Magyarország, 1900. október (7. évfolyam, 262-287. szám)
1900-10-02 / 262. szám
m zetközi mozgótőke néhány kiváltságos urának kezében összpontosultak, s a régi, hatalmas nemzeti középosztályok helyét elfoglalta egy új arisztokráczia, amely egyesíti magában a születési arisztokráczia minden hibáját annak veleszületett erényei nélkül. A középosztály pusztulásával kiesett a társadalom természetes regulátora , s igy a helyzet új urai által előidézett eme könyörület nélkül való harczban a gazdagok még gazdagabbak ,a szegények még szegényebbek fognak lenni. De végre is mindennek van határa; ha végletekig fokozzák az ellentéteket, egy óriási szocziális forradalom nivellálni fogja azokat. A már mindenütt megindult szocziális mozgalmak és az ókori Spartacusok rabszolgalázadásai közt csak formai különbségeket fedezhetünk föl, lényegében az ókori és modern társadalom megegyez : egyikben sem enyhíti az ellentétes érdekek különbségeit életerős középosztály. Ez az új szociális forradalom azonban rombadőléssel fenyegeti a kétezeresztendős keresztény czivilizácziót és kultúrát is, tehát a legújabb közgazdasági és társadalmi politika keresi a kiegyenlítés eszközeit. Az sem tudja másban megtalálni mint — a középosztályban. Megmenteni, föntartani azt, ami a régiből még megvan, s újat teremteni az elpusztult helyett, — ez ma a jelszó az egész világon. De míg más országokban csak szocziális problémák vannak fűzve a középosztály megerősítéséhez, addig nálunk speciális nemzeti szempontok is követelik annak lábra állítását. Még a közelmúltban is két középosztálya volt a magyar társadalomnak : a vidéki köznemesség és a városi polgárság. Az ő sorsuk, az ő történelmük Magyarország sorsa, Magyarország történelme is egyúttal." Annak a társadalmi, gazdasági, morális és politikai hanyatlásnak okát, amely ma minden magyar ember lelkét aggodalommal tölti el, a nemzet középső rétegeinek pusztulásában kell keresnünk. Új ragályok, új betegségek lepik el társadalmunkat és hiányzik a régi életerő azok leküzdésére. A föld népe közt burjánzik a szoczkulizmus; nem csoda, hiszen nincs, aki foglalkozzék a néppel. Azelőtt a földesúriján, ha urát is, de legtöbbször apját is megtalálta a jobbágy, ma az «urat» csak mint adószedőt, vagy mint végrehajtót ismeri. Panaszkodunk, hogy nincs iparunk. Valamikor volt az is, híres, világhírű volt a magyar ipar, tönkretette a szabadverseny által nyakunkra zúdított idegen gyáripar. Míg más nemzetek fokról-fokra haladnak az önkormányzat felé — hiszen valódi, tartós szabadság e nélkül nem is képzelhető, addig mi azon törjük a fejünket, hogy mi mindent lehetne még jobban centralizálni, az állam mindenhatóságának alávetni. Pedig nekünk volt 800 esztendős autonómiánk, csodájára járt a világ ; amíg nyugati szomszédaink még a hűbériség formái alatt nyögtek, a magyar már szabadon rendelkezett dolgairól a vármegyék boltíves székházaiban. Mi manapság a magyar vármegye ? Autonomikus, sujtásos ruhába bújt német bürokratizmus; hiányzik belőle a régi tartalom, a régi lélek. Az autonómiához elsősorban oly elemek, olyan középosztály kell, mely vagyonilag és politikailag fölfelé is, lefelé is független, ráér a közügyekkel foglalkozni, és működését csak a köznek s nem önmagának érdeke irányítja. Ki pótolja a nemzeti szabadság ezen régi váraiban a kipusztult, vagy legalább is megritkult őrsereget ? És ha mindezek után még akadna ember, aki a középosztály talpraállítására megindult mozgalomban alacsony egyéni, vagy osztályérdekek szolgálatát keresné nagy nemzeti érdek helyett (mert lesznek ilyenek is), az menjen el a felvidékre és Erdélybe a tótok és oláhok közé, és akkor majd világos lesz előtte egy új, nagy szempont, amely előtt szemet hunyni csak az bír, aki látni nem akar. Ez a legutolsó, legcsattanósabb szempont a nemzetiségi kérdés. A magyar középosztály hivatása itt éri el csúcspontját. Minden kúria, melyben még a régi birtokos lakik, egy-egy végvára a magyar népnek. A nemzeti kérdést csendőrszuronynyal megoldani nem lehet: annak gyógyítását csak társadalmi tényezőktől várhatjuk ; de hogyan gyógyítson, hogyan hódítson a magyar társadalom, midőn önmagát sem bírja föntartani? Minden legcsekélyebb intézménynyel, amelylyel a magyar középosztály erejét növeljük, növeljük egyúttal az egész nemzet hatalmát is; viszont minden egyes esetben, ha valahol ott a fenyvesek alján megütik a dobot egy régi, tornáczos udvarház előtt, meghúzták egyúttal a lélekharangot is abban a faluban a magyar nemzeti eszme fölött. Az embereknek azért adott az Isten szemet, hogy lássanak fület, hogy halljanak fejet, hogy gondolkozzanak és cselekedjenek! Dr. B. J. szeme teljesen meggyógyult. Jancsi olyan jól látott, mint valaha, csak egy pict kis folt maradt a szem táján, de azért nem vesztett az állat semmit sem értékéből. Különben alaposan remélni lehetett, hogy egypár hét múltán még ez a kis folt is teljesen el fog múlni. Septon boldog volt, és jóllehet messze volt még a karácsony, mégis elhatározta, hogy fogadását már most teljesíti, s elviszi a nagy Góliátot a plébánosnak. De mégis csak megvakarta előbb a fejét. — No már, — gondolja magában, — hiszen úgysem eszi meg karácsony előtt. Hadd diszitse addig az én házamat. Van itt olyan jó helyen, mint a paplakban! Végre is ráérek még addig a meddig. Hát mit siessek vele olyan nagyon ? így hát továbbra is ott ékeskedett a gőgös kolbász a menyezeten. A napok múltak. Septon mind szomorúbban tekintgetett fel a konyhája menyezetére. A Góliát mintha csak napról-napra kívánatosabbá lett volna. Minél öregebb lett, annál tarkább színekben pompázott, ami jól esett a szemnek. És mintha csak meggörbült volna a gerenda a súlya alatt, hogy lejebb bocsássa a nagy kolbászt, közelebbre a bámulók szeméhez. — Terintettél! — gondolta a paraszt, — a papunk tizenkét zsoltárt is elzönghet, ha megette ezt a jó falatot! ... És sóhajtozott, a vállait vonogatva. Mégegyszer megvizsgálta az ökre szemeit, de nem volt már kétség a dologban. A kis szürke folt is lassacskán eltűnt. A Jancsi meggyógyult, végképpen meggyógyult. A kolbász a papét — Istenben boldogult anyám sokszor szememre vetette, — mondja magában Septon, — hogy mindig könnyelműen járt el a szám, anélkül, hogy meggondoltam volna, mit mondok. Majd hozzátette: — Ha ez még valami közönséges Góliát volna, amolyan másfél fontos, mint a Mihály szomszédé! De ennek megvan a böcsületes három kilója! Még a gyomra is rítt belé! Elővette a mérleget, leoldotta a kolbászt a gerendáról és rátette. A mérleg két kilót és kilencven dekát mutatott. Septon bánatos szemekkel nézte. — Hátha nincs is Isten? — mondja, állát kezére támasztva. — Hátha nincs senki az égben, aki számon kérje az emberek fogadalmait? Igaz, a pap azt tanítja, hogy van Isten, a ki mindent lát; de a tanító a múlt héten nagytitokban az ellenkezőjét állította . . . Már pedig a mi tanítónk szörnyen okos ember, s mindent nyomtatásban olvasott, a mit mond ... Szent karácsony napja közeledett! — Mégis csak kell, hogy legyen Isten, mert ugye a kalendárium havat jósolt deczember 20-ra! Pedig azon a napon fényesen sütött a nap. Az már pedig csak azt mutatja, hogy a papnak van igaza: nem kell hinni a könyveknek. Lepton tehát elhatározta, hogy leveszi a kolbászt és elviszi a parochiára. Szegény kolbász! Majd megölelte a gazdája a bucsuzásnál. Abból merített vigaszt, hogy majd a másik disznajából új Góliátot tölt a farsangra. — Na abból ám nem eszik a pap! Arra külön megesküszöm — ordított Septon. — Nem ám! Még ha mind a két ökröm megvakul is! A nagy kolbászt elhelyezte egy káposztalevéllel bélelt kosárba. Vasárnapi ruhát öltött és megindult a plébánia felé. De alighogy künn volt, erős sült kolbászszag csapta meg az orrát. A szomszédok izzó parázson sütötték az ő Góliátjukat. Persze ! Ők nem voltak olyan ostobák, hogy nevetséges fogadalmakat tegyenek! Ők kényük-kedvük szerint elletik meg az ő kolbászukat! Ő meg még csak sülni sem láthatja! — Dehogy is nem! — mondja Septon megállva. — Erre már csak nem esküdtem meg. De meg is cselekszem. Készen megsütve viszem a tisztelendő urnak! Megérdemli a jó öreg pap ezt a kis szolgálatot! S menten visszatért a házába, nagy tüzet rakott, eligazgatta a rostot és rátette a Góliátot. Ah ! A drága kolbász mily illattal töltötte el a házat! Pattogott, sóhajtozott, repedezett, sistergett! . . . Bizonnyal meg akarta magát sajnáltatn! Mintha csak megszólalt volna ott sülve a parázson : «Hisss, hisss . . . psiu . . . kssz . . . Septon szegám siess, kóstolj, ne csak szaglászsz, psss! . . . pssz! . . . Nem is sejted, hogy mit vesztesz, ha meg nem eszel iziben ! Siess, siess, te sült paraszt . . . rasszt . . . rasszt!» Mintha a kolbász lelke szólalt volna meg, s gúnyt űzne belőle! Septon sirni szeretett volna. S szent szándékai a halálos döfést kapták meg, a mikor egyszerre csak szétpukkadt a kolbász. MAGYARORSZÁG Budapest, 1900. kedd, október 2. Budapest, okt. 1. Orvosok a minisztereknél. Az Országos Orvos-szövetségi küldöttsége, élén dr. Kétly Károly elnökkel e hó 4-én fog tisztelegni Széll Kálmán belügyi, Plósz Sándor igazságügyi és Hegedűs Sándor kereskedelemügyi minisztereknél, hogy az esztergomi országos orvosi kongresszus megbízásából hivatalosan átnyújtsa azt a nagy terjedelmű memorandumot, amely az általános közegészségügynek és az orvosi rend helyzetének javítását czélozza. A belügyminisztertől kérni fogják a közegészségügy rendezéséről szóló 1876. XIV. t. sz.