Magyarország, 1900. október (7. évfolyam, 262-287. szám)

1900-10-02 / 262. szám

m­ zetközi mozgótőke néhány kiváltságos urának kezében összpontosultak, s a régi, hatalmas nemzeti középosztályok helyét elfoglalta egy új arisztokráczia, a­mely egyesíti magában a születési arisztokráczia minden hibáját annak veleszületett eré­nyei nélkül. A középosztály pusztulásával kiesett a társadalom természetes regulátora , s igy a helyzet új urai által előidézett eme könyö­­rület nélkül való harczban a gazdagok még gazdagabbak ,a szegények még sze­gényebbek fognak lenni. De végre is mindennek van határa; ha végletekig fokozzák az ellentéteket, egy óriási szocziális forradalom nivellálni fogja azokat. A már mindenütt megindult szocziális mozgalmak és az ókori Spartacusok rabszolgalázadásai közt csak formai különbségeket fedezhetünk föl, lényegé­ben az ókori és modern társadalom meg­egyez : egyikben sem enyhíti az ellen­tétes érdekek különbségeit életerős közép­­osztály. Ez az új szoc­iális forradalom azonban rombadőléssel fenyegeti a kétezereszten­dős keresztény czivilizácziót és kultúrát is, tehát a legújabb közgazdasági és tár­sadalmi politika keresi a kiegyenlítés esz­közeit. Az sem tudja másban megta­lálni mint — a középosztályban. Megmenteni, föntartani azt, a­mi a régiből még megvan, s újat teremteni az elpusztult helyett, — ez ma a jelszó az egész világon. De míg más országokban csak szocziá­lis problémák vannak fűzve a középosz­tály megerősítéséhez, addig nálunk spe­­c­iális nemzeti szempontok is követelik annak lábra állítását. Még a közelmúltban is két középosztálya volt a magyar tár­sadalomnak : a vidéki köznemesség és a városi polgárság. Az ő sorsuk, az ő történelmük Ma­gyarország sorsa, Magyarország történelme is egyúttal." Annak a társadalmi, gazdasági, morális és politikai hanyatlásnak okát, a­mely ma minden magyar ember lelkét aggo­dalommal tölti el, a nemzet középső ré­tegeinek pusztulásában kell keresnünk. Új ragályok, új betegségek lepik el társadalmunkat és hiányzik a régi élet­erő azok leküzdésére. A föld népe közt burjánzik a szoczk­u­­lizmus; nem csoda, hiszen nincs, a­ki foglalkozzék a néppel. Azelőtt a földes­úriján, ha urát is, de legtöbbször apját is megtalálta a jobbágy, ma az «urat» csak mint adószedőt, vagy mint végre­hajtót ismeri. Panaszkodunk, hogy nincs iparunk. Valamikor volt az is, híres, világhírű volt a magyar ipar, tönkretette a szabadver­seny által nyakunkra zúdított idegen gyár­ipar. Míg más nemzetek fokról-fokra halad­nak az önkormányzat felé — hiszen valódi, tartós szabadság e nélkül nem is képzel­hető, addig mi azon törjük a fejünket, hogy mi mindent lehetne még jobban c­entra­­lizálni, az állam mindenhatóságának alá­vetni. Pedig nekünk volt 800 esztendős auto­nómiánk, csodájára járt a világ ; a­míg nyugati szomszédaink még a hűbériség formái alatt nyögtek, a magyar már sza­badon rendelkezett dolgairól a vármegyék boltíves székházaiban. Mi manapság a magyar vármegye ? Autonomikus, sujtásos ruhába bújt német bürokratizmus; hiányzik belőle a régi tartalom, a régi­­ lélek. Az autonómiához első­sorban oly ele­mek, olyan középosztály kell, mely va­­gyonilag és politikailag fölfelé is, lefelé is független, ráér a közügyekkel foglal­kozni, és működését csak a köznek s nem önmagának érdeke irányítja. Ki pótolja a nemzeti szabadság ezen régi váraiban a kipusztult, vagy legalább is megritkult őrsereget ? És ha mindezek után még akadna ember, a­ki a középosztály talpraállítá­­sára megindult mozgalomban alacsony egyéni, vagy osztályérdekek szolgálatát keresné nagy nemzeti érdek helyett (mert lesznek ilyenek is),­­ az menjen el­ a felvidékre és Erdélybe a tótok és oláhok közé, és akkor majd világos lesz előtte egy új, nagy szempont, a­mely előtt szemet hunyni csak az bír, a­ki látni­­ nem akar. Ez a legutolsó, legcsattanósabb szempont a nemzetiségi kérdés. A magyar középosztály hivatása itt éri el csúcspontját. Minden kúria, melyben még a régi birtokos lakik, egy-egy végvára a magyar népnek. A nemzeti kérdést csendőrszuronynyal megoldani nem lehet: annak gyógyítását csak társadalmi tényezőktől várhatjuk ; de hogyan gyógyítson, hogyan hódítson a ma­gyar társadalom, midőn önmagát sem bírja föntartani? Minden legcsekélyebb intéz­ménynyel, a­melylyel a magyar közép­­osztály erejét növeljük, növeljük egyúttal az egész nemzet hatalmát is; viszont minden egyes esetben, ha valahol ott a fenyvesek alján megütik a dobot egy régi, tornáczos udvarház előtt, meghúzták egy­úttal a lélekharangot is abban a faluban a magyar nemzeti eszme fölött. Az embereknek azért adott az Isten szemet, hogy lássanak­ fület, hogy hall­janak­­ fejet, hogy gondolkozzanak és­­ cselekedjenek! Dr. B. J. szeme teljesen meggyógyult. Jancsi olyan jól látott, mint valaha, csak egy pic­t kis­ folt ma­radt a szem táján, de azért nem vesztett az állat semmit sem értékéből. Különben alapo­san remélni lehetett, hogy egypár hét múltán még ez a kis folt is teljesen el fog múlni. Septon boldog volt, és jóllehet messze volt még a karácsony, mégis elhatározta, hogy foga­dását már most teljesíti, s elviszi a nagy Góliátot a plébánosnak. De mégis csak megvakarta előbb a fejét. — No már, — gondolja magában, — hiszen úgysem eszi meg karácsony előtt. Hadd di­­szitse addig az én házamat. Van itt olyan jó helyen, mint a paplakban! Végre is ráérek még addig a meddig. Hát mit siessek vele olyan nagyon ? így hát továbbra is ott ékeskedett a gőgös kolbász a menyezeten. A napok múltak. Septon mind szomorúbban tekintgetett fel a konyhája menyezetére. A Góliát mintha csak napról-napra kívánatosabbá lett volna. Minél öregebb lett, annál tarkább színekben pompázott, a­mi jól esett a szemnek. És mintha csak meggörbült volna a gerenda a súlya alatt, hogy lejebb bocsássa a nagy kol­bászt, közelebbre a bámulók szeméhez. — Terin­tettél! — gondolta a paraszt, — a papunk tizenkét zsoltárt is elzönghet, ha meg­ette ezt a jó falatot! ... És sóhajtozott, a vállait vonogatva. Mégegyszer megvizsgálta az ökre szemeit, de nem volt már kétség a dologban. A kis szürke folt is lassacskán eltűnt. A Jancsi meg­gyógyult, végképpen meggyógyult. A kolbász a papét — Istenben boldogult anyám sokszor sze­memre vetette, — mondja magában Septon, — hogy mindig könnyelműen járt el a szám, a­nélkül, hogy meggondoltam volna, mit mondok. Majd hozzátette: — Ha ez még valami közönséges Góliát volna, amolyan másfél fontos, mint a Mihály szomszédé! De ennek megvan a böcsületes három kilója! Még a gyomra is rítt belé! Elővette a mérleget, leoldotta a kolbászt a gerendáról és rátette. A mérleg két kilót és kilenc­ven dekát mutatott. Septon bánatos szemekkel nézte. — Hátha nincs is Isten? — mondja, állát kezére támasztva. — Hátha nincs senki az égben, a­ki számon kérje az emberek fogadal­mait? Igaz, a pap azt tanítja, hogy van Isten, a ki mindent lát; de a tanító a múlt héten nagytitokban az ellenkezőjét állította . . . Már pedig a mi tanítónk szörnyen okos ember, s mindent nyomtatásban olvasott, a mit mond ... Szent karácsony napja közeledett! — Mégis csak kell, hogy legyen Isten, mert ugy­e a kalendárium havat jósolt deczember 20-ra! Pedig azon a napon fényesen sütött a nap. Az már pedig csak azt mutatja, hogy a papnak van igaza: nem kell hinni a köny­veknek. Lepton tehát elhatározta, hogy leveszi a kol­bászt és elviszi a parochiára. Szegény kolbász! Majd megölelte a gazdája a bucsuzásnál. Abból merített vigaszt, hogy majd a másik disznajából új Góliátot tölt a farsangra. — Na abból ám nem eszik a pap! Arra külön megesküszöm — ordított Septon. — Nem ám! Még ha mind­ a két ökröm meg­vakul is! A nagy kolbászt elhelyezte egy káposzta­levéllel bélelt kosárba. Vasárnapi ruhát öltött és megindult a plébánia felé. De alighogy künn volt, erős sült kolbász­szag csapta meg az orrát. A szomszédok izzó pará­zson sütötték az ő Góliátjukat. Persze ! Ők nem voltak olyan ostobák, hogy nevetséges fogadal­­makat tegyenek! Ők kényük-kedvük szerint elle­tik meg az ő kolbászukat! Ő meg még csak sülni sem láthatja! — Dehogy is nem! — mondja Septon meg­állva. — Erre már csak nem esküdtem meg. De meg is cselekszem. Készen megsütve viszem a tisztelendő urnak! Megérdemli a jó öreg pap ezt a kis szolgálatot! S menten visszatért a házába, nagy tüzet rakott, eligazgatta a rostot és rátette a Góliátot. Ah ! A drága kolbász mily illattal töltötte el a házat! Pattogott, sóhajtozott, repedezett, sis­­tergett! . . . Bizonnyal meg akarta magát saj­náltatn! Mintha csak megszólalt volna ott sülve a parázson : «Hisss, hisss . . . psiu . . . kssz . . . Septon szegám siess, kóstolj, ne csak szag­­lászsz, psss! . . . pssz! . . . Nem is sejted, hogy mit vesztesz, ha meg nem eszel iziben ! Siess, siess, te sült paraszt . . . rasszt . . . rasszt!» Mintha a kolbász lelke szólalt volna meg, s gúnyt űzne belőle! Septon sirni szeretett volna. S szent szándékai a halálos döfést kapták meg, a mikor egyszerre csak szétpukkadt a kolbász. MAGYARORSZÁG Budapest, 1900. kedd, október 2. Budapest, okt. 1. Orvosok a minisztereknél. Az Orszá­gos Orvos-szövetségi küldöttsége, élén dr. Kétly Károly elnökkel e hó 4-én fog tisztelegni Széll Kálmán belügyi, Plósz Sándor igazság­ügyi és Hegedűs Sándor kereskedelemügyi minisztereknél, hogy az esztergomi országos orvosi kongresszus megbízásából hivatalosan átnyújtsa azt a nagy terjedelmű memorandumot, a­mely az általános közegészségügynek és az orvosi rend helyzetének javítását czélozza. A belügyminisztertől kérni fogják a közegészség­­ügy rendezéséről szóló 1876. XIV. t. sz.

Next