Magyarország, 1930. augusztus (37. évfolyam, 173-197. szám)
1930-08-01 / 173. szám
1830. augusztus 1. péntek MAGYARORSZÁG3 A zengőóriás írta: Jánosi György •Volt a, Mecsek virágos, erdős lósácsán, a kiemelkedő Zengőn, egy vár — beszélik a szüreti borivárs öregjei. A várban egy erős, hatalmas, dacos lovagóriás. Vaskesztyűs ökle lesújtotta az embert, a vadat, felőrölte a szíkét. Napban edződött nézése mint a dárda, hangja mint a mennydörgő, haragja mint a fergeteg, szeretete , mint az altató dal. Hős volt, erős volt, szilaj és félelmes volt. Senki se tudta megfékezni, mert minden hatalomnál hatalmasabb volt. Nem bírtak vele. Végül is a rend, hogy megzabolázza hatalmas erejét és hogy végleg elejtse, elraboltatta az óriás kedvencét, a mosolygó Ne felejtse!, a leánykáját. A bánat és a fájdalom űzte az óriást éjjel, nappal szakadatlanul leánykája után. Míg végül is szíve megszakadt. A szőrtörölő így őrölte fel a szeretet. De nem végleg. Olykorolykor felnyög szelleme, zúgva, zengve csap le a bükk erdőre. Keresi, hívja leányát. És való. A Zengő erdőit nyári, lankasztó, mozdulatlan melegben is rázza a szél. Mindenütt csend, a forróság halálos álma, csak a zengői erdők zúgnak, suhognak. Mozgatja az fókás fájdalmas sóhaja. A regék, mondák, mesék, szüreti beszélgetések jönnek, mennek, támadnak, eltűnnek. A falrakó történelem ilyen pacsitból nem épít, az előtt a hagyomány mezítláb jár, annak anyaga a faragott márvány, a szabályos kő és kimért tégla, az írott dokumentum, az objektív kútfő. Így elvesz a történelem költészete, a homéroszi ragyogó szín, amely az epikát ringatja kebelén és a lélek, a képzelet zamata nélkül zörögnek a tisztára pucolt, szárazra törülgetett évszámok, a historikusok evőeszközei , a középiskolások verítékhajtó vesszőfutásai. Pedig kár. Kár, hogy száraz avar és korhadt iszalag alá temetődik az a sok gyöngy, amelynek ragyogása nélkül életnélküli és rideg a múlt és nem apadt zsebű, lelkes magánzóknak, buzgó cserkészfiúknak, hanem minden arratermett embernek foglalkoznia kellene az ily nemzeti érték megmentésével, hogy a kalevalai lélek örök szép északi fénye ízt és színt adjon ennek a fájdalmas magyar kornak, ahol a trianoni Dolgotha komor éjszakájában kevés a csillag. Már csak a tanulságokért is érdemes megmenteni a néplélek, a népképzelet remekeit. Mert pl. a mai helyzetet semmi se fejezi ki festőikben, mint a zengői óriás népmeséje. A magyar, de minden gazdaságiéletnek a lelke, a mozgatója, azereje a szabadság, mely nélkülűzötten bandukol és bukdácsol élőre, hátra, össze-vissza a teljes megsemmisülésig. A gazdasági politika a nemzeti élet főgyökere, amelyet, ha elszorítanak, ha elvágnak, szabad élet megnyilvánulásában korlátoznak, megkötöznek, akkor ezt a nemzeti élet minden ága, levele, rügye megérzi. Ki mondjaazt, hogy a bólétta az lett, amivé szánták: áldása és megmentője amezőgazdaságnak. Ha mondja is valaki, az bizonyos, hogy ebből az áldásból semmi más eddig ki nem mint, mint az a nagymérvű zűrzavar és felfordulás, amelyet a gabonapiacokon okozott és lelketlenül a tájékozatlanság eszközéül tette a termelőt. A gazdasági élet szabadság után vágyódik, óriás ereje, érzése, berendezkedése, szívének minden dobbanása azt akarja, hogy a saját rendeltetése, ereje szerint szolgálja a nemzet ügyét azon örök szabályok vezetése mellett, amelyeket az élet szelleme állapított meg. Ki hitte, hogy a magyar gazdasági életre is el fog következni a kísértetjárás ezen kora, amikor az európai piac büszkesége, a magyar gazdasági élet diadémja, a magyar búza a boletta rokkantigazolványával lép ki abból a kórházból, ahol elszabták, hamisan illesztették egybe sebzett tagjait s ma a helyzet az, hogy senki se tudja megállapítani személyazonosságát. Sem a gazda, sem a helyzet meg nem menekült. Sőt ! Most került csak igazán bizonytalan helyzetbe és az égrekiáltó dilettantizmus most azután alaposan belecsapta a bonckést. A piacok csak azért nem ürülnek ki, mert a fáradhatatlan kereskedelem emberfeletti erővel igyekszik a dolgot reparálni, de még a terhek is sarkallják a gazdát az értékesítésre. Azonban szabad-e megkérdezni nagyon komolyan, látják-e, mi van itt és tudják-e, mi lesz itt egy, dehogyis egy, sok tehetetlen, lehetetlen, talán jóakaratú,de ártalmas mesterkedés nyomában? Mit hoz a holnap ! A gonosz és nyomasztó lelki te-fvértől meg kell szabadítani a nemzetet.. Ez a föld, a gazda,ez a közvélemény óhaja, ez a nemzet legfőbb érdeke. A piac és gazda, vevő és eladó, termelő és fogyasztó szabadon fejtse ki erőit annak a nemzzetnek az érdekében, amely nemzetnek a nagysága, jövője attól függ, hogy mint valósítja meg életén a Szabad gazdasági élet szabályait a nagy világversenyben. Ne csináljanak a nemzet kenyeréből a balettával zengői óriást, de’ csináljanak többet, olcsóbbat és jobbat, a magyar egyetemesség áldására. . GEVI HARISNYA DRÁGÁBB VAN, AGFA-TRAVIS DE JOBB NINCS Equitániában nincs kényén és önfengve keresik a vizet**, Tiz emberi fájdalmak határaim tűl - 9*Élni! Bírni! Bírni!** Eiek és halottak között megszakadnak a gyász kapcsotatai — Magasra csapnak a lángok, égetik a halottakat M Magyarország kiküldött telepítései a délolaszországi katasztrófa színhelyéről Nápoly, július végén. (A Magyarország kiküldött munkatársától.) Aquilonia 4000 főnyi lakosságából nem maradt meg több néhány száznál. Ezek itt állingálnak, ténferegnek a rombadőlt Aquilonia főterén. De hiszen, ha csak ennyien menekültek meg, legalább 3500 ember hiányzik. Hol vannak? Egy részüket, néhány százalj sebesülten szállídható el, néhány embert a téboly kergetett ki a távoli mezőkre, de a többség, a nagy többség a romok alá került. A megmaradottak között sok a beteg. Itt járkálok közöttük. Beteg bambinók, nyöszörögve a fűben, lázasan, vergődő, vonnyadt testtel. A férfiak közül némáyan kártyáznak, sokan csoportokba verődve vitatkoznak. Nem a pusztulásról. Kenyérről és húsról. Mindenkinek minden vágya, az, hogy egyszer ismét jóllakhasson. Pihenő katonák, civilek észlegyek. Az átkozott légy. Ez hurcolja bitang testében és fullánkjában a tífuszt és a vérhast. Néha-néha idegen érkezik, öszvérháton, lassú bandukolással, — körülnéz és visszafelé fordítja lovát. Minek is maradna? Eltűntek a jóbarátok, a rokonok. Sohasem látják többé őket. A megmenekültek. Különös fajta. Nyoma sincs rajtuk a döbbenetnek,, vagy a lesújtó gyásznak. Eleinte én is elhittem, hogy gyászol Nápoly és óriási a gyász Hunniában. De most, itt, szemtől-szemben a valósággal, meg kell állapítanom, hogy a hátramaradottak nem gyászolnak és Nápoly jókedvű. Nápoly jókedvének egyedüli magyarázata az, hogy a nápolyiaknak fogalmuk sincs az igazságról s a földrengésből menekült irpiniaiaknak elfásult, megkövesedett a szívük. Nem érdekli őket a halál, — az élet hívja őket s ők rohannak a hívó szó után és — magukat féltik. Néhány lépésselodébb örök álmukat pihenik legközelebbi hozzátartozóik s ők itt, elől, a rombadőlt temető régi hullái mellett, a városka összedőlt kapuja alatt kevésről beszélnek. Enni, jaj, enni!... Ez minden gondolatuk, vágyuk és elképzelhető legnagyobb boldogságuk. Ez a primér állati vágy tartja bennük az erőt, hogy tovább vonszolhassák meggyötört testeiket porrá vált otthonuk földjén, halottaik szörnyű illatában, halállal vívódó bambinóik romagló teste mellett. Enni!... . A katonák is étel után sóvárognak. Kis pálinkát, vizet!... Egy asszony fölkapja két karját az ég felé és az Istenhez sikolt: — Aqua... aqua!... (Vizet, vizet!) * . Ha talán a megeredne az eső, és hűvös, friss vizek zuhannának alá?... De nem. Az ég ragyogóan tiszta. A nap vakító ezüst. A sugarak forrón perzselnek hullákra, élőkre, haldoklókra. Nincs semerre szemernyi felhő. _ Aqua!... Aqua!... Vizet, vizet! ... Nincs víz. Honnan volna? A város kútját két nap óta nem szabad használni, — fertőz. Messzi a patak. Ki hozzon onnan vizet? A katonáknak más a dolguk. — Aqua . . . aqua! . . . Vizet! . . . Be kell fogni a fülemet. Hasítja, tépi ez a szörnyű sikoly és ez az untalan megismételt egyszerű és mégis szörnyű szó. A kulacsomat adom az asszonynak. Van benne kevéske víz. Igyál! De ellöki magától a kulacsot és tovább sikoltoz: — Aqua . . . aqua! . . . Az orvos mosolyogva jön hozzám: — Ne adjon neki vizet, — örült . . . De a többi?... Mi lesz velük? Senki se tud helyes választ adni. A Colgnello bizonytalan hangja: — Már csak történik valami... mi itt vagyunk, velük együtt vagyunk ... Majd csak lesz valami!... . Két sebesült katonát hoznak. Fekszenek a hordágyon. Véres az arcukon, kezükön a kötés. Sietnek velük a vöröskeresztes kocsik felé. Nagy, szívetdermesztő tragédia ez. És mégis minden milyen egyszerű. Majd csak történik valami!...« Mellettem, a fűben egy haldokló bambino. Reszket a kis sovány lába. Az orvos mellette. Pár perc és jön a pap. Fekete talárban a pap. Letérdel a halott bambino mellé és imádkozik. Egy katona lombokkal hajtja a pap arcáról a legyeket. Milyen egyszerű a halál. Milyen szelíd és milyen gyors. És bámulatos, mennyire nem érdeki kel senkit a más halála. A terremote kiszakította helyébőlaz emberi szívet. * Ez az igazság. Nem lehet máskép, pen. ................. _ Mert hiszen itt, a romok között, magasra csapnak a lángok. Most építik az első halottakat." Gyereke, akinek itt vánszorog közöttünk az apja, apát, akinek itt van a felesége, a gyereke. Magasra csapnak a benzines lángok és itt, elől, senkit sem érdekel a halottégetés. Az orvos sokáig nézi a lángokat. Cigarettára gyújt és azt mondja: — Va bene! Jól van. Ennyit mond. Tovább megy. A haldoklók között két pap térdepel. Megyünk tovább. Az autó ablakait felhúzzuk. Itt te is tenetes a meleg, de kevesebb a légy. Indulunk Aquiloniából Macedónia felé. Még egy pillanatig a temető és azután nyílt országút. Egy-két kilométer gyors tempóban és már leereszthetjük az ablakokat. Perzsel a nap, de friss levegőt kapunk. Most ismét egy kis ház az útszélen. Romokban. A sofőr lelassít. Mi baj? A ház romjaira mutat. A kövek és a mésztörmelék alól kinyúlik egy mezítelen láb. A mezítelen láb fölött dög, legyek százai. — Tovább... tovább!... Rohanunk. Az autó ablakait újra becsukjuk. Muszáj. Halottak fekszenek mindeg, nütt az irpiniai mezőkön. * La Rocchetta. Kis mezőváros. Ke-* vés rom. Ezt a várost mintha nagy, jában elkerülte volna a terremoto. Behajtunk. A főtér. Néhány naplopó olasz. — Történt valami? — Niente. — Halotti — Százhúsz! Paszfadfiri sírt 53 cm piligfeíríí 2