Magyarország, 1924. június (31. évfolyam, 106-128. szám)

1924-06-01 / 106. szám

Budapest, 1924. június 1. vasárnapM­AGI’ 2ÁG Interpelláció az olimpiai kiküldetésekről „Ide engedjék ki azokat, akiknek az út csak kétutasos". — Götrzbis szót emel Fucsks Jenőért. — Csendes vámtarifa vita. — Kedden tartja legközelebbi ülését a nemzetgyűlés (A Magyarország tudósítójától.) A nemzetgyűlés m­ai ülését féltizenegy órakor akarta megnyitni Zsitvay Tibor alelnök, de konstatálta, hogy a jegy­­zők nincsenek jelen. Az ülést öt percre felfüggeszti azzal, hogy amennyiben akkor sem lennének még je­len a jegyzők, javasolni fogja, hogy a Ház ad hoc válasszon jegyzőket.­­ Az ülés újból való megnyitása után a jegyzők már jelen voltak. Ailmásy Zászló és a Jutaipar r.-t. Almássy László napirend előtt válaszol a­­Juta­­ipar Rt.-gal kapcsolatban személyével elterjedt hí­rekre. A múlt évi dániai interparlamentáris konfe­rencia alkalmával Szterényivel gyakran tárgyalt közgazdasági kérdésekről, aki azt mondotta neki, hogy­ kül- és belföldi tőkével ipari és kereskedelmi vállalatot szándékozik létesíteni és megkérdezte tőle, hogy nem lenne-e hajlandó a vállalatban igazgató­­sági tagságot vállalni. Ő nem­ zárkózott el a kérelem elől. Néhány hónap múlva meghívót kapott az ala­kuló közgyűlésre, amelyen megjelent. A közgyűlés mindössze öt percig tartott, azóta semmiféle értesítést nem kapott, igazgatósági üléseken nem vett részt, a vállalat érdekében sehol közben nem járt, jutalékban nem rész­eült. Szófiából való visszautaztában Bel­­grádban magyar újság került a kezébe, amelyben az állott, hogy ő lemondott igazgatósági tagságáról. Ő a lemondást természetesen honorálta, nem tudja azon­ban, ki terjesztette lemondása elé. A vámtarifa javaslathoz első Szónok Temesvári­ Imre, aki megérti a szabad­­kereskedelem híveinek idegességét, elhiszi, hogy rá­juk nézve előnyösebb lett volna a kiviteli és behoza­tali tilalom megszüntetése után a régi vámtarifák életbeléptetése. Ezek a körök azonban elfelejtik, hogy a világparitási árak és a békeárak között óriási kü­lönbségek vannak és hogyha a vámtarifa egyes téte­leit vizsgáljuk, rájövünk arra, hogy ez a régihez képest vámleszállítást jelent­ . Véleménye szerint a megcsonkított országhatárok egyenesen parancsoló szükséggé teszik ezt a vámtarifajavaslatot, mert tá­mogatnunk kell azt az ipart, amely az országban megmaradt. Kéri a kereskedelmi mhoszért, hogy még a ke­reskedelmi szerződések életbeléptetése előtt szüntesse meg a kontingens rendszert. Szüntesse meg azt a rendszert, hogy egyik kereskedelmi érdekeltség előnyt élvezhessen a másik terhére. Ennek a meg­szüntetésével meg fognak szűnni a visszaélések is és elejét lehet venni a vámcsalásoknak. A takarékkoro­nával kapcsolatosan a legkülönfélébb álhíreket ter­jesztik a spekulánsok. Ezeket a tendenciózus híresz­teléseket cáfolja meg a kormány és lehetőleg meg­torló intézkedéseket is léptessen életbe a hamis híre­ket terjesztő spekulánsokkal szemben. A javaslatot egyébként elfogadja. Gömbös Gyula : A vámtarifánál nem lehet kikapcsolni a politi­kát. A politikusnak mindent pártpolitikai szempont­ból kell megítélni, azért politikus, őszintén be kell vallani, hogy igenis, érdekeket képviselnek, akik felszólalnak, ez nem is lehet másként. Ők a maguk részéről a nemzet egyetemes érdekeit képviselik. A magyar termelést akarják megvédeni és fokozni, a magyar termelés fokozásának vámpolitikáját akar­ják. Különösnek tartja, hogy ennek a fontos kér­désnek tárgyalásánál üres a Ház ülésterme, sőt a karzatok is. Ha botrányról volna szó, akkor meg­telne a terem. A kormányt is hibáztatja, hogy hir­telen bedobta ezt a kérdést a vitába- A nyugattól tanulnunk kell, de tapasztalatainkat kelet felé kell érvényesíteni. A Balkánon nyitott tér van a szá­munkra. A javaslatban a magyar ipar megvédésé­nek szándékát látja s reméli, hogy az a magyar gazdasági élet terjeszkedésének az alapja, ezért azt örömmel üdvözli, dacára a kormány iránti legna­­gyobb fokú bizalmatlanságának. Minden tekintetben függetleníteni kell magunkat gazdasági tekintetben is. Ez vonatkozik az ipari ter­melésre is. Bizalmatlan a kormánnyal szemben, bi­zalmatlan a javaslattal szemben, mert a kormánynak három balkeze van, három pénzügyminisztere. A gyáriparosok az egyetlen érdekeltség, amely nem­ tiltakozott a javaslat ellen, a mezőgazdaság és a ke­reskedelem ellenben tiltakozott. Súlyos hiba, hogy Magyarországon a mezőgazdaság nincsen kellőkép­pen megszervezve, de hiszen a polgári társadalom sincsen nálunk teljesen megszervezve Annak a cso­portnak a nevében, amelynek élén áll, a javaslatot nem fogadja el. Bartos Andor: Részletesen ismerteti a középkori magyar ipar hely­­zetét, fejlődését, kulminációját, valamint azt az év­százados osztrák gazdasági politikát, amellyel gúzsba­­kötötték a virágzó magyar ipart és lehetetlenné tet­­ék az ország ipari és gazdasági megerősödését. Hosz­­szasan foglalkozik az önálló vámterületért folytatott küzdelmekkel, majd Sándor Pállal és Dénes István­nal polemizál. Ezután Kossuth műveiből felolvasott szemelvényekkel igyekszik cáfolni Nagy Vincének ama kijelentését, hogy Kossuth a dunai konföderáció keretén belül a szabadkereskedelem híve volt. A ja­vaslatot elfogadja. Kábák Lajos: Nem fogadja el a javaslatot elvi, gyakorlati és poli­tikai okokból. Elvileg a párt a szabadkereskedelem alapján áll, azonban a mai viszonyok között ezt nem lehet megvalósítani. A javaslat 2­. paragrafusában foglaltak alapján meg kell állapítani, hogy ez a tör­vény tulajdonképpen kerettörvény. A törvényjavas­latot nem fogadhatja el. Ezután az elnök a vitát megszakítja , a Ház el­fogadja az elnök napirendi indítványát, mely sze­rint a Ház legközelebbi ülését kedden délelőtt 11 óra­kor tartja és annak napirendjén a vámtarifa folytatólagos tárgyalása szerepel. Ezután áttérnek az interpellációkra. Szabó József interpellációjának elhalasztását kéri A Ház ehez hozzájárul. A következő interpelláló Fábián Béla volna, de mivel nem volt jelen, mindkét interpellációját töröl­ték. Ugyancsak törölték a távollevő Ulain Ferenc interpellációját is, Horváth Zoltán a makói hagymatermelés vál­ságát tette szóvá. Nagyatádi földművelésügyi miniszter Zsitvay bugaci beszámolóján aligha azért jelent meg, hogy a zsidókérdést megoldja, hanem azért, hogy a tárcájába vágó dolgokat figyelemmel kísérje. Fel­hívja a földművelésügyi miniszter figyelmét azokra az állapotokra, amelyek a Világhírű makói hagyma termelése körül uralkodnak. Mióta a Bánságot el­vesztettük, a hagymatermelő kertészek Makó kör­nyékén keresik boldogulásukat. Makó határa majd­nem kizárólag kisgazdák kezében van, akik uzsora­­haszonért adják bérbe földjeiket a hagymakertészek­nek. Egy katasztrális holdért átlag 12 mázsa búzát követelnek. (Felkiáltások: Hallatlan.) Batitz Gyula: A munkanélküli jövedelem. Horváth Zoltán: A kormánynak kötelessége lenne meggátolni az uzsorát és a kertészeket földhöz jut­tatni. 5400 igényjogosult hagymakertész kéri azt, hogy a Csanádi püspökséghez tartozó 6800 holdat el­lenérték fejében adják át nekik hagymatermelés cél­jaira. Az interpellációt kiadják a földmívelésügyi mi­niszternek. A következő interpelláló Rupert Rezső. Nincs je­len, mindhárom, interpellációját törlik. Ugyanez ok­ból törlik Farkas Tibor interpellációját is. Gömbös az olimpiai kiküldetésekről Gömbös Gyula mindenekelőtt interpellációját ter­jeszti be a kultuszminiszterhez az olimpiai versenyek­ről. Hajlandó-e a kultuszminiszter az olimpiai verse­nyekre való kiküldetések kérdését haladéktalanul a nemzet tekintélye érdekében imperatíve rendezni. Hajlandó-e a magyar társadalom sportjának irányí­tásában az OTT útján az igazi amatőr és igazi nem­­zetnevelő gondolatnak érvényt szerezni és támogatni minden mozgalmat, amely ezt a magas célt szolgálja. Beszédét ezután így folytatja: Az egész világ figyelemmel kíséri a párizsi olim­piász eseményeit, még azok is, akik nem sportolnak. Am­ikor az olim­piáidra való kiküldetésről szó volt, ő is és sokan mások is azon a véleményen voltak, hogy az ország súlyos gazdasági helyzete nem engedi meg azt a luxust, hogy a magyar sport kiküldje képviselőit oda. Az volt a véleményük, hogy ezt az összeget■ in­kább a sport népszerűsítése érdekében kellene fel­használni és ezzel olyan rezervoárt lehetne terem­teni, amelyből a jövőben bátran felvehettük volna a versenyt. Úgy érveltek ezzel szemben, hogy óriási propagandát jelent a részvétel. Propagandát csak A vérrubinok írta: SZÁSZ GÉZA Arbó, a halász, leült fáradtan Csónakja orrára és sóvárogva nézte a tengert. Messze a parttól gyönyörű, karcsú hajó duzzadt fehér, vitorlákkal vonult el előtte, mint egy álom. A messziről jött és a messze világba igyekvő ha­jót, melyről úgy vélte, csodás zeneiáagokat hoz a szél, addig kísérte szemmel, míg el nem tűnt. Aztán felsóhajtott. Milyen jó volna ,utazni, látni, élni! ... De nem, halászni kell, dolgozni, hogy meglegyen a holnapi kenyér. Összeszedte ólomkoszorús, nehéz ,vetőháló­ját és sírra kihajította a vízbe. Késő este volt, mikor zsákmányával a part felé igyekezett. Szén, karcsú leány várta a parton. — Milyen későn jöttél ma, Arbó ! — Nem volt szerencsém ma sem. A leány megemelte a nehéz zsákot, melynek flasrkai közt ezüstösen csillogtak a halak és ne­vetve mondta: — Jaj, te bolond, hiszen ennyit már rég nem hoztál. — Ej, hiszen csak halak. — vetette oda dur­cásan a férfi. A leány kacagva borult Arbó nyakába és csókolta és simogatta, mint egy gyereket. — Szegény Arbó! Persze megint nem fogta ki az indiai császár gyémántos szelencéjét! Megint csak halakat fogott. Szegény Arbó! Addig bolondozott, míg a férfi is felderült és csókolózva, nevetgélve mentek a falu felé. De Arbó szívében csak ideig-óráig lehetett elaltatni a messzeség és­ a gazdagság vágyát. — Nézd, Méla, — mondta egyszer kedvesé­nek __ én nem tudok itt megmaradni. Szeretlek és mégsem vagyok boldog. Úgy élünk itt, mint kagylók a tenger fenekén. Felettünk napban fürdenek a hullámok, cikáznak az arany­halak és száz világ csodáit hordják a táncoló hajók. Mi nem látunk, nem tudunk semmit. Én el­— Hová! — kérdezte Méla és belebámult a messze kékségbe. —■ Hallottam északi aranyizezekről. V.Q.Q. A leány ráborult a férfi vállára és hullot­tak a könnyei. — Tudtam, hogy az lesz belőle. Tudtam, hogy elhagysz. Pedig én így is szeretlek. — De ha visszajövök kincsekkel megra­kodva, még jobban fogsz szeretni. Méla nem­ felelt, csak sírt. Arbó sokáig távol volt és visszatért leron­gyolódva, szegényen. Mintha még mélyebb tengerfenékre süllyed­tek volna . . . Szerelmük hallgatagabb, szomo­rúbb lett. Nemsokára Arbó másodszor is világgá ment. — Óriási városokat láttam, mikor az arany­mezők felé utaztam, — mondta kedvesének, —­hol minden második ember kocsin jár, a nők selyembe öltözködnek és a házak paloták. Meg­próbálom én is szerencsémet. Hosszabb ideig maradt el, mint először, de megint csak szegényen tért vissza. Még szegé­nyebben, mint azelőtt, mert­ a város elrabolta tőle azt a semmit is, ami mindene, volt: a re­ményt. Szeme bátor, bíró csillogása eltűnt és arca besüppedt. Méla sírt. — Látod, m­ért mentél el! Most még nehe­zebb lesz itt megmaradni. Talán nem is tetszem már neked a gyönyörű városi nők után. Arbó vigasztalta, de meggyőződés nélkül. Csakugyan csúnyábbnak látta Mélát. Másnap halász­szerszámaival kievezett a tengerre. De nem halászott. Bámulta a tenger végtelenségét. Érzések hullámoztak szívében, ifjak és sejtelmesek, melegítők, mint a bor, és édesek, mint zene. Mintha egyszeribe megér­tette volna az életet, a halált és a végtelenséget. Az élet vágy, a halál beteljesülés. Legjobb meg­halni. Furcsa érzésével a keserű boldogságnak vette elő éles halászó szigonyát és szívének fe­szítette. Nem fájt. Mosolyogva nézett le mel­lére, honnan néhány duzzadt véresein, top­panva hullott le a csónak deszkájára. A vér­­cseppek gurultak és Arbó megdöbbenve nyúlt utánuk. Mi ez! . . . Mélytüzű, piros kristályo­kat tartott kezében. Sokáig nézett a kövekre, míg megértette, miről van szó. De aztán vadul, diadalmasan felkocogott. Kincsekért jég alatt, hó alatt a földet tárta,­­viaskodott a város ,un­dok hiénáival és íme szívében a kincs, drága rubin minden csepp vére. Gyorsan visszaevezett a partra és felke­reste­­ Mélát. Megmutatta neki a csillogó piros kristályokat és elmondta, hogyan jutott hozzá. — Bizonyos, hogy igazi rubinok! — kér­dezte remegő hangon Méla. Abbó megdöbbent. Csakugyan . .. Hátha nem igaziak! Furcsa, hogy erre ő egy pilla­natig sem­ gondolt. —■ Azt­ hiszem, — mondta tétovázva, — és bambán bámult a kövekre. Méla egyik kővel elszaladt a boltoshoz s negyed óra múlva ugrálva, kacagva jött vissza. Egy marék aranyat hozott. Leültek a tengerpart egy félreeső sziklájára és boldogan tervezgettek. Egyszerre Méla elhalványodott. — Várj csak egy kicsit, valami jutott eszembe. — Mi az! Valami bajod van! — kérdezte ijedten Arbó és megragadta a leányt, hogy le ne szédüljön a szikláról. — Az jutott eszembe, hogy hátha többé nem v­álik drágakővé véred . . . Arbó most már hitt és nevetve zárta ki mellét. — Próbáld meg, ss,úr­i bele. Méla szégyenkezve, mentegetőzve vett elő egy tűt. —­ Csak ezzel. Ugy­e nem haragszol ? Arbó nevetett és kifeszítette jobban mellét. Méla üveges, meredt szemmel nézte, hogyan hatol be a tű a húsba, hogy gyöngyözik ki a vér, mikor alátartott tenyerébe szilárdan per­gett le a vércsepp, sikoltva borult Arbó nya­kába és megcsókolta a száját. Nem volt semmi kétség többé: övék a­ vi­lág és minden­­ gyönyrűség, melyet kincs meg­vehet. Nagy városba költöztek, palotában laktak. Méla lesz a legszebb asszony minden asszonyok közt. Arbó megtanult lovagolni, zenét érteni, vadászni, táncolni, kártyázni, hazudni és Mélát megcsalni és újra visszatérni hozzá. A rubinok átvevője a város leghíresebb ék­szerésze volt, ki­fejtette, hogy a kövek honnan származnak és időnkint megjelent újabb dara- 3

Next