Magyarság, 1924. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1924-01-01 / 1. szám
* István szerető gonddal jegyez föl minden kiválóbb magyar eseményt. Madách, a nagy szerencsétlenségek népének, a magyarnak történetében nem talált egyetlenegy eseményt sem, amelyet az ember tragédiájának jellemző példái közé illeszthetett volna. Egyes-egyedül Hunyadinál kérdezi, mi lett volna a kereszt első hőséből, ha nem méltó nép körében jön a világra, hanem szerecsen sátornak árnya reszket bölcsőjén? Mégis azt kell hinnünk, hogy burkolt alakban végesvégig nemzetünk hibáit ostorozza drámai költeményében. Eszmével, erővel, jósággal szemben a tagadás ősi szelleme valaha és máshol folytatott-e erősebb küzdelmet, mint a mi nemzetünk történetében ! Urnák lenni a férfin, élni az asszony hol akart jobban? Hol kérdezték türelmetlenebbül a törvénnyel szemben, miért tilalmas éppen az, amit tilt? Az okoskodás hellett többször a tett halála, mint minálunk s a halhatatlanság fáját mégis hol koppasztották meg többször és alaposabban, mit itt© ? Hol bizonyult igazabbnak, hogy fölzaklatni és kormányozni más és hogy nem az idő halad, hanem mi változunk? Miként Széchenyi, Madách’is a külföldet tartotta a nemzet elé, hogy saját hibáit a valónál is nagyobbaknak látva, szavatulni törekedjék tőlük és annak csak erényeit kövesse. Viszont a költőt, amelynek minden főbb néne fordításokból ismerheti Az ember tragédiájá-t, saját hibáit is mibennünk kereste, mintha azokat a költő csak azért sorolná fel, hogy miattuk saját nemzetet ne kellben gyaláznia. Pedig — ahogy Madách mondja, aki kínjainknak nem volt részese, nem ért,, nem ért bennünket! Mégis a mi rabszolgáink voltak azok, kiket az egyiptomi Fárgé a piramis építése közben korba csoltatott, sanyargatott. Külföldiek szerint a nemzetiségek elnyomásának bevallása ez! Csak azt nem ismerték el, hogy akadt valaki, aki meghallotta a nép faját, holott már az első magyar király felszabadította a rabszolgákat . Danielou, francia publicista, La l’raite de Trianon című könyvében éppen most állapította meg, hogy már ő helyes nemzetiségi politikát követett. De hiszen, mikor nálunk is feloszlott az a sereg, aely a mi Marathonainknál győzött, Trianonban ami jól esett az értelemnek kacagni ott, hol szivek megrepednek!« Ok október végén Ádám, mint magyar Miltiades, sem átkozta meg azt a népet, amely néhány dölyfös pártütő vérengző eszközévé sülyedt, holott csak ő hibázott, mikor hitte, hogy ilyen népnek kell a szabadság. Péter apostol Rómában, de talán Pannóniában is kikelhetett azon nyomorult faj, gyáva nemzedék ellen, amely — mig a szerencse mosolygott felette — szemtelen volt, mint napsugárban a légy s az Istent, az erényt gúnyolódva taposta; de mikor a vész ott kopogott az ajtaján s Isten hatalmas ujja érintette, rutul kétségbeesett. Tűrte, hogy városai elpusztuljanak, durva, idegen nép tapossa el Vetéseit, szétbomoljék a rend s a rémülteket se az ég, se a föld ne segítse meg. A magyar történelem revizorai gúnyosan mosolyognak, amikor mi a középkori történelmünk legdicsőségesebb korszakának mondjuk s nem tudják elképzelni, hogy Madách Ádámra, mint Tankról, annyira kiábrándulhatott volna mindenből, ha Magyarországban csakugyan megvan az a szellem, amelytől győzedelmét várta. Nagyon örülnek, ha amislikák nagyságai reánk minden dicsőségüktől megfosztva maradnak, mert hiszen egyéniségük a korral szemben úgy sem érvényesülhetett Ádám, mint Képtér, egy magyar király asztrológusa, a várvavárt újkorban tudatlanoktól, babonásoktól körülvéve kutatja a végtelen nagy és rejtelmes szent könyvét. Akkor,mikor Bocskay megkezdi a magyar szabadság százesztendős háborúját, álmában hallja a jövő dalát s megleli benne azt a szót, azt a nagy talizmánt mely a vén földet ifjúvá teszi, a szabadság, egyenlőség, testvériség jeligéjét. Hanton személyiében mégis mindenből kiábrándulva hajtja nyakát a guillotine alá. Csakhogy a mi történetünk újraírásának sürgetői nem a népre, hanem csupán a »kiváltságosak« zárt osztályára gondolnak, mikor Kepler kortársának, Basta tábornoknak szavát idézik, hogy a magyarok már Szent István ellen lázongtak és fölkeléseikben — mint a francia frendőrök — sohasem az egész nép szabadságát, csak saját önző érdekeik kielégítését keresték. Jobb tehát, ha megfogadjuk Kepler Ádám tanácsát s tüzbe dobjuk a sárgult pergamenteket, a penészes foliánsokat, melyek elfelejtetik velünk, hogy saját lábunkon járjunk és a múlt századok hibáit előítéletek gyanánt viszik az uj világba. A história a múltnak csak dalát jegyezi föl, nem látva az életet, nem hallva a jajgatást, a rekedt beszédet, amely körülötte zsibong. Nem egészen bizonyos, Széchenyi, Szemere, Gorove, Pulszky a negyvenes évekbeli ugyanazon érzéssel járt-e alondoni vásárban, mint a munkásnak öltözött Ádám, ki a városi élettől ilegundorodva, a kis Pfestből bizonyára nem csinált vonas nagy Budapestet. Sejthették-e, hogy a gyárak itten is olyan kérdéseket vetnek föl, amiket a negyvenes évek szociológusainak, falaiszer- rendszerével megoldani nem lehet , s jön egy újabb őrülés, amelynek higgadt gond korlátot, nem épít? Azóta úgy érezzük magunkat, mint Ádám az űrben. Élünk megint; érezzük, hogy élünk, mert szenvedünk. De szenvedésünk is édes. Iszonyú lett volna megsemmisülnünk. Ha oly sokat csatáztunk hasztalan, csatázzunk ujra s boldogok leszünk. A nemes keblet vérhullásáért a kislelkű tömeg nem gúnyolhatja ki. S ha ezen a nekünk megmaradt parányi földön sokallanók magunkat a kevés fóka elfogyasztásához és minden nagy eszme, minden nemes tett csak konyhánk gőze gyanánt csapna is fel hozzánk, a történelem és ezen drámai költemény végső tanulsága gyanánt hangozzék hogy karunk erős, szivünk emelkedett, végtelen a tér, mely munkára hi. Mindaz, mivel ellenséges hatalmak bennünket rontani akarnak, szépnek és nemesnek uj csirája lesz. És ma nem ünnepeltünk hiába, ha szorongatásunl napjaiban megfogadjuk a Madács ajakáról hangzó isteni intelmet hogy küzdjünk . és bizva, bizzunk fl -M V~yfiRpÁ3 EiQgi?st|:s' /ba 1 HÓN APRA 1<V 00 K 3 HÓN ,PWA 30 COO K KÉRJEN MU.TATVANVSZÁMOTI MINDEN LEGYEN zsét dobott a zsarátnokra, már dalolt: Madárka, madárka. Kedves kis madárkai Vidd el a levelem. • Várja a kedvesem: Kedves kis madárka... És míg Ivan dalolt, a kozákok néztek a tüzbe. És Ivan gyenge tüdejéből mind halkabban és halkabban dúdolt és a kozákok süvegje mindjobban és jobban lehanyatlott az erős mellek fölé és haravadt, a tűz és fölöttük halk sírással szárnyalt, az éjszaka. Mikor a nótának vége lett, azt mondja Gregor: — Ivan! — Mi az, bátyuska? — Ivan... Nálatok is madárkának mondják, ha valaki szeret? — Nálunk is, Gregor. Hallgattak. Valahonnan, a fogolytábor tisztipavillonja felől édes aszszonyi kacagást lengetett feléjük a csönd. A kozákok felkapták a fejüket, és kitágult orrcimpákkal mind odanéztek. — Ivan! — törte meg a csendet nagysokára Gregor. — Régen öleltél már asszonyt, Ivan? — Régen, bátyuska, — válaszolt Woenne Plenni Ivan. — Nagyon, nagyon régen.... Aztán fölkelt a tűz mellől és száraz köhögéssel elbokándozott a feketén gubbasztó barakkok felé. Amint a halottaskamra mellett elhaladt, hallotta, hogy a szellős fabódé repedésein valami busán döngicsél. . Aztán megrvirradt, aztán megint este lett, ballagott egyik koldus egy pap a másik után, esténként a kapuban kigyúlt a tűz és esténként Ivan a kozákok között ült és dalolt. De daloltak már a kozákok is. Daloltak, kivált a strázsán, amikor az őrség nehezen cammogó óráin a posztot nagyon meglepi az árvaság és a Szelenga felől titkos üzeneteket sóhajtanak a nyírfák. Ilyenkor történt, hogy a szép Szonja. Ramazanovna Melikovszkij Ramazanov Wasziljewics Mirkónak, a goromba és részeges kozák kapitánynak ifjú felesége, akit a féltékeny Mirkó kapitány Szentpétervárról magával hozott, m ilyenkor történt, hogy a szép Szonja figyelmes lett egy dalra, amelyet valaki az ablaka alatt énekelt. A dal idegen volt, de szomorú volt, mint az ő lelke, akit a goromba és részeges Ramazanov Vasziljevics Mirkó kapitány estéről-estére egyedül hagyott, mikor a közeli városba kártyázni ment. És szép volt a dal, mint a menyasszonyi évek, amikor Mirkó kapitánynak még nem kellett a kártya, csak az ő tiszta, meleg öle. Szonja Ramazanovna Merikovszkij kinyitotta az ablakot. Az ablak alatt, egy őrszem járkált puskával a vállán s mikor alája ért, megismerte benne Lebedjev Ivanovics Gregort. — Gregor! — mondta csendesen Szonja. • Gregor megállt. — Parancs. Szonja Ramazanovna Melikovszkij! — Mit énekelsz, Gregor! Az őrszem megvonta a vállát. — Egy fogolytól tanultam, szudarinya. Mi úgy tídjuk, hogy Weennor Plotmi Ivan. Odahaza kanton — Kántor? — Kántor. Szonja gondolkozott — Ha kántor, akkor tud zongorázni? — Biztosan, — válaszolt Gregor. Szonja összeharapta az ajkát és a sötét éjszakán át hosszan a város felé nézett. — És mimád most hozni nekem azt a foglyot, Gregort? — El tudnám, Szón ja Ramazanowna Merikowszkij. Pár perc múlva Szabó János, igazabban Woenno Plenni Iau, a meleg és illatos szobába lépett, elgo- inában Gregor. Ivan kopott volt, rongyos vort, sápadt volt és olyan idegenül állt meg az ajtóban, a puha és finom tudorok között, mint a kóbor tövis, na virágok közé dobja a szél. Réveteg, vedt szemekkel körültekintett és esetlenül meghajolt. Szonja megsajnálta. — Tudsz zongorázni, bátyuska? — kérdezte. — Tudok, szudarinya, — válaszolt Ivan. Szopja, kinyitotta a zongorát. — Játszd el azt a dalt, bátyuska, amire megtanítottad Gregort! Iván ránézett a villogó elefántcsontbillentyűkre és a szivében egy szép, kacagó asszony mutogatta a fogsorát. . . . ,Odament, leült. És a húrokon felsóhajtott a dal. És Szabó János, igazabban Woenne Piermi Iván sápadt arcára két kerek rózsába nyiladozott a vér, szemében fellobogott a lélek és nekifeledkezve dalolt, dalolt: Madárka, madárka, Kedves kis madárka, Vidd a levelem, Várja a kedvesem, Kedves kis madárka... A zongora mellében még bujkált egy elhullalott akard, s a falak visszhangjában még vergődött egy halódó ária, de Ivan már lehervadt karokkal ült a billentyűk előtt és bámulta Szonja két nagy, nedves szemét. — Elmehetsz! — szólt hirtelen Gregorra Szonja Eamazanow. Merekowszkij. , Gregor összecsapta a bokáját, ő fordult az ajtón. Aztán megint megvirradt, azt,' megint este lett, ballagott egy koldus-egri nap a másik után, Óránként a kapuban kigyult a ti és esténként .Ivan már rémült kozákok között és nem dalolt. De a parancsnoki épület kigyó ablakai mögött, a mig a goromi és részeges Ramazanov Wasziljewics Mirkó kapitány valahol a városban, egy füstös és lármás kavarnyában döngette azsasztalt, — szólt a zongora. Az a’dokok tüzeltek, mint a mámoros férfiak véreborult szeme, a zongora, nótája szállt, szállt, mint a szerelmes aszszonyok önfeledt kacagása és Woenne Plenni Iván sem volt me- ^4_padt, mikor éjféltájban — mielőtt a goromba és részeges Ramazanow Waszilje,wich Mirkó kapitány hazaérkezett, hát átsurrant a kánon és a barakkba tért. A ruhájáról sem lógott már a rongy és rém körögött szárazon, nem tántorgott utána a tűztől vetett árnyék és most már nem a kozákokadtak keserű tondorkát neki, mert ő adott a kozákoknak illatos papiroszikat. S bizony már leszakadt a hó, Szibéria, rátérhette fehér ruháját az álmodó világ fölé és vastag jégvirágok mögött nótázott a zongora, amikor egy este a goromba és részeges Ramazanov , a sziljériai Mirkó kapitány már nyolc órakor összemarakodott a városban a cimboráival. Trojkára kapott, és a kozákok már messziről hallották, hogy káromkodik. A kozákok fázósan összébb húzódtak, beleköhögtek a tűzbe. A szánkó megállt, aztán csönd lett. Nagy, nagy csönd, szinte hallották, hogy duzzad a hol, MAGYARSÁG 1924 január 1, kedd