Magyarország, 1929. szeptember (36. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-20 / 213. szám

1929. szeptember 20. péntek______________________________________MAGYARü*­ö£/Au 11 Hadifogoly-feljegyzések (17) írta: FÁBIÁN BÉLA A tartalékosok mind tüntetőleg kitartot­tak Sziklai mellett, de a ténylegesek nem mer­tek vele érintkezni. A Sziklai-affér mégsem aludt el. A pa­rancsnok, aki látta az egyöntetű állásfogla­lást és a szívében sem volt meggyőződve a szabályzat igazáról, csendben értésünkre adta, hogy ő a maga részéről ugyan befejezettnek tekinti a Sziklai-ügyet, de szemet huny afe­lett, ha mi a bojkotthatározatot nem tart­juk be. Sziklai vesebajával a kórházba került, ügye elkerült az érdeklődés homlokteréből, annál is inkább, mert a­ hadifogoly-életnek új szenzációi voltak, amelyek valamennyiünket megdöbbentették. A városban kitört a kolera és a fleck­­tífusz és tömegesen szedte áldozatait a legény­ségi táborokban. Mi tehetetlenül álltunk a ret­tenetes rémmel szemben, reszketve vártuk,­­ mikor terjed át a ragály a legénységi táborból és a városból a tisztitáborba... * VI. FEJEZET. Ljuba Katz a hosszú, sovány nagybányai ügy­véd, aki Sziklaiért olyan becsülettel exponálta magát, névbecsülésből száz rubelt adott köl­csön, majd megadom, ha kapok hazulról. A pénzküldés legegyszerűbb módja volt a befi­zetés a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankba, amely továbbította az összeget Bukarestbe, a Marmaresch & Blanc céghez, melynek viszont a Don-Azov bank volt az oroszországi megbí­zottja. A bank kettős váltóaláírás ellenében fizetett, egy példány maradt nála, egyet kül­dött Pestre a Kereskedelmi Banknak. A Katz-féle száz rubelen vettem lavórt, matracot, finom kazimirtakarót, varrattam színes huzatot, megtömtem gyapottal, alá rak­tam a katonaköpenyegem, fekvőhellyel el vol­tam látva. Székely, akinek egyedül volt állandó en­gedélye a városban járás-kelésre, — ő volt a magyar konyha élelmezési tisztje, — kivitt a városba, a nagybazárba, ahol ruhát és szan­dált is árultak. Nem mertem költekezni, nyolc rubelért vettem egy zöldszínű kabátból és nad­rágból álló nem nagyon elegáns öltözéket, nem tudom milyen kelméből készült utánzatát a burburrinek. Jausewhnél, a város elegáns ta­tár kereskedőjénél, vettem három inget és hat gallért és aztán vonultam haza a felszere­léssel. A bazár, mint életemnek egy nagy meg­lepetése, hatott. Csak gondolatban és mint re­gényolvasó voltam eddig Keleten.­­ íme most­­ benne vagyok a keleti élet közepében. A minaret, a müezzin, ez a nagy forgatag, a töméntelen szagos dinnye, a nagyszemű szőlő, az óriási fürtök, a portékájukat torok­hangon árusító mészárosok, a tevetej- és kumisz-árusok. Óriás háromliteres üvegekben a lótej, a kumisz. Nagyszerű, savanykás hűsítő ital. Sort állanak az árusok előtt. Bl°ch doktor, tekintettel az állandó lá­zamra, szabad járás-kelést­­eszközölt ki az oroszoknál. — Csak olyan szabadságláz, — mondo­gatta nevetve a derék przemysji doktor bácsi — ha járni fogsz a városban, majd elmúlik magától. Az első nap, mikor civilbe öltözködtem, el­mentem Székellyel a korzóra. Nem Pest, de­hát mégis emberek, szépen fel vannak öltöz­ködve, nincs puska a kezükben, nem lőnek és nem is haragszanak. A város két részből állott, régi és újvá­rosból. Az óváros Közép-Ázsiának egyik leg­régibb települése, erre járt valamikor Nagy Sándor és az egyik legszebb tere még ma is az »Iskánder bég« nevet viseli. Lakói hinduk, szártok, tatárok, kirgizek, kevés számmal tur­­kománok és üzbégek. Az újváros alig néhány évtizedes alapítás, hiszen még nincs is ötven éve, hogy az oroszok Kaufmann generális ve­zérletével hosszú harcok után bevonultak Tas­kent városába. A városi park előtt a Kaufmannski Soma­ién áll a tábornok gyönyörű szobra, róla ne­vezték el a város legszebb uceáját is, a Kauf­­maninskaja-ulicát. Alig néhány emeletes ház az újvárosban is, az üzleti negyedet kivéve csupa villaszerű épület. Nagy parkok közepén oszlopos tornácos házak és a kertek tele a ter­mészet minden színeinek pompájával ékes­kedő virágokkal. A Kaufmannskaja-ulicán egy könyv­­kereskedés. — Hátha van valami német könyv? Az üzlet üres, csak egy fehér­kékruhás leány áll az üzletben, beszélget az elárusító kisasszonyokkal. Fehér tropikus sisakomat szorongatom a kezemben, próbálom németül megértetni magamat. A két elárusító leány mo­solyogva integet a pult mögül nem­et. A fehér­­kékruhás kisasszony megszólal nagyon gyenge németséggel: — Mit óhajt? A kisasszonyok­ nem érte­nek németül, szívesen tolmácsolok. — Könyvet, könyvet szeretnék, valami német könyvet. A leányok keresgélnek, bemennek a rak­tárba, kihoznak egy vastag, sokat használt öreg könyvet, Körners Gesammte Werke. Nézegetem, lapozgatom, benne van Zrínyi is, iskolából régi ismerős, már azért is megve­szem. Fizetek, megköszönöm a tolmácsolást, menni akarok, mikor a szép tolmács-kisasz­­szony megszólal: — Ön hadifogoly tiszt? — Igen. — Ilyen fiatal? — Csak annak látszom. A láz nagyon megvékonyította az arcom. — Tényleges tiszt? — Nem, ügyvéd. — Ügyvéd? Hogy fog örülni a bátyám magának. Látja az én bátyám is ügyvéd. Jöj­jön el hozzánk, látogasson meg minket. Az én bátyám nagyon ellene van a háborúnak és azt mondja, szégyen, hogy a huszadik században az emberek így ölik egymást. A sógornőm, a­­ turkesztáni Vöröskereszt Egylet egyik veze­tője. Kuropatkinskaja-ulica száztíz szám alatt lakunk Holnapra biztosan elvárjuk. Székely kint várt a kir­akat előtt s mikor elmondtam neki találkozásomat a leánnyal, ugyanúgy kinevetett, mint ahogy derültséget keltettem bent a táborban is. Én magam sem tulajdonítottam az egész találkozásnak valami nagy fontosságot. Nagyon le voltam sová­­nyodva, szemeim nagyon lázasak, biztosan a részvét mondatta a diákleánnyal a kedves sza­vakat. Néhány nap múlva a Kaufmannskajáv utbcán a délutáni korzón csavarogtam, mikor szembe jött velem egy csomó kék-fehérsávos ruhájú leány, hónuk alatt szíjba húzott köny­vek. Kalap egyiken sem, hosszú copfjuk, vagy rövidre vágott hajuk szabadon a napsütésben. Ahogy szembe kerültem velük, a csapatból ki­­vált a minapi ismeretlen. — Az én foglyom — mondotta a leányok­nak — s azután odajött hozzám és nagyon kedvesen és igen rossz németséggel szidni kezdett, hogy ő már beígért a bátyjának, miért nem mentem hozzájuk. Dadogtam, hogy én nem gondoltam komolynak a meghívást. :— Na most azonnal velem jön! A Kuropatkinskaja-ulica egyike volt a város legelegánsabb villasorainak. Kuropat­­kin tábornoktól, az orosz-japán háború főve­zérétől kapta a nevét, aki valamikor Turkesz­­tán katonai kormányzója volt. A gyönyörű villákon kívül volt egy nevezetessége, amelyre régebbi taskenti bajtársaink minden a városba menő hadifoglyot figyelmeztettek: — Vigyázz, ne kerülj a Kuropatkinskaja-­ ulicára! Ott székel az orosz keleti spionázs. A Kuropatkinskaja-ulicán az uccára nem állott ház, csak bent, a parkok mélyén. A szép turkesztáni alkonyatban Ljuba arról be­szélt, hogy ő a bátyjával már meg is állapo­dott, engem odavesznek házi tanítónak, majd én tanítom őt németül, ő meg tanít engem oroszul és közben a bátyjával jogi dolgokról is elbeszélgethetek. A mélybe húzódó nagy orosz park, hátul piros tetejű filagória, fronttal a bejárat felé szőlőlugassal bevont nagy tornácos ház. A lu­gason érett szőlőfürtök, a tornácon hófehér ruhájú férfi és nő. — A bátyám és a sógornőm. Régi ismerősként üdvözöltek. Ljuba már beszélt nekik rólam, mindig keresték egy hadi­fogoly ismeretségét, akit barátjuknak fogad­nak, akinek otthont adnak. Nem az ő háború­­­juk, a népek milyen buták. Mennyi föld van, mennyi kenyér és mennyi boldogság. És most folyik a háború, rossz vége lesz, rossz vége lesz. A vacsora volt az én első nagyszerű orosz vacsorám. Az orosz ház minden vendégszere­tete. Fejedelmi káposztaleves, a híres orosz sesi, kaviár, vagdalt tyúkhús, torta, perzsa ananász és feketekávé. Szivar, négyszögle­tesre sajtolt, finom, orosz szivar. (Folytatása következik.)

Next