok.* Már késő éjszaka van. Nemsokára éjfelet kondit az árboczrúdra illesztett jelzőharang. A­ bárkákon lázasan folyik a munka, hogy az éjféli pihenésig még kihasználjanak minden egyes perc­et : márczius hónap vége felé jár, ez az atlanti halászat utolsó föidénye. * A Dungeness fedélzetén valamennyi szem lát­csövel van fölfegyverkezve; a fantasztikus fényben úszó bárkák mind közelebb érnek, egyre nagyobbodva a távcső üvegében . . . Most már tisztán kivehető a fedélzeteken az élet ... Végre egészen közelükbe érünk. Az egyik bárka alig tíz ölnyire fekszik hor­gonyán hajónk előtt. A Dungeness megáll s Hoopes barátommal a hajó orrához sietünk, hogy még közelebb lássuk a halászat munkáját s reáhajolva a kor­lát rúdjára, belebámulunk a tenger mélyébe. Közelből fekete a tenger; olyan, mintha sűrű, áthatolhatatlan fekete folyadék lenne, talán cseppfolyós szén. Csak a hajó oldalához ütödő hab fehér: a víz porának összetorlódása, mely­ben lilaszínű fénycsillagok égnek: a foszfor. Az előttünk fekvő bárka oldalán fényesen Az ünnep oroszlánrésze már tegnap lezajlott, mél­tósá­­gosan és zavartalanul. Még mindig vannak azonban városok és társaskörök, melyek ma ünnepük Petőfi halála 50 éves fordulójának emlékünnepét. A Petőfi-ünnepekről tudósítóink ma a következőket jelenti lapunknak : A segesvári Petőfi-ünnepre lerándult fővárosi ven­dégek ma reggel érkeztek két különvonaton a keleti pályaudvarra. Az első vonaton jöttek Zsilinszky és Vörösmarty államtitkárok, a főrendiház, a képviselő­­ház, a székesfőváros és a Petőfi­ Társaság küldöttei. A második vonaton érkeztek az egyetemi ifjúság és a különböző társulatok és egyesületek küldöttségei. Az utasokon egy csöppet sem látszott meg a nagy utazás fáradalma, mert a magyar államvasutak igazgatósága igen jól gondoskodott a kirándulók kényelméről. Kovács Gyula a kolozsvári nemzeti színház tagja — mint említettük — alig hogy el­szavalta a seges­vári honvédekr előtt Jókai Apotheozisát, rosszul lett. A budapesti önkéntes mentő­ egyesület kirendelt őrsége rögtön ápolás alá vette a jeles művészt, a tündöklik a serpenyő füzénél a rézből kivert név betűsora: ,,Salvator, Key-West". . . . Köröskörül tenger és éjszaka van . . . Csak itt előttünk fényes a sötétség jókora da­rabja. Szinte eláll a lélegzetünk, oly fenséges, oly kábító ez a látvány: a sziporkázó füst messze elvilágít, olyan, mintha lángba gyűlt volna az éjszaka! Olyankor, midőn a háló a vizbe van bo­csátva és néhány percznyi várakozásban el­simul felette a tenger, — olyankor látni csak, mitg nyüzsgő, vidám az élet odalenn a mély­ben, mint futnak, surrannak összevissza az apró ezüst halacskák, játszva a víztükör fölé tartott serpenyő tűzfényében. A háló négyszegletű. Egyik oldalán ökölnyi parafagömbök alkotják a szegélyt: ezt az úszó sort póznákkal távoltartja a bárka oldalától két ember. A háló ellentétes oldalát ólomgolyó­bisok segélyezik: ez a tengerbe sülyed s ezt vonják fel kötelekkel, ha elegendő számú ha­lacska futott már össze a víztükör fényében. — Hahó, up ! . . . A fölvonulás lassan, óvatosan indul, fokon­­kint, nehogy a játszó halacskák szerteiramod­janak. Csak mikor a háló már párhuzamosan került a viz színe alá s a halak tömege föléje került, akkor rántják föl gyors mozdulattal.... s mint száz meg száz élő ezüstdarab cviczkél a hálóban a megejtett sardinia-aratás. * — Hahó, up ! — így tart órák hosszat, napok és heteken át, hajnalszürkülettől éjfél órá­jáig ... A bárka fedélzetén fáradhatatlanul nyüzsög az élet. A serpenyő tüzének fénykö­rébe csodálatos alakok bukkannak elő a háttér A segesvári Petőfi-ünnep kiegészítéséül itt kö­zöljük azoknak a törvényhatóságoknak és egyesüle­teknek névsorát, a­melyek a segesvári ünnepen kép­sötétjéből: barna, komoly arczok, izmos férfiak, a tenger munkásai. .... Aztán m­egkondul az árboczharang hangja: rivoliz rövid konditás, mely tengerész­nyelven éjfelet jelent; messzehangzón, szabá­lyos ütemben, mely hajóról-hajóra szól, mint az üzenet. Egyszerre csönd lesz. A bárka fedélzetén megcsappan hirtelen a zsibongó élet ... Va­lamelyik halász-matróz fölemeli most a serpe­nyőt — a következő pillanatban sisteregve zúdul a tengerbe a tüzeső. Aztán egyszerre éjszaka lesz ... * •. ' j : Köröskörül csönd és sötétség. Még alig hogy öt perc­ múlott el, néma minden egyes bárka, mintha ketté vágták volna az életet rajtuk. Csak a fedélzetek parkettjén kopog egy-egy őrtálló matróz lépte a hajómélyben alvók fejei felett. Az őr magában áll. Négy hosszú órán át ez a hivatása. Lassú, hosszú léptekkel körüljárja a fedélzet térségét, felpislant az árboczrúdra, bekacsint a szelelő kürtökbe , — aztán elterül egy kötélhalmazon, félszemét behunyva — és álmodik ... Álmodik a messze otthonáról, a tivornyák világáról, a­hova még csak sokára lészen visszatérés. Köröskörül tenger; sehol semmi­féle más valami, a­mi nem víz és levegő — ez az ő hazája, itt sz­­ö, mint a számkive­tett , mert a part — a szárazföld — csak kivétel neki... ”

Next