Magyarság, 1928. július (9. évfolyam, 147-172. szám)
1928-07-01 / 147. szám
kiirtást vagy az asszimilálást. Minthogy pedig a magyarság túlsúlya a leendő és volt — nemzetiségekkel szemben nem akkora, hogy a kipusztításra — még ha a magyar népjellem netán meg is tudna alkudni ez eszköz alkalmazásával — gondolni józanul lehessen; minthogy másrészt az asszimiláció nem egy rendelet és egy huszonnégy óra dolga, marad kénytelen-kelletlen a kompromisszum, a provizórium, az egyezkedés útja. Mégpedig két vezető elv szemmeltartása mellett: először, hogy az újjászületett Magyarország egy egyetlen közös akarattól fűtött és mozgatott, egész szerkezetében erős, viharálló állam legyen, nemcsak a magyarság, hanem ugyanannyira a nemzetiségek létérdekében is, mely egy újabb 1918-at újabb szétszabdalás nélkül bírjon elviselni. Másodszor, hogy az asszimiláció útjából nemcsak a jogi és igazgatási, hanem a társadalmi és faji akadályok is elháríttassanak, hogy a provizórikus megoldás mellett ez a végleges megoldási mód is megvalósulhasson, ha lassan is, ha hosszú idő alatt is. Nem volna tehát egészen hiábavaló, ha a magyar közvélemény e provizórikus megoldás mikéntjével már előre is foglalkoznék. Ennek tisztázása talán jelentős mértékben elősegítené az integritás megvalósulását. Attól a nem éppen balgának látszó felfogástól egészen eltekintve, hogy talán már régóta együtt volnának s egypár millió magyar egzisztenciát is megmenthettünk volna, ha az integritásért való küzdelmet már az első alkalmas pillanattól kezdve az elszakított területek nemzetiségeivel egyetértésben próbáltuk volna folytatni. S itt vegyük talán alapul a ruténséget, nem azért, mert a tisztelettel alulírott véletlenül éppen rutén, hogy hány percentig, az is ismét nem fontos. Ellenben azért, mert véletlenül a rutének dolga a legtisztább, legegyszerűbb és legelőnyösebb. Először is az összes volt magyar nemzetiségek közül, a renden kívül, egyedül a rutén az, amelynek részéről senki sem képes fölmutatni egyetlen oly okmányt sem, melyben magyarországi rutén, vagy rutének kifejezték volna a magyarságtól való elszakadás vágyát. Másodszor, mert egy — olyan amilyen — rutén autonómia már életben volt akkor, amikor a ruténséget tiltakozása ellenére elszakították Magyarországtól. Harmadszor, mert éppen az autonómia és a rutén minisztérium fönnállása folytán a ruténség csakis azzal a bizonyos legszélesebb autonómiával adatott a csehek birtokába. Negyedszer, mert Millerand kénytelen volt bizonyos, a néhai magyar—rutén párt akciója folytán aggodalmaskodó nagyhatalmakat azzal szerelni le, hogy „a ruténségnek autonómiája birtokában módja lesz akaratát nyilvánítania.“ Ötödször, mert a rutén az a nemzetiség, mely legkevésbbé bir saját nemzeti hagyományokkal, saját értelmiséggel, ennélfogva nemzetiségi vesteitásokkal s ennélfogva legkönnyebben mondhatjuk úgy is: legszívesebben — asszimilálódnék. Hatodszor, mert számszerű tömege oly csekély, hogy ilyen velleitásokat józanul nert is táplálhat s értelmes ruténnak be kell látnia, hogy ránézve csak két lehetőség marad nyitva: vagy elpusztulni, mint nemzet, vagy elpusztulni, mint egyének csoportja. Más szóval: beolvadni valahova, vagy kihalni, mint a bölény. Hetedszer, mert ezt az asszimilációt a magyarság felé rendkívül megkönnyíti az, hogy a ruténség túlnyomó többségében annyira keresztül-kasul van itatva magyar vérrel, hogy az a bizonyos lakmuszpapír legtöbbször ugyancsak zavarba jönne: kék szint váltson-e, vagy vöröset? Nos, hogy mindezek így állnak, mégis eldöntött kérdésnek vehetjük, hogy a visszaszerzett rutén területnek autonómiát kell majd adni. Erre kötelez a szerzett jog, az is, mely a békeszerződésekből folyik, az is, melyet Magyarország juttatott neki. Egyszerűen ott folytatni a dolgokat, ahol 1918 októberében félbeszakadtak, nem lehet sem a rutén földön, sem másutt. Mert Jászi téveded ugyan, de nem abban, hogy a nemzetiségi viszonyok Magyarországon kóros állapotot jelentenek, hanem abban, hogy az orvosság, melyet alkalmazott, nem volt megfelelő. Mert ennek az autonómiának semmi szín alatt sem szabad arra szolgálnia, hogy a ruténséget a magyarságtól minél légmentesebben elzárjuk, hogy a magyar állam testében betokozódásra kényszerítsünk egy — mondjuk idegen — testet. Éppen ellenkezőig: az autonómiának célja éppen az kell hogy legyen, hogy magyarság és ruténség minél közelebb kerüljenek egymáshoz. A ruténség előtt minél szélesebb utat kell nyitni a magyarság felé, a magyarságot kényszeríteni, hogy ezen az úton egy-két lépést ő is tegyen a ruténség felé. A rutén területből az autonómiával akkor sem volna szabad útj Horvátországot csinálni, ha ez egyébként lehetne, mint ahogy történelmi tradíció, lélekszám, gazdasági viszonyok, és kulturális alacsonyrendűség mellett nem lehetséges. Ellenben igenis adva van egy egységes Magyarország, egységes államnyelvvel és egységes állami szervekkel. Ezen belül adva van egy — ebben az esetben rutén — autonóm terület s abban két, egymással teljesen egyenrangú népelem, ennek következéseképpen pedig két teljesen egyenrangú nyelv. Hogy ezek egyike véletlenül egyúttal az állam nyelve is, mit sem változtat a dolgon. Tanítani kell tehát azon az autonóm területen belül mind a két nyelven és mind a két nyelvet, de beszélni, beszélni, beszélni, nem olvasni, nem írni, nem elemezni, nem gramatizálni. Mert az, hogy ott vannak, akik az állam nyelvét nem bírják, az legalább annyira a volt magyar állam helyesebben közeges — mulasztása, mint magáé az illetőé. Ebből pedig következik az, hogy az állam tartozik annak, aki az állam nyelvét— mindkettőjük hibájából — nem bírja, biztosítani azt, hogy legalább a saját autonóm területén boldogulni tudjon a saját nyelvével minden közszolgálati pályán. Ebből pedig ismét következik az, hogy kétnyelvű hivatalnoksereg kell, le egészen a falusi bakterig és a hivatalszolgáig, még ott is, ahol rutén még szórványosan sincs, de lehet. Az viszont, hogy magyar állami területen előjoggal bírjon egy nemzetiségi, noha kevésbé alkalmas egy magyar fölött, aki alkalmasabb, csupán azért, mert emez a rutén nyelvet nem bírja, mert az állam nem taníttatta reá, a merő igazságtalanság volna. Méghozzá, ami fő: irigységet, gyűlölködést okozna s nem közelebb hozná a két nemzetiséget egymáshoz, hanem éppen ellenkezőleg. A továbbiakban, mihelyt az iskolás a magyar, illetőleg rutén nyelvet beszélni megtanulta, az oktatás nyelve végig a magyar. Viszont egy tárgy oktatási nyelve — legcélszerűbben talán a földrajzi — marad végig rutén, a további gyakorlat érdekében. Történik ezzel sérelem valakin? • Csonkamagyarország iskoláiban tanítanak angolt, franciát, németet, olaszt, noha nem bizonyos, hogy az illetőnek szüksége lesz reá, vagy csak alkalma is vele élhetni. A rutén területen a rutén nyelvhasználatának lehetősége sokkal közelebb fekszik: miért ne lehetne azt megtanulni? Akinek az életben nem lesz reá szüksége, el fogja felejteni, akinek lesz tudni fogja, vagy — föltétlenül könnyebben — újra megtanulja. A rutén tanul majd magyarul; ha nem lesz rá szüksége, el fogja felejteni, — ha ugyan a szükség, katonaságnál a magyar bajtársak, az életben a magyar munkás- vagy hivatalnoktársak rá nem kényszerítik, hogy ne felejtse el. S ezen túl: nem szabad számítárson kívül hagyni azt a spontán érzést, amellyel a rutén a magyarra, még ha pajtása vagy bajtársa is, már ösztönszerüleg is mindig fölfelé tekint. Ha emellett aztán a ruténnak kedve képessége és anyagi módja van rá, ám próbáljon magának rutén kultúrát teremteni. Félmilliónyi lélekszám mellett akkor, mikor a magyar kultúra egész kincsesháza kitárult előtte, nem valószínű, hogy kedve legyen reá. De ezen az áron elértük azt, hogy viszont a magyar nem fogja a rutént olyan mélyen maga alatt állónak nézni, mint a háború előtt tette. Emberszámba fogja venni, — talán nem egészen olyan értékűnek, mint jómaga, de nem is anynyira alábbvalónak, akivel együtt ülni, együtt élni és főleg összeházasodni: szégyen és társadalmi lezüllés a társadalmi létra minden fokán. Mindenesetre, aminek leginkább meg kell szűnnie, mégpedig nemcsak a nemzetiségi vidéken, az a nemzet társadalmának főispáni és alispáni családokra, hallgatólagos előjogokkal felruházott kasztokra való felosztása. Ez az a demokratizálódás, melyet a magyar nemzetnek Rothermeretől Nagy Emilig mindenki ajánl s amely legfőbb, talán egyeten és kizárólagos oka volt 1918-nak. Ha társadalomban lettek volna családi kapcsolatok urak és proletárok között, kapcsolatul osztály és osztály között, ütközőpárnául az osztályellentéteknek, nem lett volna őszirózsás forradalom, vagy, ha lett volna, akadt volna Noskeja, mint akadt Németországban. Ha magyar-ság és nemzetiségek között fokozatosan lettek volna fölös számmal 90, 80, 70 és a többi százalékos magyarok, kapcsolatul magyarság és nemzetiségek között, ütközőpárnájául a faji ellentéteknek, — nem jött volna Jászi, sőt nem is jöhetett volna, Jászi. Mert nem az a baj, hogy, nem vagyunk valamennyien százszázalésig magyarok, hanem sokkal inkább az, hogy százalékokra mérlegeljük egymásnak a magyarságát. Egy azonban egészen bizonyos: tévedés azt hinni, hogy a csehektől való szabadulás öröme örök időkre megszüntet majd minden panaszt a visszaszerzett ruthén — vagy bármely más — területen. A pillanatnyi lelkesedés maga nem elég; hol kell nagyobb lelkesedés, mint amely között született Jugoszlávia és Nagyrománia? Csak tíz éve még, és ma az erdélyiek — pedig románok — a künn parlamentnél, a horvátok — pedig csak ábécében különböznek a szerbektől — a parlamenti üdvlövöldözésnél tartanak. Kérdés, hogy a kellően megalapozott és becsülettel megtartott kompromisszum nélkül az újjászületett Magyarországon kellene-e tíz évig várni valami hasonlóra? Azonban még nem tartunk az újjászületésnél sem. Még addig is hosszú az út, sok a teendő. Hogy mi? — Elsősorban követelése, a magyar társadalom teljes súlyával, a rutén autonómia létesítésének a cseh köztársaságban, hogy Millerand előfeltétele megvalósuljon. Másodszor társulvétele ebben a munkában a ruténségnek — és tiszta bor a pohárban. Maradtam Szerkesztő Urnak készséges hive, Kárpátalji. össze s húzzák a villa körül s alig van már itten körül bokor, amelyikben hol vagy Enrose-, hol egy Gardner-kötetet ne fedeztem volna fel, amelyek különféle vasúti szerencsétlenségek révén maradtak ott. De még a gyerekeknél is jobban hátráltat egy kis fitos bakfis, a néném valamelyik barátnőjének a leánya, egy elkapatott teremtés, aki egyre az utamba akad, sőt engedelmet kért a nénémtől, hogy ő tarthassa rendben a szobámat. Gondolhatod, azóta órákig kell keresnem, ha valamire szükségem van, mert a könyveimet állandóan berakja a szekrényembe s az asztalra mindenféle haszontalan mezei virágot, meg egyéb giz-gazt rak helyettük. S képzeld, már egészen a pesztonkájává süllyedtem. Ha egy kicsit tovább van a stranda, vagy másutt, a néném mindjárt: Bandikám, ha megtennéd, hogy érte mennél Kláriért. S udvariatlan mégse lehetek. Így aztán nem tudom, mit fog szólni a kiadóm, mert alig van rá kilátásom, hogy terminusra elkészülhessek a másik kötettel. Legjobb volna hazaszökni, az én csendes kis múzeumutcai szobámba, de a néném halálosan megsértődne. Szóval küldesd a kért könyveket, ölel a te szegény megkínzott barátod: Bandi 4. Böszörményi Klári ményi Pálnához, levele Böször Balatonalmádi, jul. 28. Aranyos Anyucika, nem is gondolnád, hogy az állatszeliditésnél csak egy tudós megszeliditése nehezebb. Dehát nem volnék a te lányod, ha akármilyen nehéz feladatot is meg ne tudnék oldani. Pedig el se képzeled, mennyit unatkoztam és ásitoztam a küldött könyveken, mig igaz görög tudóssá neveltem magam. Az intézetben könnyű volt, tudtuk előre, miből felelünk s azt a pár oldalt valahogy bevettük s kész volt, de hogy ilyen rettenetes sok görög Isten, nympha, hős, félisten s hasonló legyen, soha nem gondoltam. S mi szükség volt felépíteni a Parthenont, Posseidon templomát, meg a többit, ha úgyis rombadőltek? Bizony, soha se hittem, hogy a Nereidák, Iphigenia és a pergamoni oltár párkányszalagjai lesznek valaha az elefántjaim. Alig is várom már, hogy befejezzem ezt a hóditóhadjáratot s örökre búcsút mondhassak a görög mythologiának. Mert gondolhatod, az lesz az első kikötésem, hogy ezt a szót: „görög“, soha ki ne mondja az uram. Irén néni hallatlanul kedves és figyelmes hozzám s mindig azt mondja, az lenne a legnagyobb boldogsága, ha egy ilyen aranyos kis sógornőt kaphatna. De most sietek befejezni levelemet, mert egy nagy sétára készülünk. Igen élvezetes séta lesz, Andor megígérte, hogy be- bebizonyítja előttem az eleutheria torzónak a delphii Kleobis és Biton-szobrokkal való szoros rokonságát. Anyukám, sajnálj egy kicsit, ha arra gondolsz, hogy éppen az imént olvastam el ehhez a túrához tizenkét quart oldalt. Csókol a te kis Clarissod. 5. Huszár Andor levele Gergely Bélához. Balatonalmádi, 1927 jul. 30. Kedves Barátom! A Bussel Sturgis és a Carotti nem sürgős, sokkal lassabban halad a tanikám, mint gondoltam. Kérlek, eredj el a kiadómhoz s tudasd vele, — én nem merem megírni, — hogy közbejött elkerülhetetlen akadályok miatt semmi szin alatt nem készülhetek el a második kötettel szeptemberre, de ha majd hazamegyek, teljes erővel nekilátok a munkának. Itt folyik az élet, hancúrozok a két gyerekkel s velünk tart Klári is. Tudod, én nem szeretem a nőket, különösen pedig a fiatal lányokat, de Klári igazán nem olyan, mint a többiek, legokosabb, a legműveltebb lány, akit csak elgondolhatok s igazán élvezet vele társalogni. Alig van olyan görög mythologiai, vagy művészeti kérdés, amelyben otthon ne lenne. Azt mondja, s látom is, hogy ez a szenvedélye. Soha se hittem, hogy ilyen kellemes nyaram legyen. Leveleden jól mulattam. Hogy engem megfogjanak? Tudod, hogy elvi ellensége vagyok a házasságnak. Szó se lehet az ilyesmiről, ne aggódj, ölel Bandi 6. Huszár Andor távirata Gerbeaudhoz. Balatonalmádi, 1927 aug. 5 7. Huszár Béláné távirata Pálnéhoz. Böszörményi Balatonalmádi, 1927 aug. 14 Bandi megkérte Klári kezét. Gyere azonnal. Irén 8. Pálné távirata Huszár Budapest, 1927 aug. 14 Reggeli gyorssal érkezem. Klára.. Kérek bombont express két Klára-villába. Böszörményi Bélánéhoz. kiló csokoládé Huszár Andor 1928 július 1. vasárnap Ne utazzék Odon fényképezőgép - filmer piii! Kérjen ingyen prospektust a fotóüzletekben vagy SPELTACKER MIKSA Magyarország képviselete 61. IV., Károly körút 10. szám. [KÖV Védjegy