Magyarország, 1929. szeptember (36. évfolyam, 197-221. szám)
1929-09-20 / 213. szám
1929. szeptember 20. péntek______________________________________MAGYARü*ö£/Au 11 Hadifogoly-feljegyzések (17) írta: FÁBIÁN BÉLA A tartalékosok mind tüntetőleg kitartottak Sziklai mellett, de a ténylegesek nem mertek vele érintkezni. A Sziklai-affér mégsem aludt el. A parancsnok, aki látta az egyöntetű állásfoglalást és a szívében sem volt meggyőződve a szabályzat igazáról, csendben értésünkre adta, hogy ő a maga részéről ugyan befejezettnek tekinti a Sziklai-ügyet, de szemet huny afelett, ha mi a bojkotthatározatot nem tartjuk be. Sziklai vesebajával a kórházba került, ügye elkerült az érdeklődés homlokteréből, annál is inkább, mert a hadifogoly-életnek új szenzációi voltak, amelyek valamennyiünket megdöbbentették. A városban kitört a kolera és a flecktífusz és tömegesen szedte áldozatait a legénységi táborokban. Mi tehetetlenül álltunk a rettenetes rémmel szemben, reszketve vártuk, mikor terjed át a ragály a legénységi táborból és a városból a tisztitáborba... * VI. FEJEZET. Ljuba Katz a hosszú, sovány nagybányai ügyvéd, aki Sziklaiért olyan becsülettel exponálta magát, névbecsülésből száz rubelt adott kölcsön, majd megadom, ha kapok hazulról. A pénzküldés legegyszerűbb módja volt a befizetés a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankba, amely továbbította az összeget Bukarestbe, a Marmaresch & Blanc céghez, melynek viszont a Don-Azov bank volt az oroszországi megbízottja. A bank kettős váltóaláírás ellenében fizetett, egy példány maradt nála, egyet küldött Pestre a Kereskedelmi Banknak. A Katz-féle száz rubelen vettem lavórt, matracot, finom kazimirtakarót, varrattam színes huzatot, megtömtem gyapottal, alá raktam a katonaköpenyegem, fekvőhellyel el voltam látva. Székely, akinek egyedül volt állandó engedélye a városban járás-kelésre, — ő volt a magyar konyha élelmezési tisztje, — kivitt a városba, a nagybazárba, ahol ruhát és szandált is árultak. Nem mertem költekezni, nyolc rubelért vettem egy zöldszínű kabátból és nadrágból álló nem nagyon elegáns öltözéket, nem tudom milyen kelméből készült utánzatát a burburrinek. Jausewhnél, a város elegáns tatár kereskedőjénél, vettem három inget és hat gallért és aztán vonultam haza a felszereléssel. A bazár, mint életemnek egy nagy meglepetése, hatott. Csak gondolatban és mint regényolvasó voltam eddig Keleten. íme most benne vagyok a keleti élet közepében. A minaret, a müezzin, ez a nagy forgatag, a töméntelen szagos dinnye, a nagyszemű szőlő, az óriási fürtök, a portékájukat torokhangon árusító mészárosok, a tevetej- és kumisz-árusok. Óriás háromliteres üvegekben a lótej, a kumisz. Nagyszerű, savanykás hűsítő ital. Sort állanak az árusok előtt. Bl°ch doktor, tekintettel az állandó lázamra, szabad járás-kelésteszközölt ki az oroszoknál. — Csak olyan szabadságláz, — mondogatta nevetve a derék przemysji doktor bácsi — ha járni fogsz a városban, majd elmúlik magától. Az első nap, mikor civilbe öltözködtem, elmentem Székellyel a korzóra. Nem Pest, dehát mégis emberek, szépen fel vannak öltözködve, nincs puska a kezükben, nem lőnek és nem is haragszanak. A város két részből állott, régi és újvárosból. Az óváros Közép-Ázsiának egyik legrégibb települése, erre járt valamikor Nagy Sándor és az egyik legszebb tere még ma is az »Iskánder bég« nevet viseli. Lakói hinduk, szártok, tatárok, kirgizek, kevés számmal turkománok és üzbégek. Az újváros alig néhány évtizedes alapítás, hiszen még nincs is ötven éve, hogy az oroszok Kaufmann generális vezérletével hosszú harcok után bevonultak Taskent városába. A városi park előtt a Kaufmannski Somaién áll a tábornok gyönyörű szobra, róla nevezték el a város legszebb uceáját is, a Kaufmaninskaja-ulicát. Alig néhány emeletes ház az újvárosban is, az üzleti negyedet kivéve csupa villaszerű épület. Nagy parkok közepén oszlopos tornácos házak és a kertek tele a természet minden színeinek pompájával ékeskedő virágokkal. A Kaufmannskaja-ulicán egy könyvkereskedés. — Hátha van valami német könyv? Az üzlet üres, csak egy fehérkékruhás leány áll az üzletben, beszélget az elárusító kisasszonyokkal. Fehér tropikus sisakomat szorongatom a kezemben, próbálom németül megértetni magamat. A két elárusító leány mosolyogva integet a pult mögül nemet. A fehérkékruhás kisasszony megszólal nagyon gyenge németséggel: — Mit óhajt? A kisasszonyok nem értenek németül, szívesen tolmácsolok. — Könyvet, könyvet szeretnék, valami német könyvet. A leányok keresgélnek, bemennek a raktárba, kihoznak egy vastag, sokat használt öreg könyvet, Körners Gesammte Werke. Nézegetem, lapozgatom, benne van Zrínyi is, iskolából régi ismerős, már azért is megveszem. Fizetek, megköszönöm a tolmácsolást, menni akarok, mikor a szép tolmács-kisaszszony megszólal: — Ön hadifogoly tiszt? — Igen. — Ilyen fiatal? — Csak annak látszom. A láz nagyon megvékonyította az arcom. — Tényleges tiszt? — Nem, ügyvéd. — Ügyvéd? Hogy fog örülni a bátyám magának. Látja az én bátyám is ügyvéd. Jöjjön el hozzánk, látogasson meg minket. Az én bátyám nagyon ellene van a háborúnak és azt mondja, szégyen, hogy a huszadik században az emberek így ölik egymást. A sógornőm, a turkesztáni Vöröskereszt Egylet egyik vezetője. Kuropatkinskaja-ulica száztíz szám alatt lakunk Holnapra biztosan elvárjuk. Székely kint várt a kirakat előtt s mikor elmondtam neki találkozásomat a leánnyal, ugyanúgy kinevetett, mint ahogy derültséget keltettem bent a táborban is. Én magam sem tulajdonítottam az egész találkozásnak valami nagy fontosságot. Nagyon le voltam soványodva, szemeim nagyon lázasak, biztosan a részvét mondatta a diákleánnyal a kedves szavakat. Néhány nap múlva a Kaufmannskajáv utbcán a délutáni korzón csavarogtam, mikor szembe jött velem egy csomó kék-fehérsávos ruhájú leány, hónuk alatt szíjba húzott könyvek. Kalap egyiken sem, hosszú copfjuk, vagy rövidre vágott hajuk szabadon a napsütésben. Ahogy szembe kerültem velük, a csapatból kivált a minapi ismeretlen. — Az én foglyom — mondotta a leányoknak — s azután odajött hozzám és nagyon kedvesen és igen rossz németséggel szidni kezdett, hogy ő már beígért a bátyjának, miért nem mentem hozzájuk. Dadogtam, hogy én nem gondoltam komolynak a meghívást. :— Na most azonnal velem jön! A Kuropatkinskaja-ulica egyike volt a város legelegánsabb villasorainak. Kuropatkin tábornoktól, az orosz-japán háború fővezérétől kapta a nevét, aki valamikor Turkesztán katonai kormányzója volt. A gyönyörű villákon kívül volt egy nevezetessége, amelyre régebbi taskenti bajtársaink minden a városba menő hadifoglyot figyelmeztettek: — Vigyázz, ne kerülj a Kuropatkinskaja- ulicára! Ott székel az orosz keleti spionázs. A Kuropatkinskaja-ulicán az uccára nem állott ház, csak bent, a parkok mélyén. A szép turkesztáni alkonyatban Ljuba arról beszélt, hogy ő a bátyjával már meg is állapodott, engem odavesznek házi tanítónak, majd én tanítom őt németül, ő meg tanít engem oroszul és közben a bátyjával jogi dolgokról is elbeszélgethetek. A mélybe húzódó nagy orosz park, hátul piros tetejű filagória, fronttal a bejárat felé szőlőlugassal bevont nagy tornácos ház. A lugason érett szőlőfürtök, a tornácon hófehér ruhájú férfi és nő. — A bátyám és a sógornőm. Régi ismerősként üdvözöltek. Ljuba már beszélt nekik rólam, mindig keresték egy hadifogoly ismeretségét, akit barátjuknak fogadnak, akinek otthont adnak. Nem az ő háborújuk, a népek milyen buták. Mennyi föld van, mennyi kenyér és mennyi boldogság. És most folyik a háború, rossz vége lesz, rossz vége lesz. A vacsora volt az én első nagyszerű orosz vacsorám. Az orosz ház minden vendégszeretete. Fejedelmi káposztaleves, a híres orosz sesi, kaviár, vagdalt tyúkhús, torta, perzsa ananász és feketekávé. Szivar, négyszögletesre sajtolt, finom, orosz szivar. (Folytatása következik.)