Magyarság, 1924. október (5. évfolyam, 205-231. szám)

1924-10-05 / 209. szám

4 Azt a kérdést intézte hozzám valaki, hogy miért nem írok valamit a színház beléletéről mikor az olyan érdekes és a közönség is kiváncsi rá. Aki egy életet töltött el a színpad levegőjében, annak bizonyára sok apró megfigye­lése maradt meg emlékeze­tében. Maradt, az kétségtelen, de az a múlt­hoz­ tartozik, az érdeklődés meg inkább a jelennek szól. A jelenből én már kiestem, de ha benne élnék is, nem óhajtanék úgy járni mondój­káim elbeszélé­sével, mint az Aesopus embere, ki két tarisznyát hor­dott a nyakára akasztva. Az egyikben, mely elől lógott, a mások hibái voltak, ezeket mindig a szeme előtt­ látta; a másikban, melyet a hátán viselt, a sa­ját hibái hemzsegtek, melyeket — termé­szetesen — sohasem vehetett szemügyre. Nem, nem, a színésznépet­ csúnyán kell kezelni, mert bár a világ legjobb szivű népe, de a legérzékenyebb is. És ez nem­ is csoda. Egész életét az indulatok, az érzelmek és izgalmak lázában tölti el. Sokkal jobban és gyorsabban reagál mindenre, mint más halandó. Szint vall azonnal és tettetni nem tud. Gyermek­­létek, egyenes és őszinte. Már Hamlet is ilyeneknek ismerhette őket, mert Bolo­­niusnak meghagyja, hogy a színészek­kel jól bánjék. Kár, hogy a mi kultusz­minisztériumunkban nem vettek még tudomást Hamlet e mondásáról. Az én gondolatvilágom leginkább a múlt felé röpdös; ott szeret időzni s csak nehezen terelhető vissza ebbe a zajos, automobilos világba. Legalább gondolat­ban menekülök oda vissza, ahol és ami­kor még más is létezett, nemcsak kartell, tröszt, konjunktúra, szindikátus, rész­vénytársaság és más efféle személyes felelősség nélküli, de a közt alaposan kizsákmányoló alakulatok. Abban a régi időben beszélte el nekem Szigeti Imre, a nagy Józsefnek, a ma­gyar­­principe di scenca”-nak az öccse, a következő történetet. A két Szigeti — anyai ágon — unoka­öccse volt Kopácsy prímásnak, aki köz­vetlen a szabadságharc kitörése előtt halt meg. Jött a német világ s a csalá­dot illető örökségrész ügye elaludt. Csak az úgynevezett­­ alkotmányos éra bekö­szöntése után kezdett a család a dolog iránt ismét érdeklődni. Szigeti Imre, ki­ben nem egy, de három fiskális veszett el, vállalkozott rá, hogy végére jár és előkaparja a feledésbe ment ügyet. Ér­deklődött mindenfelé, kutatott, keresett valami szálat, melyet megragadhatna, mibe belekapaszkodhatnék. Valaki azt tanácsolta neki, hogy nézzem utána az országos levéltárban, ott talán tudnak róla. Fel is ment, de felvilágosítást nem nyert Néhány nap múlva levelet kapott. A levél írója elmondja benne, hogy ta­núja volt a Szigeti levéltári látogatásá­nak és felvilágosítással szolgálhat, de — természetes — a legnagyobb titok­tartás mellett Ha Szigeti ebbe bele­egyezik, úgy másnap délután 3 órakor várjon rá a múzeumkert mögött. Szigeti megjelent és várt rá. Megjelent a levél írója is és bemutatkozott. Levéltári al­kalmazott volt az illető, kinek kezében egyszer — valamikor megfordult a Ko­­pácsgrügy aktája és visszaemlékezett rá. A Szigeti érdeklődésének pedig fül­­tanuja volt. Látja, hogy a Szigeti-család keresete jogos, hát segíteni akarja őt azzal, hogy átadja neki a Kopácsy-féle aktacsomó számát. Szigetinek ennyi ép­pen elég volt egyelőre. Ügyvédet bizott meg a további teendőkkel, kinek átadta az aktaszám másolatát. A keresetből pörösködés lett s azt a család meg­nyerte az első fokon. A másodikon el­vesztette. Hátra volt a Kúria. Az ügy­véd tanácsára fölkereste Szigeti Imre az illető kúriai birákat, hogy informálja őket. Ezek közül kettőről köztudomású volt, hogy a feleket nem hallgatják meg. Szigeti mégis bekopogtatott hozzá­juk. A véletlen hozzája szegődött s ő ezt a véletlent rendkívül ügyesen kihasz­nálta. Akinél először tisztelgett, annak a biróink­ az édesanyja büdött volt és ott kötögetett a fia dolgozószobájának a hátterében, csöndesen ülve tolószékében. Szigetinek, amint belépett, ez a körül­mény nem kerülte el a figyelmét. Mintha az édesanyját látta volna, kinek ugyan­ilyen volt az állapota s akihez fiúi gyön­gédséggel és szeretettel vonzódott. A biró rendkívül hűvösen fogadta és tudatta vele, hogy ha­ meghallgatná is az infor­mációt, az keveset lendítene a dolgon, mert ő az akták után igazodik. Tudom, — szólt Szigeti — hogy a magas Kúria bírójánál hasztalan volna minden feles­leges szó. Ha a magam érdekét nézném csupán, nem is volnék itt és nem ven­ném­ igénybe szíves türelmét öreg nap­jaimat biztosítja valamennyire színházi­­ nyugdíjintézetünk, de ha én ma vagy­­ holnap megtalálnék halni, mi lesz akkor az én szegény jó édesanyámmal, ki ma­gával teljesen tehetetlen, mert szél­­hüdött. Karosszékében tologatjuk ide­­oda s jóformán az a remény élteti, hogy jogos örökségét végre megkapja. A miatta való aggodalom hozott idő, ez rontja meg napjaimat és éjjeim nyugal­mát. Az éltes asszonyság ott a háttérben könnyező szemmel hallgatta Szigetit és megszólalt: — Menjen haza nyugodtan Szigeti úr, mert a fiam megtesz az érdekében min­dent, amit csak tehet. * A véletlen, mely két hasonló sorsú anya fiát így hozta össze, semmiesetre sem lehetett hátrányára az ügynek. Az igazi kemény dió azonban csak ezután következett. Az a bíró, akihez még el kellett látogatnia, arról volt ne­vezetes, hogy peres feleket sohasem foga­dott. Mikor Szigeti hozzá belépett, rá is szólt rögtön: — Peres ügybent Sajnálom, de nem hallgathatom meg. Szigeti meghajtja magát és indul ki­felé. Menetközben, inkább maga elé, de azért eléggé hallhatóan mondja: — Hát igaza volt a kegyelmes urnak. — A biró fülét megüti a pár szó és kérdi: — Miféle kegyelmes urnak? Szigeti csak ezt várta, hogy szóhoz juthasson. A dolog megértése okából előadja körül­ményesen az ügyét és így végzi. Tegnap voltam kihallgatáson Ker­­kápolyi miniszter úr ő kegyelmességénél. Rendkívül ridegen fogadott. Azt mond­ta, hogy szeretne annak a bírónak a szeme közé nézni, aki az én peremben nekem adna igazat; — be is adhatná az a nyugdíjazás iránti kérelmét azonnal. — Mit mondott! — pattant föl széké­ről a biró. — No, hát mondja meg őexcel­lenciájának, hogy van még biró, aki nem retten meg az ő fenyegetésétől, hanem csakis az igazságra és lelkiismeretére hallgatva. Ítél. A Kopácsy-féle hagyatéki pör sorsa a Szigetiek javára dőlt el. Szacsvay Imre MAGYARSÁG 1924 október 5. vasárnap Üzleti forgalmát emeli, HA HIRDET A MAGYARSÁGBAN A mi­ért A gyermekarcú, halkszavú, szelíd Bartók Béla egyik Utáni harcosa a hu­szadik század muzsikájának. Ama leg­nagyobbak közül­­ való, akik iskolákat döntenek, hagyományokat rombolnak, igazságokat értékelnek át és ember­­fölötti erővel törtetnek új, megálm­o­­datlan, szántó metafizikai magasságok­ban lebegő célok felé. Akik küzdenek mindaz ellen, ami volt, hogy művésze­tükben megalkossák azt, ami lesz. Ber­lioz, Wagner, Liszt a zene egy lezajlott háborújának győztesei. Elfoglalták he­lyüket a história márványpolcain. De az idő rohan előre. Ismét új távlatokat látunk: Strauss, Debussy, Stravinszky, Schönberg, Bartók egy egészen más, újszerű muzsikát építenek fel, melyben vibrálnak a mai kor idegei, sajognak a mai fájdalmak disszonanciái. Új láng­elmék újra vívják az úttörők, a meg nem s­értettek gigászi küzdelmét. És kö­zeledik már az ő diadaluk is. ők a zenetörténet mai nagy olimpiászának világbajnokai És a büszkeség megindultságával lát­juk, hogy ezen az olimpiászon ott van az elsők közt a mi magyar Bartók Bé­lánk. A legmagyarabb zenei talentum Erkel óta. Költői erőben, tudásban, eredetiségben, merészségben túlszár­nyalja valamennyi elődjét és túlszár­nyalja azt az űrt is, mely a magyar szimfonikus zenét, melynek voltaképpen semmi múltja és szerves fejlődése nem volt, elválasztotta eddig a nyugati mű­vészettől. Tradíciók, példák, előfutárok nélkül, fölvértezetten, egy kolosszális alkotó zseni összerejéből egy stílust teremtett meg, mely ma az egész világ muzsikájának első csatasorában áll­ és amellett lelkében, érzésében, minden porcikájában színmagyar. Ezek a rit­musok, ezek a feljajdulások, ezek a fön­­séges rapszodikus kitörések csak ma­gyar lejekből születhettek meg, ezek­ben a faji érzés oly csodálatos koncen­trációja nyilatkozik, melyhez csak Pe­tőfi költészete fogható. A mai kor egyik legnagyobb zene­szerzője, Bartók Béla, kifelé világűr ara­ratok­kal együtt halad, befelé pedig kijelöli mindnyájunknak az utat a ma­gyar muzsika ősforrásai, ősi igazságai felé. Évtizedeken át bebarangolja az­ országot s Kodály Zoltán barátjával együtt járatlan székely havasokon, , messze tanyákon, falvakban, fonókban gyűjti a nótát, a nép nótáit, azokat az évszázados melódiákat, melyek öthangú skálájukkal, rég elfeledett historikus hangnemeikkel talán a pogány idők maradványai. És megmutatja: íme ez a magyar dallamszövés. Minő más, mint az, amit a közhit magyar muzsikának tart! És az öthangú skálát, a régi hangnemek sajátosságát beleviszi a maga ener­­színti szimfonikus fantáziájába, csodá­latos új hangokat szólaltat meg, egy világ válik valóvá, melyet eddig csak sejtettünk, melyről csak álmodtunk. A közönség azonban megijed a fur­csa, éles, disszanáns harmóniáktól, a vélt formátlanságoktól, Bartók művé­szetében csak a modernséget látja , ettől irtózik. Nincsen ebben csodáb­a­­való. A magyar publikum, mely ma kezdi megismerni a nagy európai mu­zsikát s mely felfogóképességben ma körülbelül Wagnernél tart, természeté­nél és ízlésénél fogva csak konzervatív lehet. Csak a lángelmék száguldanak: fölfelé az emberiség lassan, fokról-fokra követi őket. A világ hódolatából fog előbb-utóbb ráeszmélni a magyar­ kö­zönség arra, hogy Bartók rettegett mo­dernizmusai mögött egy csodálatos nagyság rejtőzik. És Bartók Béla mű­­f­vészete nemcsak a jövő zenéje, hancott a magyar zene jövője is. Bartók Béla

Next