Magyarság, 1932. december (13. évfolyam, 271-296. szám)

1932-12-22 / 288. szám

ELŐFIZET­ÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL, VASARNAP 32 FILL AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL BUDAPEST, új kerület, aradi­ utca asz. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294-32, 294-33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62 POSTAFIÓK 129 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1932 DECEMBER 22. CSÜTÖRTÖK Xlll. ÉVFOLYAM, 288. (3540.) SZÁM A császár árnyéka Berlin, december hó Néhány nap óta ismét egyre élénkeb­ben foglalkozik a világsajtó és ezúttal a német közvélemény is azokkal a hírek­kel, amelyek Vilmos császár visszatéré­séről, vagy pedig a dinasztia egy másik tagjának trónraültetéséről szólanak. A Hohenzollern-kérdés az elmúlt évek fo­lyamán nem egyszer boly­gatta már föl az európai közvéleményt, azonban a helyzet idáig mindig az volt, hogy a restauráció sorsa jobban érdekelte a kül­földet, mint a német társadalmat, amely egyrészt más politikai vágányokon sza­ladt a maga céljai után, másrészt pedig a probléma a maga teljességében min­dig felszín alatt maradt, sokkal inkább el volt titkolva, mint a külföldön. Most azonban a helyzet egészen más, mint idáig volt. Vilmos császár visszatérésé­nek kérdését az tette aktuálissá, hogy a birodalmi elnök pár nappal ez­előtt visszavonta több szükségrendele­tét a Schleicher-kormány tanácsára és ekkor kiderült, hogy a császár visszaté­rését tiltó rendelet már több mint egy éve nincsen érvényben, tehát a Kaiser bármikor visszatérhetne, akár Pots­­damba, akár valamelyik birtokára — ez ellen senki sem tehetne semmit. Maga az a lehetőség, hogy Vilmos császár el­hagyhatná doorni magányát és vissza­jöhetne német földre, még egymagában nem támasztaná ugyan alá azt a föl­tevést, hogy a Hohenzollern kérdés ak­tuálissá vált, azonban nyílt titok, hogy a Schleicher-kormány múlt vasárnapi minisztertanácsán részletesen megvitat­ták a hazatérés lehetőségeit, a doorni udvarban pedig úgyszólván hónapok óta állandó tanácskozások folynak, ame­lyekből egy külön császári diplomácia tevékenységének körvonalai bontakoznak ki. Napokkal ezelőtt már olyan pozitív hírek is voltak, hogy Vilmos császár egyik keletporoszországi birtokára köl­tözik, és a világlapok megállapították, hogy ez ellen a visszatérés ellen sem Franciaország, sem bármelyik más nagy­hatalom sem tiltkozhatik.­­Ha meggon­doljuk, hogy a háború végén az antant a „háborús bűnösök“ listáján elsőnek Vilmos császár kiadatását követelte a németektől, akkor látnunk kell, hogy az idők nagyon megváltoztak azóta, a visz­­szatérésből, vagy akár a restaurációból is alig lehetne ma már világpolitikai kér­dést csinálni, az egész probléma a német nép belü­gyévé vált, illetve fejlődött visz­­sza. A német törvények megengedik, hogy Vilmos császár visszatérhessen és ha a német nép vagy az államhatalom úgy fogja akarni, akkor Vilmos ismét elfoglalhatja trónját vagy a maga, vagy­­­ személyében. A kérdés tekintetében tehát a kü­lpoli­tikai momentumok ma már alig bírnak jelentőséggel, annál érdekesebb azonban a mélyére nézni annak, hogy német bel­politikai szempontból hogy áll az eset­leges restauráció kérdése? Hónapokkal ezelőtt több cikkben beszámoltunk arról, hogy kik akarják és kik nem akarják Németországban a császárság visszaállí­tását és részleteztük azt is, hogy a né­met monarchisták hogyan képzelnék el a restaurációt: Vilmos császár, a Kron­prinz, vagy a Kronprinz legidősebb fiá­nak személyével e? A problémának ez a Személyi része azóta nem változott meg, hiszen ennek a tisztázódása csak bizo­nyos események bekövetkezésével válik lehetővé — azonban az egész kérdést körülölelő belpolitikai szituáció egészen más, mint hónapokkal ezelőtt. Mindenki, aki a német viszonyokkal valamennyire is ismerős, tisztában van azzal, hogy a birodalom politikáját ma már közel két esztendeje úgyszólván ki­zárólag Hindenburg birodalmi elnök irá­nyítja. Akik Németországban uralmon vannak, vagy uralomra jutottak, azok Hindenburg akaratából vagy engedélyé­ből kormányoznak, akik pedig ellenzé­kei vagy ellenségei a mostani rendszer­nek, azok, úgyszólván kivétel nélkül, mind Hindenburgtól kaptak visszauta­sítást, háttérbe szorítást, selyemzsinórt. Ilyenformán egészen természetes, hogy a német belpolitika szenvedélyes nézet­eltérései ma már eljutottak egész az államfői székig, az államfő személye centrális problémája lett a birodalom életének, amelyen még óriási dolgok fognak megfordulni. Németországban mindenki érzi, hogy komoly jelentősége van annak, hogy az új Reichstag nagy többséggel megszavazta a birodalmi el­nök helyettesítéséről szóló törvényjavas­latot, amely egy elkerülhetetlenül szük­séges elővigyázatossági lépésnek látszik az elkövetkező eshetőségekre. Valóban, a német helyzetet mindenki helytelenül ítéli meg, aki nem Hindenburg szemé­lyén keresztül akarja ezt az egész bo­nyolult szituációt érzékelni. Amíg Hin­denburg él, addig rend és nyugalom lesz Németországban, de ha a birodalmi el­nöki szék hirtelen megüresedne, akkor a harc minden valószínűség szerint olyan elemi erővel törne ki, amelyben még a rend és fegyelem legfőbb ténye­zőjének, a hadseregnek egységére se le­het bizonyosan számítani. A német biro­dalom politikai drámája minden való­színűség szerint akkor fog kulmináció­hoz jutni, ha új elnököt kell választani és ezért van nagy jelentősége az új ese­ményeknek, amelyek a császár személye körül folynak. Ha Németországnak új elnököt kellene választania, a mai helyzet szerint a jobboldal jelöltje Hitler, a bal­oldalé pedig Brüning volna, de úgy, hogy kettőjük közül egyik sem tudná maradéktalanul képviselni azt a tábort, amely mögöttük állana. Minden más jelölt a helyzet mai állása szerint esély­telen volna ebben a küzdelemben, vi­szont az sem valószínű, hogy a nemzeti szocialista vezér meg tudná magának kapni a többséget. A jobboldal csak egy óriási kompromisszum jegyében talál­kozhatna össze, amelynek a Hohenzol­­lern-név adna külső megjelenési formát. Ezért roppant jelentősége volna annak, ha Vilmos császár német földön tartóz­kodna akkor, amikor az elnökválasztás aktuálissá válna és nagyon helytelenül és felületesen gondolkozik mindenki, aki azt hiszi, hogy a császár hazatérése nem javítaná, hanem rontaná a restauráció lehetőségét. D­e nem is kell ilyen mesz­­szire és ennyire a bizonytalanságokba nézni, hogy a restauráció aktualitását szemügyre vegyük. Papén kormányzása óta az egész, német államhatalom a bi­rodalmi elnök akaratán és tekintélyén nyugszik. Ennek a kormánynak nincs más támasza, mint az államfő, ellene van a parlament többsége és így nem nehéz elképzelni, hogy ez a kormányzati rendszer a maga mögött álló ideiglenes államfői tekintélyt és hatalmat egy ál­landó hatalommal szeretné fölcserélni. Már maga Papen kancellár sem tagadta, hogy ő monarchista, és Schleicher, ha hallgat is róla, szintén a restauráció híve. A nagy kérdés csupán az, hogy a pár­tok közül melyeket lehetne megnyerni a restauráció gondolatának? Nem lehe­tetlen, hogy Hitler és a nemzeti szocia­listák belemennének a restaurációba és ezen az áron megkaphatnák a hatalmat, noha abban senki se tud ma még ki­igazodni, hogy a nemzeti szocialista mil­liók közül mennyi a monarchista és meny­nyi a monarchista-ellenes. A helyzet min­denesetre az, hogy Németország legna­gyobb problémájává az államfői kérdés nőtt, Németország vajúdásának gordiusi csomója ez a probléma, amelynek elő­nye, hogy elfér beléje minden kompro­misszum és a halálos ellenségek kibékü­lése,­­ hátránya, hogy a külpolitikai atmoszférát nagyban megrontaná s leg­alább is egy időre felkavarná egész Euró­pát. Hindenburg elnök, aki ma is szo­bájában őrzi a császár arcképét, bizo­nyára szívesen válna meg magas hivata­lától, ha ezen az utón módja volna hozzá. A közeljövőre vonatkozóan mégis valószínűtlen, hogy a Hohenzollern kér­dés aktuálissá váljon, ahhoz még az erőviszonyok nagy átcsoportosulása szük­séges. Annyi azonban bizonyos, hogy a császár árnyéka ismét rajta fekszik Né­metországon és a restauráció útja most már visszafelé nem, csak előbbre ha­ladhat. A kisántánt ellenállása a leszerelési kér­désben az európai békét veszélyezteti A Giornale d’Italia szerint eredményesen halad előre a revízió Rómából jelentik: A Giornale d’Italia hosszú vezércikkben foglalkozik a belgrádi kisántántkonferenciával. A lap megállapítja, hogy a kisántánt az utóbbi években sokat veszített jelentőségében. A három állam szövetségében viszályok merültek fel és alapjában hiányzik a gazdasági szolidaritás köztük. A nagy európai problémák dolgá­ban sem fűzi össze igazi egyetértés ezeket az államokat. A leszerelés kérdésében a kis­ántánt félhivatalos sajtója már most igyek­szik hangsúlyozni, hogy a fegyverkezési egyenjogúság elismerése folytán nem lehet gondolni a kisántánt fegyveres erejének csökkentésére. Már­pedig — írja az olasz lap — a kisántánt ellenállása a leszereléssel szemben az európai béke és együttműködés ellen irányul. A keleti jóvátétel kérdésében a kisántantnak alá kell rendelnie magát a a nagyhatalmak általános érdekeinek. Nincs egyetértés a szovjet meg nem tám­a уиштшшишшшатшаташтяшявшт­dási szerződéseinek ügyében sem. Szerbia megtagadta szolidaritását Romániától a szovjettel kiépítendő jóviszony tekintetében. A három kisántant­ állam megegyezésének alapja Belgrád véleménye szerint a szerző­dések revíziója ellen érvényesülhetne, nyílt állásfoglalásként Magyarország ellen, ke­vésbé nyílt, de erőteljes állásfoglalásként­­ Olaszországgal szemben. Bukarest azonban nem akarja elrontani Rómához való viszo­nyát és így az egységes fellépés ebben a kér­­désben is sikertelen maradt. A Giornale d’Italia azután azt fejtegeti, hogy a revíziós mozgalomért nem lehet csak éppen Olaszországot felelőssé tenni, hiszen Lausanneben eltörölték a jóvátételt, Genf­­ben elismerték a fegyverkezési egyenjogú­ságot, ami azt jelenti, hogy a revízió ered- '■ ményesen halad előre és helyeslésre talál nemcsak Angliában, hanem most már Franciaországban is. Olaszország revíziós Harcos és Katona Irta és a Janus Pannonius Társaság ülésén felolvasta: Söveldi Kozma Miklós A Sarmata-pusztán kél a nap. A sár­gára égett, beláthatatlan mezőséget opá­­los gyöngyházszinekbe játssza a nap­sugár. A pusztának szint csak a hajnal és az alkonyat ad. Nappala egytónusúbb még, mint éjszakájának sötétje, melyet átszűrhet csillagfény, ezüstösre világít­hat a hold vagy sötét-feketén gomolyog­­tathat a viharfelhős, ázsiai széltől csap­kodott éjszaka. Egy dombperemen lovas áll. Hegyes, félrevágott kucsmája alól két barna szem kémleli a derengő nyugati látó­határt. Jobbjában leeresztett kelevéz, baljában a megeresztett szár, ijja és puzdrája a hátára lökve. Nyergében könnyen előrehajolva, lovával egy. Nem ember, aki néha lóra ül, nem is centaur, de élete az, hogy lovas. Fordított nyakú, felvágottfejű lova csupa in és ideg, lefojtott tűz, össze­nyomott acélrugó Nem testvére a görög­római művészet stilizált szobortalap­zatra való artisztikus lovának. Hosszú­­szőrű fakó és vékony, de látszik rajta, hogy bír mindent. Ezt az ázsiai lovat és lótestvéreit nagy történelmi hivatás ter­heli. Egy népet visznek sorsa és rendel­tetése felé. Mozdulatlan szoborként áll a lovas, ez a legelőbbre hullámzott kis cseppje a népvándorlás zajgó, egekig csapó ten­geráradata, egyik utolsó hullámcsapásá­nak, mely a magyarságot löki ki a né­pek anyjának öléből, a hatalmas misz­tikus, érthetetlen és felfoghatatlan Ázsiából, hol eddig ez a nép ismeretle­nül csecsemőkorát élte. Ennek a viharzó tengerárnak hullámhegyei és völgyei sodorták őt idáig és sodor­ják még messze nyugatra, bele az ismeretlenbe, hol rá harcok és kalandok, győzelmek és vere­ségek, felszökkenő, ragyogó történelmi idők és sötét vigasztalan mélyrezuhaná­­sok várnak. Szobormozdulatlanul áll a lovasőr­szem. Feje felett darvak húznak nyu­gatra, előtte ismeretlen üresség, de mö­götte most mozdul a puszta. L­ovascso­­portok nyergeinek és nagyon messze hátul egy végeláthatatlan tábor mozdul. Mozdul egy nép, mely indulni készül, hogy vándorlását befejezve nemzetté váljék és most indulása előtt magasra­­szálló füsttel fehér lovat áldoz had­­urának. A barna ázsiai legény keménykötésű lován szimbólum: a harcos, az „Én“, az egyéni tett, a kelet szimbóluma. Ázsia kelő napja aranyos tűzzel raj­zolja ki a lovas körvonalait, de a fél­világot egyszerre befogó napsugár a lovastól messze, nagyon messze, sok száz és száznapi lovaglásra nyugatra ugyanakkor aranyozni kezdi egy várrá erősített város ki-beugró faloromzatát, őrtornyának csipkés, csúcsos tetejét. A messzi nyugati vártoronyban haj­nali őrségváltásra harsog egy kürt. Sod­­ronyinges, alabárdos őrcsapat vonul fel az őrhelyre. A parancsnok mögött sza­bályos rendben az őrlegénység. Parancs­szavak csattannak fel, ütemre dobban­nak a lépések, egyszerre lendülnek kézbe a lándzsák. Mindenki tudja dolgát és helyét, szabályos ritmusra vált az őrség és egyszerre larsan tiszteletadásra a két cserélő őrség kürtje. A várkápolná­ból a hajnali mise hangjai zsonganak az ész felé. Ez a kép is szimbólum: a katona, a Mis, a rendszerbe foglalt tett, a nyugat Ára 16 fillér

Next