Magyarország, 1923. június (30. évfolyam, 122-145. szám)
1923-06-02 / 122. szám
* J megbukott Corgcsinni olasz alállamtitkár, mert gratulált a fasiszta pxFfiiból kizárt képviselőnek Róma, június 1. Corgini földművelésügyi minisztériumi alállamtitkár a képviselőház tegnapi ülésén, mikor a fasiszta pártból kirekesztett Misuri képviselő befejezte beszédét, hozzá lépett és tüntetőleg kezet szorított vele.. Közvetlenül, azután bejelentette Mussolini miniszterelnöknek, hogy lemond állásáról, amit Mussolini tudomásul vett. A földművelési miniszteri alállamtitkárságot egyelőre nem töltik be. Gentili közoktatási miniszter, aki eddig a szabadelvű pártnak volt a tagja, hivatalosan belépett a fasiszta pártba s ezt az elhatározását Mussolini miniszterelnökhöz intézett levelében azzal okolja meg, hogy a régi liberalizmus Olaszországban már kiélte magát és új életre kelt a fasiszmusban. (II.) Budapest, 1923. június 2. sSorobat KAGZAKOLSZIKO , A király rikkancsainak mertnylste három francia politikus ellen Botokkal limsoltak rájuk, szurokkal, terpentinnel, tintával öntötték le őket. — Az emberi jogok ligájának tiltakozó gyűlése a fasiszmus ellen Párizs, június 1. (A Magyarország tudósítóidtól.) Az emberi jogok ligája tegnap estére nagy tiltakozó gyűlést hirdetett a fasiszmus ellen. A plakátok a szónokok között szerepeltették Marc Sanguie-t és Moutet képviselőket, továbbá Violet volt képviselőt, egykori államtitkárt. Marc Sanguiet este nyolc órakor távozott lakásáról két barátjával, hogy a gyűlésre menjen. Autóba akart ülni, amikor mintegy tizenöt camelot du Roy, (a „király rikkancsai“ nevű royalista szervezet, amelynek tagjai jórészt fiatal arisztokraták), körülfogta a kocsit és botokkal támadott a képviselőre. Egyikük folyékony szurkot öntött a fejére, a többiek kényszeríteni akarták, hogy igyék meg egy palack ricinus-olajat. Csak a sofőr ügyességének köszönhette Marc Sanguiet, hogy megmenekülhetett. A palackot a ricinus-olajjal a földhöz vágta és fején több sebből vérezve, megjelent a gyűlésen. Moutet képviselője szintén leselkedtek a camelot-k, mikor este hét óra felé kilépett lakásának kapujából. Őt is megrohanták és botokkal ütötték, úgyhogy a közellevő kórházba kellett vinni, ahol bekötözték. A kórházból felkötött karral és bepólyázott fejjel ment el a gyűlésre. Egyik támadóját a rendőrök elfogták. Violet feleségével együtt igyekezett az emberi jogok ligájának tiltakozó gyűlésére s mikor lakásukról kijöttek, egy camelot egy palack tintával és egy üveg terpentinnel öntötte le őket, a folyadék mind a kettőjüknek szemébe fröccsent, úgyhogy kénytelenek voltak a kórházba menni és elmaradtak az ülésről. Ezt a támadót, aki orvostanhallgató, sikerült kézrekeríteni. Mikor ennek híre ment a gyűlésen, s mikor a két bekötött fejű képviselő megjelent, nagy lett az izgatottság, a jelenvoltak megtorlást követeltek. A gyűlés után sokan kiadták a jelszót, hogy az „Action Francaise“ épülete elé kell vonulni és csak nagy nehezen térítette el ettől a szándéktól a felháborodott közönséget Juvenel, az „Oeuvre“ főszerkesztője. A mai reggeli lapok hasábos tudósításokban számolnak be a történtekről s megjegyzik, hogy a támadást több kép-s viselő már a kamara mai ülésén szóvá fogja tenni. (V.) Holnap tárgyalják a bankbizományosok titkos telefonjainak ügyét Hat bankbizományost és két postatisztet helyeztek vád alá megvesztegetés miatt (A Magyarország tudósítójától.) 1921 tavaszán névtelen feljelentés érkezett a rendőrséghez, hogy egyesek titkos telefonvonalakat rendeztek be irodájuk, a tőzsde, bankok és az Országkávéház között. A névtelen feljelentés pontos adatokat szolgáltatott a rendőrségnek, mely meg is indította az eljárást hat bankbizományos és két postatiszt ellen. A budapesti királyi ügyészség pár hónappal ezelőtt elkészítette a vádiratot, amelyben a két postatisztet, Lányai Rezső és Lányai Jenő posta- és távírda műszaki ellőröket mint tettestársakat megvesztegetés bűntettével, Révész Gyula cégvezetőt, Guttmann Géza bankbizományost, Foss Béza tőzsdeügynököt, Davidsohn Horasz bankbizományost, Glass Tibor és Mérő Bernát bankbizományosokat a megvesztegetés bűntettében, mint bűnsegédeket vádolta meg. A királyi ügyészség vádirata szerint Guttmann Géza 1920 decemberében megállapodott Lónyai Rezső postatiszttel, hogy nádoraccai irodáját kösse össze tőzsdei telefonfülkéjével. Lónyai belement az ügybe, erre Guttmann és cégvezetője, Révész Gyula 50.000 korona jutalmat adtak a postatisztnek. Mielőtt megkezdődött a munka, a telefonigazgatóságtól engedélyt kértek, az engedélyt azonban az igazgatóság nem adta meg. A vonalat ennek ellenére elkészítették. 1920 december elején Vass Béla tőzsdeügynök akart ilyen titkos telefont létesíteni, Lónyai Rezsőt ajánlották neki, aki 85.000 korona jutalom ellenében irodahelyiségét össze is kötötte a Hazai Bankkal és a Hitelbankkal. Lónyai Jenő 1921 tavaszán Davidsohn Horasz irodáját 32.000 korona jutalom ellenében öszszekötötte a tőzsdével. Davidsohn — a vádirat szerint — kijelentette a postatiszt előtt, hogy még két barátja reflektál ilyen összeköttetésre, ezek nevében 60.000 korona előleget adott át a postatisztnek, Glass Tibornak Lónyai Jenő 80.000 koronáért készítette el a telefonösszeköttetést a Hermes Bankkal, a Hazai Bankkal és az Országház-kávéházzal. Mérő Bernét két irodáját kötötte össze Lónyai Jenő hasonló jutalomért A királyi ügyészség vádirata szerint a postatisztek a nyomozás és a vizsgálat során azzal védekeztek, hogy az állami alkalmazottak olyan kategóriájába tartoznak, akiknél egyáltalán nincs tiltva az, hogy mellékfoglalkozásuk után mellékkeresethez juthassanak. Nem mint hivatalos emberek készítették el a telefonvonalakat és az ezzel járó szerelési munkálatokat, hanem mint magánosok. A bankbizományosok védekezése az, hogy egyáltalán nem tudnak arról, hogy bűncselekményt követnek el, úgy tudták, hogy hivatalos engedély alapján történik a telefonvonalak felszerelése. A bűnügy főtárgyalását holnap délelőttre tűzte ki a budapesti büntetőtörvényszék Nedeczky tanácsa. JEY Mária írta: THURY LAJOS A férfi határozatlanul, mereven és furcsán kiegyenesedve állt az ágy mellett. A beteg asszony meghatottan mosolygott rá. — Szép tőled, hogy eljöttél, Péter. Nehezen vártalak. Borzasztóan félek itt egyedül. De most már ittmaradsz nálam, úgy-e? Hiszen csak két-három napról van szó, vagy már annyiról sem talán. A férfi megborzongott. — Nem értek. Micsoda néhány nap? — Jó, — intett az asszony. — Hagyjuk ezt. Mindegy, úgyis elrontottam az életemet, egészen elrontottam. Talán jobb is így. De azért mégis nagyon félek, különösen éjjel a sötétben. Akárcsak egy gyerek. Úgy elfog a rémület, néha hangosan sikoltozom. Most már persze jó lesz, hogy itt vagy mellettem. Majd megfogom a kezedet és megszorítom. Meg is csókolsz, Péter? — Igen. — mondta a férfi bizonytalanul. — Hogyne. — Csókolj meg. A férfi lehajolt a homlokára és megcsókolta. Hűvös, semmitmondó csók volt, az asszony megborzongott alatta. — Itt maradsz éjjel-nappal, ugy-e? Tán nem is esik túlságosan nehezedre. Hiszen tudod: én most meghalok. Most biztosan te sem érzel irántam mást, csak szánalmat. Habár ki tudja: lehet, hogy ezt az ember csak úgy hiszi. Talán csak a saját halálunk olyan borzasztóan megindító. Mintha az egész világ engem sajnálna és borzadna, hogy én nem leszek többé és hogy ez milyen irtózatosan félelmetes és tragikus. Pedig hát hány embert láttam meghalni én is és eszembe se jutott valami túlságosan törődni velük. Mondd, te is így vagy... velem? — Kérlek, Mária, — könyörgött a férfi. — Az orvos éppen azt mondja ... — De ha itt maradsz, nagyon jónak kell lenned hozzám, — vágott közbe az asszony. — Azt akarom, hogy felejtsük el az utolsó négy évet teljesen. Mintha nem is lett volna. Egy kis gyöngédséget akarok ebben a pár napban, szeretetet is. Hiszen olyan soká voltam egyedül. A férfi lehajtotta a fejét. — Megteszed, hogyne, — sóhajtott az asszony. — Meg kell tenned. És különben is, ha nem akarnád... Hallgattak. Azután a férj felnézett. Tréfálni akart, de hamisan és rekedten dörmögött a hangja. — Ha nem akarnám? — Akkor kényszerítenélek. — Az asszony bágyadtan és kedvesen mosolygott. — Nagyon könnyű volna. Ha akarnám... Úgy elgondoltam már itt magamban mindent, amíg téged vártalak. A férfi nem szólt. — Előadnék neked valamit, valami históriát, — folytatta az asszony. — Te elhinnéd, persze hogy hinnél nekem. Ez igazán csak természetes: a halálos ágyán nem hazudik az ember. És akkor borzasztóan megrémülnél. Éreznéd, hogy egész életedben nem lesz többé egy nyugodt perced, hogy valahányszor eszedbe jutok, mindig nyögni és átkozódni fogsz és ököllel fogod verni a fejedet és a melledet — Nem értlek, — felelte a férfi és ráemelte zavarosan csillogó, de komor és sötét pillantású szemeit. — Megmondanám neked, hogy igazságtalan és kegyetlen voltál hozzám. Igazságtalan, ez a fontos. Mert én sohasem vétettem ellened. Hű voltam hozzád, Péter és nagyon szerettelek, ezt mondanám. Most is szeretlek, mindig. — Hagyjuk ezt, — dörmögött a férfi. Az asszony elnevette magát, halkan, fáradtan, de csengő hangon, majdnem jókedvűen. Szeretettel nézte a férfit, azután intett neki a kezével. — Hát hagyjuk. Jobb is lesz. Máskülönben hogy vagy, Péter? Egy kicsit fáradtnak látszol. — Ez lehetetlen, — tört ki a férfi. — Hogyan mehettél volna el akkor úgy, minden szó nélkül? Hiszen nem lett volna nehéz bebizonyítani... én térdenállva kértem volna bocsánatot... Az asszony szemében lobogó lángok csaptak fel. — Nagyon megaláztál, Péter. Neked nem lett volna szabad elhinned, az első jöttmentnek... régen tudom már, hogy ki volt az... elítélned engem egy szóra. Nagyon megsértették Azután meg én sem voltam vak. Átláttam rajtad. Tudtam jól, hogy nem szeretsz már, éreztem, hogy terhedve vagyok. Nem tudom, mást szerettél-e, vagy csak engem nem szerettél, elég az hozzá,k, hiszen ez elég. Nem is bántad, mikor megjött az alkalom, örültél neki. Nagyon fájt Péter, de elmentem, bennem is csak van egy kis büszkeség. — Ne mondj ilyet! — A férfi nehezen nyögött, tíz ujjával remegve markolt a hajába. — Ez nem igaz, Mária, miért mondod ezt? — Add ide a kezed, — kérte az asszony. Amint a férfi lassan és vonakodva feléje nyúlt, váratlan erővel, görcsösen megkapta a kezét és megszorította. — Igaz, Péter, egészen bizonyos, hogy igaz. De akkor még nem is tudtam, mennyire szeretlek. Csak később értettem meg igazán, mikor négy évig éltem nélküled és úgy vágytam utánad, hogy majd megszakadt a szívem. Nagyon megbántam, hogy büszke voltam, hogy nem kapaszkodtam teljes erővel beléd. De még mást is mondok neked: amit én tudok, azt te is jól tudtad mindig. Nem vallod be magadnak soha, az igaz, de azért tudtad, valahol legbelül, csak éppen annyira, hogy egy kicsit nyugtalanná tegyen. De mindig tudtad, hogy én ártatlan vagyok és tiszta, de az első pillanatban mohón kaptál az alkalmon, és azután fenn kellett tartanod a dolgot. Most már az egész nehezen őrzött nyugalmadat, az önbecsülésedet, egész rosszul összetákolt életedet felborítaná, ha nyíltan színt kellene vallanod önmagad előtt. Két végtelen percig csend volt. Egymást nézték, de egyik sem mozdult. Azután az asszony egyszerre meglátta, hogy a férfi szinte élettelenül sápadt és az ajkai szederjesek, a homlokán nehéz verítékcseppek gyöngyöztek. Erre hirtelen elbágyadt, elengedte a férfi kezét és visszahanyatlott a párnáira. Csendesen feküdt egy darabig, azután megint mosolygott, szelíden, szinte félénken és a kezét kinyújtva, végigsimított a férfi ujjain. — No, látod Péter, ilyeneken töröm a fejem, mikor egyedül vagyok és elgondolkozom. Mert nagyon szeretnék egy kis gyengédséget... erre a néhány napra ... Itt maradsz, úgy-e? És jó leszel hozzám nagyon? — Mária, — tördelte a férfi. — Mindent, amit kívánsz... Természetesen. Csak légy nyugodt és vigyázz, majd összeszeded magad. Föléje hajolt és kicserepesedett forró ajkait rányomta az asszony, keskeny, vértelen szája szélére. sp t r-------*------- z- ------------------- ■ rHárom perc cJeruza SfrTársa szobájában Stem hosszabbíthatja meg vendégszereplését .Hétfőn Ilpponyinál lesz löncsön (A Magyarország tudósítójától.) Danára nyíló szobájának ablakain beárad az aranyos napfény s szinte reflektorszerűen világítja meg királynői termetét. Ha az ember szemközt áll vele, akkor érti csak meg igazán szuggesztív hatását, azt a lebilincselő varázslatos erőt, ami egész egyéniségéből és szép kék szemeiből kiárad. Jeritza Mária világraszóló amerikai sikerei után újból itt van nálunk. Nem sok időre jött, csak két estén fog vendégszerepelni. Most is sürgős a dolga, próbára siet, mindössze három szabad perec van számunkra.. Egyszerű sötétkék pelerines ruha feszül rajta, fején sötétkék kócsagos kalap, mosolygós arcát szürke fátyol fedi. Bájos közvetlenséggel, „jeritzai“ mosollyal felel rajzolónk kérésére: — Inkább karikatúrát kérek, portréra most sajnos, igazán nincs időm. És miközben rajzolónk villámgyorsan készíti róla a karikatúrát, keresgél amerikai emlékei között, hogy kérdésünkre a választ megadhassa: — Egész amerikai utam annyira szép és felejthetetlen maradt számomra mindörökké, hogy szinte mindennap újabb élmény volt nekem. Annak a szinte fanatikus szeretetnek azonban, amellyel a jenkik honában mindenütt elárasztottak, legkedvesebbmegnyilatkozása volt egy déli szerenád, amit Milwaukee, New York állambeli városban az aranyifjúság adott tiszteletemre. Déli féltizenkettő volt. Szobám ablaka alatt váratlanul zene szólalt meg. A város ifjúságából alakult férf- és női zenekar muzsikált szebbnélszebb dalokat. Az embergyűrű a muzsikusok közül percről-percre nőtt. Minden megállott. A forgalom megbénult és az egész utca tüntető, meleg és rendkívül jóleső ovációban részesített. Ezután minden átmenet nélkül Budapestről kezd beszélni. És amikor azt mondjuk neki, hogy itt mindenki