Magyarország, 1923. június (30. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-02 / 122. szám

* J megbukott Corgcsinni olasz alállam­­titkár, mer­t gr­atulált a fasiszta pxFfi­iból kizárt képviselőnek Róma, június 1. Corgini földművelésügyi minisz­tériumi alállamtitkár a képviselőház tegnapi ülésén, mikor a fasiszta pártból kirekesztett Misuri képvi­selő befejezte beszédét, hozzá lépett és tüntetőleg kezet szorított vele.. Közvetlenül, azután bejelentette Musso­lini miniszterelnöknek, hogy lemond állásáról, amit Mussolini tudomásul vett. A földművelési miniszteri alállamtitkárságot egyelőre nem töltik be. Gentili közoktatási miniszter, aki eddig a szabad­elvű pártnak volt a tagja, hivatalosan belépett a fasiszta pártba s ezt az elhatározását Mussolini mi­niszterelnökhöz intézett levelében azzal okolja meg, hogy a régi liberalizmus Olaszországban már kiélte magát és új életre kelt a fasiszmusban. (II.) Budapest, 1923. júniu­s 2. sSorobat KAGZAKOLSZIKO , A király rikkancsai­nak mertnylste három francia politikus ellen Botokkal limsoltak rájuk, szurokkal, terpentinnel, tintával öntötték le őket. — Az emberi­­ jogok ligájának tiltakozó gyűlése a fasiszmus ellen Párizs, június 1. (A Magyarország tudósítóidtól.) Az emberi jogok ligája tegnap estére nagy tiltakozó gyűlést hirde­tett a fasiszmus ellen. A plakátok a szónokok között szerepeltették Marc Sanguie-t és Moutet képviselőket, továbbá Violet volt képviselőt, egykori államtitkárt. Marc Sanguiet este nyolc órakor távozott lakásá­ról két barátjával, hogy a gyűlésre menjen. Autóba akart ülni, amikor mintegy tizenöt camelot du Roy, (a „király rikkancsai“ nevű royalista szervezet, amelynek tagjai jórészt fiatal arisztokraták), körül­fogta a kocsit és botokkal támadott a képviselőre. Egyikük folyékony szurkot öntött a fejére, a többiek kényszeríteni akarták, hogy igyék meg egy palack ricinus-olajat. Csak a sofőr ügyességének köszön­hette Marc Sanguiet, hogy megmenekülhetett. A pa­lackot a ricinus-olajjal a földhöz vágta és fején több sebből vérezve, megjelent a gyűlésen. Moutet képviselője szintén leselkedtek a came­­lot-k, mikor este hét óra felé kilépett lakásának kapujából. Őt is megrohanták és botokkal ütötték, úgyhogy a közellevő kórházba kellett vinni, ahol be­kötözték. A kórházból felkötött karral és bepólyázott fejjel ment el a gyűlésre. Egyik támadóját a rend­őrök elfogták. Violet feleségével együtt igyekezett az emberi jo­gok ligájának tiltakozó gyűlésére s mikor lakásuk­ról kijöttek, egy camelot egy palack tintával és egy üveg terpentinnel öntötte le őket, a folyadék mind a kettőjüknek szemébe fröccsent, úgyhogy kénytele­nek voltak a kórházba menni és elmaradtak az ülés­ről. Ezt a támadót, aki orvostanhallgató, sikerült kézrekeríteni. Mikor ennek híre ment a gyűlésen, s mikor a két bekötött fejű képviselő megjelent, nagy lett az izga­tottság, a jelenvoltak megtorlást követeltek. A gyű­lés után sokan kiadták a jelszót, hogy az „Action Francaise“ épülete elé kell vonulni és csak nagy ne­­hezen térítette el ettől a szándéktól a felháborodott közönséget Juvenel, az „Oeuvre“ főszerkesztője. A mai reggeli lapok hasábos tudósításokban számolnak be a történtekről s megjegyzik, hogy a támadást több kép-s viselő már a kamara mai ülésén szóvá fogja ten­ni. (V.) Holnap tárgyalják a bankbizományosok titkos telefonjainak ügyét Hat bankbizományost és két postatisztet helyeztek vád alá megvesztegetés miatt (A Magyarország tudósítójától.) 1921 tavaszán névtelen feljelentés érkezett a rendőrséghez, hogy egyesek titkos telefonvonalakat rendeztek be irodá­juk, a tőzsde, bankok és az Országkávéház között. A névtelen feljelentés pontos adatokat szolgáltatott a rendőrségnek, mely meg is indította az eljárást hat bankbizományos és két postatiszt ellen. A budapesti királyi ügyészség pár hónappal ez­előtt elkészítette a vádiratot, amelyben a két posta­tisztet, Lányai Rezső és Lányai Jenő posta- és távírda műszaki ell­­őröket mint tettestársakat megvesztege­tés bűntettével, Révész Gyula cégvezetőt, Guttmann Géza bankbizományost, Foss Béza tőzsdeügynököt, Davidsohn Horasz bankbizományost, Glass Tibor és Mérő Bernát bankbizományosokat a megvesztegetés bűntettében, mint bűnsegédeket vádolta meg. A királyi ügyészség vádirata szerint Guttmann Géza 1920 decemberében megállapodott Lónyai Rezső postatiszttel, hogy nádoraccai irodáját kösse össze tőzsdei telefonfülkéjével. Lónyai belement az ügybe, erre Guttmann és cégvezetője, Révész Gyula 50.000 korona jutalmat adtak a postatisztnek. Mielőtt meg­kezdődött a munka, a telefonigazgatóságtól engedélyt kértek, az engedélyt azonban az igazgatóság nem adta meg. A vonalat ennek ellenére elkészítették. 1920 december elején Vass Béla tőzsdeügynök akart ilyen titkos telefont létesíteni, Lónyai Rezsőt ajánlot­ták neki, aki 85.000 korona jutalom ellenében iroda­helyiségét össze is kötötte a Hazai Bankkal és a Hitelbankkal. Lónyai Jenő 1921 tavaszán Davidsohn Horasz irodáját 32.000 korona jutalom ellenében ösz­­szekötötte a tőzsdével. Davidsohn — a vádirat szerint — kijelentette a postatiszt előtt, hogy még két ba­rátja reflektál ilyen összeköttetésre, ezek nevében 60.000 korona előleget adott át a postatisztnek, Glass Tibornak Lónyai Jenő 80.000 koronáért készítette el a telefonösszeköttetést a Hermes Bankkal, a Hazai Bankkal és az Országház-kávéházzal. Mérő Bernét két irodáját kötötte össze Lónyai Jenő hasonló juta­lomért A királyi ügyészség vádirata szerint a postatisz­tek a nyomozás és a vizsgálat során azzal védekeztek, hogy az állami alkalmazottak olyan kategóriájába tartoznak, akiknél egyáltalán nincs tiltva az, hogy mellékfoglalkozásuk után mellékkeresethez juthassa­nak. Nem mint hivatalos emberek készítették el a telefonvonalakat és az ezzel járó szerelési munkála­tokat, hanem mint magánosok. A bankbizományosok védekezése az, hogy egyáltalán nem tudnak arról, hogy bűncselekményt követnek el, úgy tudták, hogy hivatalos engedély alapján történik a telefonvonalak felszerelése. A bűnügy főtárgyalását holnap délelőttre tűzte ki a budapesti büntetőtörvényszék Nedeczky tanácsa. JEY Mária írta: THURY LAJOS A férfi határozatlanul, mereven és furcsán ki­egyenesedve állt az ágy mellett. A beteg asszony meghatottan mosolygott rá. — Szép tőled, hogy eljöttél, Péter. Nehezen vár­talak. Borzasztóan félek itt egyedül. De most már ittmaradsz nálam, úgy-e? Hiszen csak két-három napról van szó, vagy már annyiról sem talán. A férfi megborzongott. — Nem ért­ek. Micsoda néhány nap? — Jó, — intett az asszony. — Hagyjuk ezt. Mindegy, úgyis elrontottam az életemet, egészen elrontottam. Talán jobb is így. De azért mégis na­gyon félek, különösen éjjel a sötétben. Akárcsak egy gyerek. Úgy elfog a rémület, néha hangosan sikoltozom. Most már persze jó lesz, hogy itt vagy mellettem. Majd megfogom a kezedet és megszorí­tom. Meg is csókolsz, Péter? — Igen. — mondta a férfi bizonytalanul. — Hogyne. — Csókolj meg. A férfi lehajolt a homlokára és megcsókolta. Hű­vös, semmitmondó csók volt, az asszony megbor­zongott alatta. — Itt maradsz éjjel-nappal, ugy-e? Tán nem is esik túlságosan nehezedre. Hiszen tudod: én most meghalok. Most biztosan te sem érzel irántam mást, csak szánalmat. Habár ki tudja: lehet, hogy ezt az ember csak úgy hiszi. Talán csak a saját halálunk olyan borzasztóan megindító. Mintha az egész világ engem sajnálna és borzadna, hogy én nem leszek többé és hogy ez milyen irtózatosan félelmetes és tragikus. Pedig hát hány embert láttam meghalni én is és eszembe se jutott valami túlságosan törődni velük. Mondd, te is így vagy... velem? — Kérlek, Mária, — könyörgött a férfi. — Az orvos éppen azt mondja ... — De ha itt maradsz, nagyon jónak kell len­ned hozzám, — vágott közbe az asszony. — Azt aka­rom, hogy felejtsük el az utolsó négy évet teljesen. Mintha nem is lett volna. Egy kis gyöngédséget akarok ebben a pár napban, szeretetet is. Hiszen olyan soká voltam egyedül. A férfi lehajtotta a fejét. — Megteszed, hogyne, — sóhajtott az asszony. — Meg kell tenned. És különben is, ha nem akarnád... Hallgattak. Azután a férj felnézett. Tréfálni akart, de hamisan és rekedten dörmögött a hangja. — H­a nem akarnám? — Akkor kényszerítenélek. — Az asszony bá­gyadtan és kedvesen mosolygott. — Nagyon könnyű volna. Ha akarnám... Úgy elgondoltam már itt magamban mindent, amíg téged vártalak. A férfi nem szólt. — Előadnék neked valamit, valami históriát, — folytatta az asszony. — Te elhinnéd, persze hogy hinnél nekem. Ez igazán csak természetes: a halá­los ágyán nem hazudik az ember. És akkor borzasz­tóan megrémülnél. Éreznéd, hogy egész életedben nem lesz többé egy nyugodt perced, hogy valahány­szor eszedbe jutok, mindig nyögni és átkozódni fogsz és ököllel fogod verni a fejedet és a melledet — Nem értlek, — felelte a férfi és ráemelte za­varosan csillogó, de komor és sötét pillantású sze­meit. — Megmondanám neked, hogy igazságtalan és kegyetlen voltál hozzám. Igazságtalan, ez a fontos. Mert én sohasem vétettem ellened. Hű voltam hoz­zád, Péter és nagyon szerettelek, ezt mondanám. Most is szeretlek, mindig. — Hagyjuk ezt, — dörmögött a férfi. Az asszony elnevette magát, halkan, fáradtan, de csengő hangon, majdnem jókedvűen. Szeretettel nézte a férfit, azután intett neki a kezével. — Hát hagyjuk. Jobb is lesz. Máskülönben hogy vagy, Péter? Egy kicsit fáradtnak látszol. — Ez lehetetlen, — tört ki a férfi. — Hogyan mehettél volna el akkor úgy, minden szó nélkül? Hiszen nem lett volna nehéz bebizonyítani... én térdenállva kértem volna bocsánatot... Az asszony szemében lobogó lángok csaptak fel. — Nagyon megaláztál, Péter. Neked nem lett volna szabad elhinned, az első jöttmentnek... ré­gen tudom már, hogy ki volt az... elítélned en­gem egy szóra. Nagyon megsértették Azután meg én sem voltam vak. Átláttam rajtad. Tudtam jól, hogy nem szeretsz már, éreztem, hogy terhedve vagyok. Nem tudom, mást szerettél-e, vagy csak engem nem szerettél, elég az hozzá,­k, hiszen ez elég. Nem is bántad, mikor megjött az alkalom, örültél neki. Nagyon fájt Péter, de elmentem, ben­nem is csak van egy kis büszkeség. — Ne mondj ilyet! — A férfi nehezen nyögött, tíz ujjával remegve markolt a hajába. — Ez nem igaz, Mária, miért mondod ezt? — Add ide a kezed, — kérte az asszony. Amint a férfi lassan és vonakodva feléje nyúlt, váratlan erővel, görcsösen megkapta a kezét és megszorí­totta. — Igaz, Péter, egészen bizonyos, hogy igaz. De akkor még nem is tudtam, mennyire szeretlek. Csak később értettem meg igazán, mikor négy évig éltem nélküled és úgy vágytam utánad, hogy majd megszakadt a szívem. Nagyon megbántam, hogy büszke voltam, hogy nem kapaszkodtam teljes erő­vel beléd. De még mást is mondok neked: amit én tudok, azt te is jól tudtad mindig. Nem vallod be magadnak soha, az igaz, de azért tudtad, valahol legbelül, csak éppen annyira, hogy egy kicsit nyug­talanná tegyen. De mindig tudtad, hogy én ártatlan vagyok és tiszta, de az első pillanatban mohón kap­tál az alkalmon, és azután fenn kellett tartanod a dolgot. Most már az egész nehezen őrzött nyugal­madat, az önbecsülésedet, egész rosszul összetákolt életedet felborítaná, ha nyíltan színt kellene valla­nod önmagad előtt. Két végtelen percig csend volt. Egymást nézték, de egyik sem mozdult. Azután az asszony egyszerre meglátta, hogy a férfi szinte élettelenül sápadt és az ajkai szederjesek, a homlokán nehéz veríték­­cseppek gyöngyöztek. Erre hirtelen elbágyadt, el­engedte a férfi kezét és visszahanyatlott a párnáira. Csendesen feküdt egy darabig, azután megint mo­solygott, szelíden, szinte félénken és a kezét ki­nyújtva, végigsimított a férfi ujjain. — No, látod Péter, ilyeneken töröm a fejem, mikor egyedül vagyok és elgondolkozom. Mert na­gyon szeretnék egy kis gyengédséget... erre a né­hány napra ... Itt maradsz, úgy-e? És jó leszel hoz­zám nagyon? — Mária, — tördelte a férfi. — Mindent, amit kívánsz... Természetesen. Csak légy nyugodt és vigyázz, majd összeszeded magad. Föléje hajolt és kicserepesedett forró ajkait rá­nyomta az asszony, keskeny, vértelen szája szélére. sp t r-------*------- z- ------------------- ■­ rHárom perc cJeru­za SfrTársa szobájában Stem hosszabbíthatja meg vendégszereplését .Hétfőn Ilpponyinál lesz löncsön (A Magyarország tudósítójától.) Danára nyíló szobájának ablakain beárad az aranyos napfény s szinte reflektorszerűen világítja meg királynői terme­tét. Ha az ember szemközt áll vele, akkor érti csak meg igazán szuggesztív hatását, azt a lebilincselő va­rázslatos erőt, ami egész egyéniségéből és szép kék szemeiből kiárad. Jeritza Mária világraszóló ameri­kai sikerei után újból itt van nálunk. Nem sok időre jött, csak két estén fog vendégszerepelni. Most is sür­gős a dolga, próbára siet, mindössze három szabad perec van számunkra.. Egyszerű sötétkék pelerines ruha feszül rajta, fején sötétkék kócsagos kalap, mo­solygós arcát szürke fátyol fedi. Bájos közvetlenséggel, „jeritzai“ mosollyal felel rajzolónk kérésére: — Inkább karikatúrát kérek, portréra most saj­nos, igazán nincs időm. És miközben rajzolónk villámgyorsan készíti róla a karikatúrát, keresgél amerikai emlékei között, hogy kérdésünkre a választ megadhassa: — Egész amerikai utam annyira szép és felejt­hetetlen maradt számomra mindörökké, hogy szinte mindennap újabb élmény volt nekem. Annak a szinte fanatikus szeretetnek azonban, amellyel a jenkik honában mindenütt elárasztottak, legkedvesebb­­meg­nyilatkozása volt egy déli szerenád, amit Milwaukee, New­ York állambeli városban az aranyifjúság adott tiszteletemre. Déli féltizenkettő volt. Szobám ablaka alatt váratlanul zene szólalt meg. A város ifjúságá­ból alakult férf- és női zenekar muzsikált szebbnél­­szebb dalokat. Az embergyűrű a muzsikusok közül percről-percre nőtt. Minden megállott. A forgalom megbénult és az egész utca tüntető, meleg és rend­kívül jóleső ovációban részesített. Ezután minden átmenet nélkül Budapestről kezd beszélni. És amikor azt mondjuk neki, hogy itt mindenki

Next