Magyarország, 1900. június (7. évfolyam, 149-177. szám)
1900-06-01 / 149. szám
. Addig is hiba, sőt öngyilkosság volna a tétlenség. Az állam köteles a visszaéléseknél átalában védekezésről gondoskodni. Mert a zsidóság egy része még most is használja azokat a szerveket, amelyek nála önfentartásból, üldöztetése idejében, úgyszólva természetrajzilag kifejlődtek. Ezzel az élet versenye aránytalan lett. Mert a zsidóság között vannak, akik ügyesebbek, számítóbbak. Ez a gazdasági és etnikai momentum. És mert vannak köztük, akiknek lelkében még nem gyökerezett meg teljes mértékben a hazafiság és akik még nem lettek teljes mértékben magyarokká. Ez a nemzeti momentum. Műveit zsidóra nem alkalmazható ez a vélemény. De mint mindenütt, úgy itt is van műveletlen elem, mely vagy nem tud, vagy nem szeret magyar lenni s úgy keresi a kenyerét, mint a fagyöngy a vadalmafán. Nem a gazdasági élet természetes talajából meríti jövedelmeit, hanem a jóhiszemű és kevésbbé ügyes nép, munkájából. Ez nincs a maga rendjén. Mert érthető és elnézhető volt egy elnyomott elem zárkózottsága, nyelvi elkülönzése és szivattyúrendszere, amíg elnyomva, megvetve, üldözve volt, úgy segített magán, ahogy tudott. Még a nyúl is harap, ha bántják. De éppenséggel nem volna helyén, ha akkor is, amikor már teljesen egyenlő jogokat élvez, hogy akkor is olyan fegyverzettel menjen a verseny mezejére, mint aminőt használt, mikor ez a mező előre el volt zárva. Addig is tehát, míg a demokráczia megváltó ereje átalakítaná a zsidóság egy részének is fölfogását s megfosztaná azt is a régi fegyverzet használatától: kell, hogy az állam védelmezze a szorongatott társadalmat. A védelem megkezdődött az uzsoratilalommal. Folytatódik a szövetkezeti ügygyel, a földmivelési és ipari érdekek fölkarolásával, az adóreformokkal, a ruthén akcióval. Az átalakulást bizonyára be fogja diadalmasan fejezni a nemzeti iskola. A zikczene azonban csak hátráltatja a nagy művet. Türelmetlenséggel, gőggel, üldözéssel nem lehet beolvasztó műveletet végezni. Ahhoz, hogy nemzetileg, nyelvileg, szellemben és erkölcsben, hazafiságban és kötelességekben egybeolvadjunk, nemcsak idő kell, nemcsak a jogegyenlőség intézménye kellett, hanem kell türelem, megbecsülés és főleg szeretet. Mindent tudni annyi, mint mindent megbocsátani. Aki ismeri a zsidóság hoszszas szenvedéseit, az nemcsak igazolásukat találja meg, de érezni fogja azt a kötelességet is, hogy az évezredeknek szörnyű és vad igazságtalansága kiegyenlíttessék. Igenis, szükségünk van bizonyos irányban védekezésre, de ez a védekezés olyan legyen, hogy bántalmat ne szenvedjenek senki hitében, se igaz jogaiban. E védelmi harcz szükségét elenyészted az idő, és pedig annál gyorsabban, minél inkább vigyázunk arra, hogy a mérkőzés szelíd nyomokat hagyjon s a kibékülés hátsó gondolatok nélkül történhessék meg. Minden gondolkozó embernek örömet okoz az ifjúság, ha a zikezene éneklése helyett megfontolja és magáévá teszi ezeket az igazságokat. Metamorfózis. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Hóra István. I. Szeretnivaló, amolyan derék gyerek volt az iskolában Zanócz Károly mind a hat esztendőn keresztül. Szó volt arról is, hogy taníttatni kellene tovább; a pap maga ajánlkozott, hogy kijárja neki az ingyen helyet Kalocsán — de az apja avval ellenzette a dolgot, hogy csak nem bírná ő azt ki, mert imé, a gyerek helyett mindjárt kanászt, egypár esztendő múlván bérest kellene fogadni, azt pedig az ilyen egyfertály-földes ember, hiába, nem birja. — Vétek, barátom, vétek! — mondotta a pap. — Kár bizony, kár, — toldottam én. — No de, lássák, megint amondó is vagyok, — engesztelt bennünket az apa, — hogy az se volna ám egészen jó, ha a java gyerek mind urnak menne: ne maradjon bírónak, esküdtnek, minek a pelyvája, akit úgy fuj az uri szél, ahogy akar. így oszt a suttyó-gyerek a másik héten már a malaczokat őrzötte a gödrös fotón. NI.r . Szép énekszóval eresztettem el az iskolából: — Aztán, édes Károly fiam, maradj mindig jóravaló embernek, mint az iskolában a milyen voltál. Fogadj szót apádnak, anyádnak , tiszteld az öregebb embert, akárki legyen; légy békességben gyerektársaiddal, okosítsd őket, megáld érte az Isten. Áldjon is meg. — Ezen ha hoz az urad, tekints be, tudod, hogy olvasni való könyv mindig van itt azok számára, akik olvasni szeretnek, mint te, meg jó szó, emberség azok számára, akik megérdemlik. Meg akarta csókolni a kezemet, nem hagytam, csak megráztam a kezét. — Isten vezéreljen. III. Úgy néhány hónap múlván, a rózsaházi erdőbe menet, vakáczió idején a csürhejáráson vitt által az utam, a tatán. A maglók szanaszét tártak-furtak a sáros fenekekben, a kanászgyerekek fönt a homokparton tekéztek. Csupa iskolásom volt, láttam messziről s hogy köztük az én Zanócz Imrém a főmaiszter. — No, azt teszem, — gondoltam — hogy oldalt vádolok el mellettük, mintha észre se vettem volna őket, majd ha köszönnek, fölkaptatok hozzájuk egy-két szóra. Csak észrevesz valamelyik, az meg szól a többinek. Észre is vettek bizonynyal, mert hirtelen, mintha elvágták volna, elcsitult a játék lármája, hanem köszönni lesz azok elfelejtettek. Akaratlan feléjük fordultam. Egy-két kisebb surbankó, aki még őszre is a kezem alá kerül, lekapta a süvegét és szítta a fogát, míg Zanócz Imre fiam, háttal felém, rásivitott a békén turkáló emléjükre: — Hücs, te! Nem arra te! Bújjon az ördög a koncsorgó fajtádba! . . . Erre fojtott röhögés volt a visszhang, gondolom azok részéről, a kik azt a kiáltást rám magyarázták ... A Szekeres Jóska kis Krisztina lánya is ott őrzötte a sügéket a fiukkal sorvást s azzal találkoztam szembe eszendén, hazafelé jövet, a mint terelt. Mosolygott, köszönt ügyetlenül. — Dicsértessék a Jézus ... hol jár kend ? — Kint voltam, fiam, az erdőn, — mindörökké dicsértessék! Hát a malaczkáitok jóllaktak-e ? — Dehogyis laktak... Tán nem szorítanak el a gyerekek a siványra, a csupa királydinynyére! — Hejnye, azok a rossz gyerekek! — Azok ám . . . Hátha még azt hallotta volna kend, mit mondott Zanócz Károly, mikor megláttuk kendet... (Oh, majd mit mondtam:) tanító úr. — Jó gyerek az, nem mondott gorombát! — Nem ám! Azt mondta, hogy most nincs iskola, nem muszáj köszönni, meg ha ő ember lesz, megmutatja, hogy mikor nem dolgozik kend, (ó!) — tanító úr, nem is kap fizetést se nyáron... — Te meg piros csizmát nem kapsz, ha kérdetlen beárulod a társadat, Krisztinka, tudod-e ? De azért Isten áldjon meg, köszöntetem édesapádékat. ... Meleg estve volt, a tücskök is csak olyan vontatva szóltak, mégis fáztam. Azt a hideget érzettem, mely a jégverés után szokott támadni. Még csak avval se takarózhattam, hogy valahol volt a jég : a tulajdon vetésemet verte el . . . IV. Angyalok vasárnapján van a búcsúnk. Számítani szokás már arra, hogy fölrázzák az abroszt a legényeink némely verekedéssel, — azért is a zsandárok erősítést kértek Szegedéből s minden java-kocsma táján ott-ott egyelgett két-két zsandár. Hanem a legény, ha viaskodni akar, számot vet annak a módjával is. Esztendő óta forr benne a kutyaság, tavalyi angyalok óta, ki köll annak forrni, — de a zsandárt bolonddá kell tenni, hogy az csakugyan kiforrhasson- UAGTÁRORSZÁGI Budapest, 1900. péntek, Junius h. * ■ i » i Budapest, május 31. Papab és Miinnloh. Mindenki emlékszik még arra a heves jelenetre, amikor egyik delegáczionális ebéd után az uralkodó keményen neki támadt Stranskynak, a híres cseh delegátusnak, a delegáczióban tanúsított viselkedése miatt. Stransky férfiasan megállotta a helyét, és önérzettel hivatkozott népképviselői jogaira és kötelességeire. Körülbelül ilyenféle jelenet játszódott le a tegnap esti udvari delegációnal is ebéden is, azzal a különbséggel, hogy a megszidott cseh szerepét Stransky helyett Pacak játszotta, ugyanaz, akinek érdekes nyilatkozatai tegnapi lapunkban megjelentek. Az uralkodó élesen megrótta azt az ellenséges magatartást, amelyet Pacak a csehek élén a külügyminiszterrel szemben tanúsított. Pacakot sem törte meg a királyi dorgáló szó a hódolatteljes, de önérzetes hangon ismételte, hogy nincs a föld kerekségén nép, amelylyel olyan súlyos igazságtalanság történt volna, mint a csehekkel, és kérte a felséget, hogy ne engedje meg, hogy a nyelvtörvényeket a 14. f alapján életbe léptessék. A dolog vége az lett, hogy az uralkodó — állítólag egy pár erős megrovó kifejezés után — elfordult a cseh delegátustól. Úgy látszik, ezek a jelenetek most már minden delegáczionális turnus alkalmával meg fognak ismétlődni. Nekünk ezek az esetek azokat az «ad audiendum verbum regram» czitálásokat juttatják eszünkbe, amelyeket a most lefolyt század elején alkalmazott a bécsi kormány a magyar ellenzék kiválóbb tagjaival szemben, megpuhítás czéljából A történelem előtt azok a czitálások úgy állanak, mint egy, a kényuralomra hajló, az alkotmányosság iránt érzékkel nem bíró kormányzatnak illetéktelen beavatkozásai a nemzeti képviselet és közvélemény megnyilatkozásába. Az analógia azok és a cseh delegátusoknak most dívó leszidásai között meglehetős frappáns; mind a két esetben a korona súlya, tekintélye, nyomása vétetik alkalmazásba a népképviselet függetlenségének megtörésére. A csehek az ő megtámadott nemzeti jogaikat védelmezik ; teszik ezt elszántan, kitartóan, de mindig az alkotmány nyújtotta fegyverekkel. És ha a közös miniszterek, vagy az osztrák kormány (nem tudjuk melyik a kettő közül) az uralkodónak ugyanazt a tanácsot adja a cseh nemzeti ellenállás lefegyverzésére, mint amilyent az «ad audiendum» tanácsolni adtak a magyar nemzeti ellenállás ellenében, akkor csak azt árulják el, hogy az alkotmányosság követelményei és a népképviselet függetlensége iránt éppen olyan kevés érzékük van, mint amazoknak volt. Mi különben azt hisszük, hogy ez a tanács nagyon rossz tanács, főként azért, mert hiábavaló. Úgy a Stransky esete, mint a Pacáké bizonyítja, hogy a cseh nép képviselőit annak teljesítésétől, amit nemzetük iránti kötelességüknek tartanak, semmiféle «voltus» el nem tántorítja. Márpedig a korona szavának soha sem volna szabad falra hányt borsónak