Magyarország, 1924. június (31. évfolyam, 106-128. szám)
1924-06-01 / 106. szám
Budapest, 1924. június 1. vasárnapMAGI’ 2ÁG Interpelláció az olimpiai kiküldetésekről „Ide engedjék ki azokat, akiknek az út csak kétutasos". — Götrzbis szót emel Fucsks Jenőért. — Csendes vámtarifa vita. — Kedden tartja legközelebbi ülését a nemzetgyűlés (A Magyarország tudósítójától.) A nemzetgyűlés mai ülését féltizenegy órakor akarta megnyitni Zsitvay Tibor alelnök, de konstatálta, hogy a jegyzők nincsenek jelen. Az ülést öt percre felfüggeszti azzal, hogy amennyiben akkor sem lennének még jelen a jegyzők, javasolni fogja, hogy a Ház ad hoc válasszon jegyzőket. Az ülés újból való megnyitása után a jegyzők már jelen voltak. Ailmásy Zászló és a Jutaipar r.-t. Almássy László napirend előtt válaszol aJutaipar Rt.-gal kapcsolatban személyével elterjedt hírekre. A múlt évi dániai interparlamentáris konferencia alkalmával Szterényivel gyakran tárgyalt közgazdasági kérdésekről, aki azt mondotta neki, hogy kül- és belföldi tőkével ipari és kereskedelmi vállalatot szándékozik létesíteni és megkérdezte tőle, hogy nem lenne-e hajlandó a vállalatban igazgatósági tagságot vállalni. Ő nem zárkózott el a kérelem elől. Néhány hónap múlva meghívót kapott az alakuló közgyűlésre, amelyen megjelent. A közgyűlés mindössze öt percig tartott, azóta semmiféle értesítést nem kapott, igazgatósági üléseken nem vett részt, a vállalat érdekében sehol közben nem járt, jutalékban nem részeült. Szófiából való visszautaztában Belgrádban magyar újság került a kezébe, amelyben az állott, hogy ő lemondott igazgatósági tagságáról. Ő a lemondást természetesen honorálta, nem tudja azonban, ki terjesztette lemondása elé. A vámtarifa javaslathoz első Szónok Temesvári Imre, aki megérti a szabadkereskedelem híveinek idegességét, elhiszi, hogy rájuk nézve előnyösebb lett volna a kiviteli és behozatali tilalom megszüntetése után a régi vámtarifák életbeléptetése. Ezek a körök azonban elfelejtik, hogy a világparitási árak és a békeárak között óriási különbségek vannak és hogyha a vámtarifa egyes tételeit vizsgáljuk, rájövünk arra, hogy ez a régihez képest vámleszállítást jelent . Véleménye szerint a megcsonkított országhatárok egyenesen parancsoló szükséggé teszik ezt a vámtarifajavaslatot, mert támogatnunk kell azt az ipart, amely az országban megmaradt. Kéri a kereskedelmi mhoszért, hogy még a kereskedelmi szerződések életbeléptetése előtt szüntesse meg a kontingens rendszert. Szüntesse meg azt a rendszert, hogy egyik kereskedelmi érdekeltség előnyt élvezhessen a másik terhére. Ennek a megszüntetésével meg fognak szűnni a visszaélések is és elejét lehet venni a vámcsalásoknak. A takarékkoronával kapcsolatosan a legkülönfélébb álhíreket terjesztik a spekulánsok. Ezeket a tendenciózus híreszteléseket cáfolja meg a kormány és lehetőleg megtorló intézkedéseket is léptessen életbe a hamis híreket terjesztő spekulánsokkal szemben. A javaslatot egyébként elfogadja. Gömbös Gyula : A vámtarifánál nem lehet kikapcsolni a politikát. A politikusnak mindent pártpolitikai szempontból kell megítélni, azért politikus, őszintén be kell vallani, hogy igenis, érdekeket képviselnek, akik felszólalnak, ez nem is lehet másként. Ők a maguk részéről a nemzet egyetemes érdekeit képviselik. A magyar termelést akarják megvédeni és fokozni, a magyar termelés fokozásának vámpolitikáját akarják. Különösnek tartja, hogy ennek a fontos kérdésnek tárgyalásánál üres a Ház ülésterme, sőt a karzatok is. Ha botrányról volna szó, akkor megtelne a terem. A kormányt is hibáztatja, hogy hirtelen bedobta ezt a kérdést a vitába- A nyugattól tanulnunk kell, de tapasztalatainkat kelet felé kell érvényesíteni. A Balkánon nyitott tér van a számunkra. A javaslatban a magyar ipar megvédésének szándékát látja s reméli, hogy az a magyar gazdasági élet terjeszkedésének az alapja, ezért azt örömmel üdvözli, dacára a kormány iránti legnagyobb fokú bizalmatlanságának. Minden tekintetben függetleníteni kell magunkat gazdasági tekintetben is. Ez vonatkozik az ipari termelésre is. Bizalmatlan a kormánnyal szemben, bizalmatlan a javaslattal szemben, mert a kormánynak három balkeze van, három pénzügyminisztere. A gyáriparosok az egyetlen érdekeltség, amely nem tiltakozott a javaslat ellen, a mezőgazdaság és a kereskedelem ellenben tiltakozott. Súlyos hiba, hogy Magyarországon a mezőgazdaság nincsen kellőképpen megszervezve, de hiszen a polgári társadalom sincsen nálunk teljesen megszervezve Annak a csoportnak a nevében, amelynek élén áll, a javaslatot nem fogadja el. Bartos Andor: Részletesen ismerteti a középkori magyar ipar helyzetét, fejlődését, kulminációját, valamint azt az évszázados osztrák gazdasági politikát, amellyel gúzsbakötötték a virágzó magyar ipart és lehetetlenné teték az ország ipari és gazdasági megerősödését. Hoszszasan foglalkozik az önálló vámterületért folytatott küzdelmekkel, majd Sándor Pállal és Dénes Istvánnal polemizál. Ezután Kossuth műveiből felolvasott szemelvényekkel igyekszik cáfolni Nagy Vincének ama kijelentését, hogy Kossuth a dunai konföderáció keretén belül a szabadkereskedelem híve volt. A javaslatot elfogadja. Kábák Lajos: Nem fogadja el a javaslatot elvi, gyakorlati és politikai okokból. Elvileg a párt a szabadkereskedelem alapján áll, azonban a mai viszonyok között ezt nem lehet megvalósítani. A javaslat 2. paragrafusában foglaltak alapján meg kell állapítani, hogy ez a törvény tulajdonképpen kerettörvény. A törvényjavaslatot nem fogadhatja el. Ezután az elnök a vitát megszakítja , a Ház elfogadja az elnök napirendi indítványát, mely szerint a Ház legközelebbi ülését kedden délelőtt 11 órakor tartja és annak napirendjén a vámtarifa folytatólagos tárgyalása szerepel. Ezután áttérnek az interpellációkra. Szabó József interpellációjának elhalasztását kéri A Ház ehez hozzájárul. A következő interpelláló Fábián Béla volna, de mivel nem volt jelen, mindkét interpellációját törölték. Ugyancsak törölték a távollevő Ulain Ferenc interpellációját is, Horváth Zoltán a makói hagymatermelés válságát tette szóvá. Nagyatádi földművelésügyi miniszter Zsitvay bugaci beszámolóján aligha azért jelent meg, hogy a zsidókérdést megoldja, hanem azért, hogy a tárcájába vágó dolgokat figyelemmel kísérje. Felhívja a földművelésügyi miniszter figyelmét azokra az állapotokra, amelyek a Világhírű makói hagyma termelése körül uralkodnak. Mióta a Bánságot elvesztettük, a hagymatermelő kertészek Makó környékén keresik boldogulásukat. Makó határa majdnem kizárólag kisgazdák kezében van, akik uzsorahaszonért adják bérbe földjeiket a hagymakertészeknek. Egy katasztrális holdért átlag 12 mázsa búzát követelnek. (Felkiáltások: Hallatlan.) Batitz Gyula: A munkanélküli jövedelem. Horváth Zoltán: A kormánynak kötelessége lenne meggátolni az uzsorát és a kertészeket földhöz juttatni. 5400 igényjogosult hagymakertész kéri azt, hogy a Csanádi püspökséghez tartozó 6800 holdat ellenérték fejében adják át nekik hagymatermelés céljaira. Az interpellációt kiadják a földmívelésügyi miniszternek. A következő interpelláló Rupert Rezső. Nincs jelen, mindhárom, interpellációját törlik. Ugyanez okból törlik Farkas Tibor interpellációját is. Gömbös az olimpiai kiküldetésekről Gömbös Gyula mindenekelőtt interpellációját terjeszti be a kultuszminiszterhez az olimpiai versenyekről. Hajlandó-e a kultuszminiszter az olimpiai versenyekre való kiküldetések kérdését haladéktalanul a nemzet tekintélye érdekében imperatíve rendezni. Hajlandó-e a magyar társadalom sportjának irányításában az OTT útján az igazi amatőr és igazi nemzetnevelő gondolatnak érvényt szerezni és támogatni minden mozgalmat, amely ezt a magas célt szolgálja. Beszédét ezután így folytatja: Az egész világ figyelemmel kíséri a párizsi olimpiász eseményeit, még azok is, akik nem sportolnak. Amikor az olimpiáidra való kiküldetésről szó volt, ő is és sokan mások is azon a véleményen voltak, hogy az ország súlyos gazdasági helyzete nem engedi meg azt a luxust, hogy a magyar sport kiküldje képviselőit oda. Az volt a véleményük, hogy ezt az összeget■ inkább a sport népszerűsítése érdekében kellene felhasználni és ezzel olyan rezervoárt lehetne teremteni, amelyből a jövőben bátran felvehettük volna a versenyt. Úgy érveltek ezzel szemben, hogy óriási propagandát jelent a részvétel. Propagandát csak A vérrubinok írta: SZÁSZ GÉZA Arbó, a halász, leült fáradtan Csónakja orrára és sóvárogva nézte a tengert. Messze a parttól gyönyörű, karcsú hajó duzzadt fehér, vitorlákkal vonult el előtte, mint egy álom. A messziről jött és a messze világba igyekvő hajót, melyről úgy vélte, csodás zeneiáagokat hoz a szél, addig kísérte szemmel, míg el nem tűnt. Aztán felsóhajtott. Milyen jó volna ,utazni, látni, élni! ... De nem, halászni kell, dolgozni, hogy meglegyen a holnapi kenyér. Összeszedte ólomkoszorús, nehéz ,vetőhálóját és sírra kihajította a vízbe. Késő este volt, mikor zsákmányával a part felé igyekezett. Szén, karcsú leány várta a parton. — Milyen későn jöttél ma, Arbó ! — Nem volt szerencsém ma sem. A leány megemelte a nehéz zsákot, melynek flasrkai közt ezüstösen csillogtak a halak és nevetve mondta: — Jaj, te bolond, hiszen ennyit már rég nem hoztál. — Ej, hiszen csak halak. — vetette oda durcásan a férfi. A leány kacagva borult Arbó nyakába és csókolta és simogatta, mint egy gyereket. — Szegény Arbó! Persze megint nem fogta ki az indiai császár gyémántos szelencéjét! Megint csak halakat fogott. Szegény Arbó! Addig bolondozott, míg a férfi is felderült és csókolózva, nevetgélve mentek a falu felé. De Arbó szívében csak ideig-óráig lehetett elaltatni a messzeség és a gazdagság vágyát. — Nézd, Méla, — mondta egyszer kedvesének __ én nem tudok itt megmaradni. Szeretlek és mégsem vagyok boldog. Úgy élünk itt, mint kagylók a tenger fenekén. Felettünk napban fürdenek a hullámok, cikáznak az aranyhalak és száz világ csodáit hordják a táncoló hajók. Mi nem látunk, nem tudunk semmit. Én el— Hová! — kérdezte Méla és belebámult a messze kékségbe. —■ Hallottam északi aranyizezekről. V.Q.Q. A leány ráborult a férfi vállára és hullottak a könnyei. — Tudtam, hogy az lesz belőle. Tudtam, hogy elhagysz. Pedig én így is szeretlek. — De ha visszajövök kincsekkel megrakodva, még jobban fogsz szeretni. Méla nem felelt, csak sírt. Arbó sokáig távol volt és visszatért lerongyolódva, szegényen. Mintha még mélyebb tengerfenékre süllyedtek volna . . . Szerelmük hallgatagabb, szomorúbb lett. Nemsokára Arbó másodszor is világgá ment. — Óriási városokat láttam, mikor az aranymezők felé utaztam, — mondta kedvesének, —hol minden második ember kocsin jár, a nők selyembe öltözködnek és a házak paloták. Megpróbálom én is szerencsémet. Hosszabb ideig maradt el, mint először, de megint csak szegényen tért vissza. Még szegényebben, mint azelőtt, mert a város elrabolta tőle azt a semmit is, ami mindene, volt: a reményt. Szeme bátor, bíró csillogása eltűnt és arca besüppedt. Méla sírt. — Látod, mért mentél el! Most még nehezebb lesz itt megmaradni. Talán nem is tetszem már neked a gyönyörű városi nők után. Arbó vigasztalta, de meggyőződés nélkül. Csakugyan csúnyábbnak látta Mélát. Másnap halászszerszámaival kievezett a tengerre. De nem halászott. Bámulta a tenger végtelenségét. Érzések hullámoztak szívében, ifjak és sejtelmesek, melegítők, mint a bor, és édesek, mint zene. Mintha egyszeribe megértette volna az életet, a halált és a végtelenséget. Az élet vágy, a halál beteljesülés. Legjobb meghalni. Furcsa érzésével a keserű boldogságnak vette elő éles halászó szigonyát és szívének feszítette. Nem fájt. Mosolyogva nézett le mellére, honnan néhány duzzadt véresein, toppanva hullott le a csónak deszkájára. A vércseppek gurultak és Arbó megdöbbenve nyúlt utánuk. Mi ez! . . . Mélytüzű, piros kristályokat tartott kezében. Sokáig nézett a kövekre, míg megértette, miről van szó. De aztán vadul, diadalmasan felkocogott. Kincsekért jég alatt, hó alatt a földet tárta,viaskodott a város ,undok hiénáival és íme szívében a kincs, drága rubin minden csepp vére. Gyorsan visszaevezett a partra és felkereste Mélát. Megmutatta neki a csillogó piros kristályokat és elmondta, hogyan jutott hozzá. — Bizonyos, hogy igazi rubinok! — kérdezte remegő hangon Méla. Abbó megdöbbent. Csakugyan . .. Hátha nem igaziak! Furcsa, hogy erre ő egy pillanatig sem gondolt. —■ Azt hiszem, — mondta tétovázva, — és bambán bámult a kövekre. Méla egyik kővel elszaladt a boltoshoz s negyed óra múlva ugrálva, kacagva jött vissza. Egy marék aranyat hozott. Leültek a tengerpart egy félreeső sziklájára és boldogan tervezgettek. Egyszerre Méla elhalványodott. — Várj csak egy kicsit, valami jutott eszembe. — Mi az! Valami bajod van! — kérdezte ijedten Arbó és megragadta a leányt, hogy le ne szédüljön a szikláról. — Az jutott eszembe, hogy hátha többé nem válik drágakővé véred . . . Arbó most már hitt és nevetve zárta ki mellét. — Próbáld meg, ss,úri bele. Méla szégyenkezve, mentegetőzve vett elő egy tűt. — Csak ezzel. Ugye nem haragszol ? Arbó nevetett és kifeszítette jobban mellét. Méla üveges, meredt szemmel nézte, hogyan hatol be a tű a húsba, hogy gyöngyözik ki a vér, mikor alátartott tenyerébe szilárdan pergett le a vércsepp, sikoltva borult Arbó nyakába és megcsókolta a száját. Nem volt semmi kétség többé: övék a világ és minden gyönyrűség, melyet kincs megvehet. Nagy városba költöztek, palotában laktak. Méla lesz a legszebb asszony minden asszonyok közt. Arbó megtanult lovagolni, zenét érteni, vadászni, táncolni, kártyázni, hazudni és Mélát megcsalni és újra visszatérni hozzá. A rubinok átvevője a város leghíresebb ékszerésze volt, kifejtette, hogy a kövek honnan származnak és időnkint megjelent újabb dara- 3