Magyarország, 1904. január (11. évfolyam, 1-27. szám)
1904-01-01 / 1. szám
3 szatírája a sorsnak. Hogy az a kormány, amelyik titkos, hát mögötti intrikával éppen azért buktatta meg a Széll-kormányt, mivel ez a passzív rezisztencia politikáját követte, most maga is kénytelen ugyanebbe a «hibába» esni! Tisza érzi is helyzete komikus és tarthatatlan voltát, és különböző terveken töri a fejét. Ezekkel a tervekkel — amint hiszik — holnap, az újévi beszédben fog előrukkolni. A kormánypárt kedvetlenül, a legnagyobb depresszióval oszlott szét a négy napos szünetre. Annak a »harczi kedvnek, amelyet Tisza várna és kívánna pártjától, nyoma sincs. Ezt a pártot rászoktatták arra, hogy helyette mindent a miniszterelnök végezzen és erről a szokásáról egy csöpp kedve sincs Tisza István kedvéért lemondani. Ám küzdjön Tisza, ha akar, ők majd tapsolnak és szavaznak, ha kell. A küzdő ellenzék pedig tegnap este tanácskozásra gyűlt össze. Mindössze ennyi igaz a Polónyi híreszteléséből. A megállapodások, amelyek ezen a tanácskozáson létrejöttek, annyira nem titkosak, hogy alább részletesen beszámolunk velük. A helyzetet a küzdő ellenzéken egész nyugodtan ítélik meg és e megítélésnek az a bázisa, hogy a nemzeti küzdelemnek ezzel a mostani eredménynyel nem szabad végződnie, mert ez nagy vereség volna a nemzetre nézve és visszaesés a szomorú múltba. (A vita.) Amint említettük, a küzdő ellenzék tegnap este tanácskozásra gyűlt össze avégből, hogy a követendő eljárásra nézve megállapodjék. A tanácskozás fő tárgya az újonczjavaslatok fölötti vita mikénti folytatása volt. Hétfőn, január negyedikén ugyanis valószínűleg bevégződik az első újonczjavaslat feletti általános vita, s megkezdődnek a szavazások és megkezdődik a részletes vita. A részletes vitában a küzdő ellenzék komoly, objektív felszólalásokkal vesz részt. A tárgyalás alatti törvényjavaslat úgy közjogi, mint stiláris tekintetben egyike a legsilányabb munkáknak. Ennek bizonyságául elegendő ideiktatni a törvényjavaslat teljes szövegét. Törvényjavaslat, az 1889. évi VI. törvényczikk 14., valamint az 1890. évi V. törvényczikk 3. szakasza rendelkezésének, illetőleg a közös hadsereg és haditengerészet, valamint a honvédség számára megállapított ujonczjutalék mennyiségének az 1903. év végéig való fentartása tárgyában. 1. §. A véderőről szóló 1889. évi VI. törvényczikk 14. szakaszának első bekezdésében foglalt "és az 1889. év óta külön törvények által évről-évre, legutóbb az 1902. évi I. törvényczikk által az 1902. év végéig kiterjesztett, illetőleg fentartott azon rendelkezés, amely a közös hadsereg és haditengerészet fentartására szükséges évi ujonczjutalékot a monarchia két államára nézve 103.100 főben állapította meg s ugyanezen szakasz ötödik bekezdésében, valamint ezzel megegyezőleg a honvédségről szóló 1890. évi V. törvényczikk 3-ik szakaszában foglalt rendelkezés, amely a magyar korona országai honvédségének fentartására szükséges évenkénti ujonezjutalékot 12 500 főben állapította meg, az 1889. évi VI. törvényczikk 14. szakaszában foglalt összes egyéb feltételeknek és korlátozásoknak is érvényben hagyásával, az 1903. év végéig kiterjesztetik, illetőleg fentartatik. A közös hadsereg és haditengerészet számára fentebb megállapított ujonezjutalékból az 1899. évi VI. törvényczikk 14. §-a első bekezdésében foglalt rendelkezés értelmében az 1900. évi deczember 31-én foganatosított népszámlálás eredménye alapján eszközölt felosztáshoz képest és az 1893. évi I. törvényczikk 1. §-ának megváltoztatásával, a magyar korona országaiból 44.076 ujoncz állítandó ki. 2. §. A közös hadsereg és haditengerészet, valamint a magyar honvédség ezen újonczjutalékának a körülmények szerint továbbra is változatlanul hagyására vagy megváltoztatására czélzó javaslatok alkotmányos uton leendő ujóbbi megjegyezés végett az 1903. év lefolyása előtt terjesztendők a törvényhozás elé. 3. §. Ezen törvénynek végrehajtásával a honvédelmi miniszter bizatik meg, aki ez iránt a közös hadügyminiszterrel egyetértőleg fog intézkedni. Amint ebből látható, ez a törvényjavaslat amellett, hogy majdnem érthetetlen, tele van a legsúlyosabb közjogi botlásokkal. Szó sincs benne a magyar hadseregről, holott az ujonezokat a magyar törvényhozás csak a magyar hadsereg javára állapíthatja és ajánlhatja meg. A közös hadügyminiszternek befolyást biztosít az ujonezozásra, holott ahhoz annak semmi köze nincs. Telve van anachronizmusokkal,mert hiszen az ott megállapított határidők már elmúltak. Ezekre és a javaslat többi más hibáira rá fog mutatni a küzdő ellenzék. Azután következik a második, az újonczmegajánlásról szóló törvényjavaslat általános vitája! Mindezeknek módozatait részletesen megbeszélte a küzdő ellenzék. Arról azonban, amit tegnap éjszaka Polónyi Géza híresztelt egy banketten, szó sem esett a tanácskozáson.A kinevezések.) A kinevezések egyre szaporodnak, a nyugdíjak pedig folyton emelkednek. A takarékosságáról híres Tisza István, ki az apró tisztviselők fizetésjavítását körülmetélte, állandóan megterhelte az államkincstárt, idáig három miniszternek évi hatezer forintos, három államtitkárnak kétezernégyszáz forintos és hat főispánnak kétezer forintos nyugdíjával, ami összesen harminchétezernégyszáz forint évi teher az országnak. S akiket elbocsátott, munkabíró és rátermett férfiak voltak, akiket pedig kinevezett, a közbizalommal sokkal kevésbbé dicsekedhetnek. De neki engedelmes és mindenre kész eszközei a régi kortes-rendszer, korrupció és hivatalos erőszak visszaállítására. Ezek a kinevezések általános visszatetszést, sőt megdöbbenést okoztak még a szabadelvű párton is. A főrendek elcsodálkoznak az új kollégákon és a fiumei kormányzói nagy állás betöltésén. Keresik az okokat, de nem találják. A választások előkészítésében vélik megtalálhatni a rangemelések Wertheim kulcsait. Ami pedig a főispáni kinevezéseket illeti, ezek a legjellemzőbbek. A belügyminiszter elbocsátja azokat, kik hazafias meggyőződésüket és jogtiszteletüket nem tudják összeegyeztetni a bizalmi állás új kötelességeivel s kinevezi azokat, kikről meg van győződve, Autodafé. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: ifj. Lónyayi Sándorné. A két leány hosszan, melegen szorított kezet egymással. Ott álltak a perronon, a kíváncsiskodók csoportja között s bár ezer mondanivalójuk volt, szótalanul, néma elragadtatással szemlélték egymásnak megváltozott arczát, alakját. Intézetben barátnők voltak s nem találkoztak már öt éve. Az egyik Erdélynek északi részén lakott, a másik Pozsony vidékén, s ez a néhány esztendő nagy változást idézett elő mindkettőjük életében. — Mily gyorsan jött mindez! — mondta Lányi Mária, mikor elhelyezkedtek a kocsiban. Utolsó leveledben még nem is említetted annak a nevét, aki ma a vőlegényed! A másik, Hajós Gábriellé — mosolyogva fogta meg a kezét. — Tulajdonképpen úgy szerettem volna, hogy ne is tudj a dologról semmit. Csak a nászutamon akartam betérni hozzád. Hogy megleptélek volna! De aztán eszembe jutott az ígéreted, amit a zárdában tettél, hogy az esküvőmön te leszel a koszorusleány. Azért aztán elhalasztottam az esküvőmet, hogy időd legyen ide utaznod. — Ugyebár megkaptad azt a levelemet is, amelyben megírtam a koszorúsleányok ruhájának a színét? Világoskékben lesztek mindketten : te és a jövendőbeli sógornőm. Az igazat megvallva, őt egy cseppet sem szeretem. Oly rettenetesen komoly. És már most, az esküvő előtt is azon aggályoskodik, hogy váljon boldoggá fogom-e hát tenni Jenőt! . . . Mária mélységes szeretettel nézett a könnyű szőke fürtöktől árnyalt arcába. Szinte a lelkébe szívta ezt a jókedvű csacsogást. Hiszen olyan régen nem hallotta már. Ott, a zárdában is mindig anyáskodó felsőbbséggel szerette ezt a vidám gyermeket, ő volt kényeztetett kedvencze, akire szivének minden kincsét pazarolta. Szülei régen ott nyugodtak őseik mellett a kriptában s az egyetlen lény, akihez igaz vonzódást érzett abban az időben, Hajós Gábriellé volt. A fiatal szőke leány nagyon jól tudta ezt s bármi bánat érte, szinte megindító bizalommal keresett menedéket a vele egykorú Máriánál. Most is, hogy annyi év után ismét együtt voltak, kitárta előtte szívét. Az igaz, hogy a komoly leány nem értette, hogyan lelkesülhet valaki annyira a szép ruhákért, az ékszerekért, meg az életnek többi apró kellemességeiért, amelyek ha megvannak éppen, hát örömet is okozhatnak az embernek, de bizony valami lényeges változást nem hozhatnak az életébe. Ha a vőlegényét említette Gábriellé, csak úgy könnyedén átsiklott fölötte, mintha nem is az lenne a fő, hogy derék, jó embert kap férjéül, hanem hogy ezáltal tetemesen javul a pozícziója, anyagi helyzete stb. És mikor végre elhallgatott egy perezre, az csak azért történt, hogy hitelkedőleg oda hajtsa a fejét a barátnője vállára, s hogy aztán innen a közvetlen közelből kérdezhesse meg, súgva, mintha önmaga előtt is restellené: — Ugye, most már egyenrangúak leszünk ? Mária szinte értelmetlenül tekintett reá. — Nem értelek — mondta egyszerűen. — Hát ott a zárdában, ha valamit kívántam magamnak, ami neked is volt, afőnökné mindig azt válaszolta: az más, Mária nemesi családból származik, neki telik — de te csak polgárleány vagy. Oh, nem is képzeled, hogy fájt ez sokszor nekem! Akkor el is határoztam magamban, hogy boszút állok e miatt a sorson. És hidd el, hogy daczára annak, hogy úgy rajongtam érted, mégis voltak pillanatok, amikor csaknem gyűlöltelek ! Mária szelíden, csillapítólag tette a kezére a kezét, mint egy beteg gyermeknek. — Ha én csak sejtettem volna, hogy milyen érzelmek dúlnak ebben a kis szívben, — szólt kedveskedve — hát inkább lemondtam volna mindarról, ami veled a társadalmi állásunk közötti különbséget éreztette. A másik megszégyenülve rejtette el az arczát. — Hisz éppen ez az! — mondta. —• Te mindig jobb voltál nálam, s néha valósággal lesújtott a nemeslelkűséged. De hagyjuk most ezt. Beszéljünk vidámabb dolgokról. Most úgyis rajtad a gyónás sora. Mondd, megtaláltad-e azt a mesebeli tündérkirályfit, akiről együtt álmodoztunk ott a hársfaillattól mámoros kertben ? Mária mélyen elpirult, úgy hogy még itt, s kocsi homályában is észrevehető volt az. Kimondhatatlan boldogság kifejezése ömlött el nemesrajzú vonásain. Szólani nem tudott, vagy talán nem is akart, de a feje megcsuklott és némán intett igent a szemével. Gábrielle gyanakodva riadt fel. — Csak nem valami gróf ? — kérdezte csaknem keményen. — Mária elnevette magát. — Nem. Most majd szerepet cserélünk. Te leszesz a gazdag nemes beczézett feleség, én pedig a szegény, magát felküzdött férfi, MAGYARORSZÁG Budapest, 1904. péntek, január 1.