Magyarság, 1932. december (13. évfolyam, 271-296. szám)
1932-12-22 / 288. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASARNAP 32 FILL AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL BUDAPEST, új kerület, aradi utca asz. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294-32, 294-33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62 POSTAFIÓK 129 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1932 DECEMBER 22. CSÜTÖRTÖK Xlll. ÉVFOLYAM, 288. (3540.) SZÁM A császár árnyéka Berlin, december hó Néhány nap óta ismét egyre élénkebben foglalkozik a világsajtó és ezúttal a német közvélemény is azokkal a hírekkel, amelyek Vilmos császár visszatéréséről, vagy pedig a dinasztia egy másik tagjának trónraültetéséről szólanak. A Hohenzollern-kérdés az elmúlt évek folyamán nem egyszer bolygatta már föl az európai közvéleményt, azonban a helyzet idáig mindig az volt, hogy a restauráció sorsa jobban érdekelte a külföldet, mint a német társadalmat, amely egyrészt más politikai vágányokon szaladt a maga céljai után, másrészt pedig a probléma a maga teljességében mindig felszín alatt maradt, sokkal inkább el volt titkolva, mint a külföldön. Most azonban a helyzet egészen más, mint idáig volt. Vilmos császár visszatérésének kérdését az tette aktuálissá, hogy a birodalmi elnök pár nappal ezelőtt visszavonta több szükségrendeletét a Schleicher-kormány tanácsára és ekkor kiderült, hogy a császár visszatérését tiltó rendelet már több mint egy éve nincsen érvényben, tehát a Kaiser bármikor visszatérhetne, akár Potsdamba, akár valamelyik birtokára — ez ellen senki sem tehetne semmit. Maga az a lehetőség, hogy Vilmos császár elhagyhatná doorni magányát és visszajöhetne német földre, még egymagában nem támasztaná ugyan alá azt a föltevést, hogy a Hohenzollern kérdés aktuálissá vált, azonban nyílt titok, hogy a Schleicher-kormány múlt vasárnapi minisztertanácsán részletesen megvitatták a hazatérés lehetőségeit, a doorni udvarban pedig úgyszólván hónapok óta állandó tanácskozások folynak, amelyekből egy külön császári diplomácia tevékenységének körvonalai bontakoznak ki. Napokkal ezelőtt már olyan pozitív hírek is voltak, hogy Vilmos császár egyik keletporoszországi birtokára költözik, és a világlapok megállapították, hogy ez ellen a visszatérés ellen sem Franciaország, sem bármelyik más nagyhatalom sem tiltkozhatik.Ha meggondoljuk, hogy a háború végén az antant a „háborús bűnösök“ listáján elsőnek Vilmos császár kiadatását követelte a németektől, akkor látnunk kell, hogy az idők nagyon megváltoztak azóta, a viszszatérésből, vagy akár a restaurációból is alig lehetne ma már világpolitikai kérdést csinálni, az egész probléma a német nép belügyévé vált, illetve fejlődött viszsza. A német törvények megengedik, hogy Vilmos császár visszatérhessen és ha a német nép vagy az államhatalom úgy fogja akarni, akkor Vilmos ismét elfoglalhatja trónját vagy a maga, vagy személyében. A kérdés tekintetében tehát a külpolitikai momentumok ma már alig bírnak jelentőséggel, annál érdekesebb azonban a mélyére nézni annak, hogy német belpolitikai szempontból hogy áll az esetleges restauráció kérdése? Hónapokkal ezelőtt több cikkben beszámoltunk arról, hogy kik akarják és kik nem akarják Németországban a császárság visszaállítását és részleteztük azt is, hogy a német monarchisták hogyan képzelnék el a restaurációt: Vilmos császár, a Kronprinz, vagy a Kronprinz legidősebb fiának személyével e? A problémának ez a Személyi része azóta nem változott meg, hiszen ennek a tisztázódása csak bizonyos események bekövetkezésével válik lehetővé — azonban az egész kérdést körülölelő belpolitikai szituáció egészen más, mint hónapokkal ezelőtt. Mindenki, aki a német viszonyokkal valamennyire is ismerős, tisztában van azzal, hogy a birodalom politikáját ma már közel két esztendeje úgyszólván kizárólag Hindenburg birodalmi elnök irányítja. Akik Németországban uralmon vannak, vagy uralomra jutottak, azok Hindenburg akaratából vagy engedélyéből kormányoznak, akik pedig ellenzékei vagy ellenségei a mostani rendszernek, azok, úgyszólván kivétel nélkül, mind Hindenburgtól kaptak visszautasítást, háttérbe szorítást, selyemzsinórt. Ilyenformán egészen természetes, hogy a német belpolitika szenvedélyes nézeteltérései ma már eljutottak egész az államfői székig, az államfő személye centrális problémája lett a birodalom életének, amelyen még óriási dolgok fognak megfordulni. Németországban mindenki érzi, hogy komoly jelentősége van annak, hogy az új Reichstag nagy többséggel megszavazta a birodalmi elnök helyettesítéséről szóló törvényjavaslatot, amely egy elkerülhetetlenül szükséges elővigyázatossági lépésnek látszik az elkövetkező eshetőségekre. Valóban, a német helyzetet mindenki helytelenül ítéli meg, aki nem Hindenburg személyén keresztül akarja ezt az egész bonyolult szituációt érzékelni. Amíg Hindenburg él, addig rend és nyugalom lesz Németországban, de ha a birodalmi elnöki szék hirtelen megüresedne, akkor a harc minden valószínűség szerint olyan elemi erővel törne ki, amelyben még a rend és fegyelem legfőbb tényezőjének, a hadseregnek egységére se lehet bizonyosan számítani. A német birodalom politikai drámája minden valószínűség szerint akkor fog kulminációhoz jutni, ha új elnököt kell választani és ezért van nagy jelentősége az új eseményeknek, amelyek a császár személye körül folynak. Ha Németországnak új elnököt kellene választania, a mai helyzet szerint a jobboldal jelöltje Hitler, a baloldalé pedig Brüning volna, de úgy, hogy kettőjük közül egyik sem tudná maradéktalanul képviselni azt a tábort, amely mögöttük állana. Minden más jelölt a helyzet mai állása szerint esélytelen volna ebben a küzdelemben, viszont az sem valószínű, hogy a nemzeti szocialista vezér meg tudná magának kapni a többséget. A jobboldal csak egy óriási kompromisszum jegyében találkozhatna össze, amelynek a Hohenzollern-név adna külső megjelenési formát. Ezért roppant jelentősége volna annak, ha Vilmos császár német földön tartózkodna akkor, amikor az elnökválasztás aktuálissá válna és nagyon helytelenül és felületesen gondolkozik mindenki, aki azt hiszi, hogy a császár hazatérése nem javítaná, hanem rontaná a restauráció lehetőségét. De nem is kell ilyen meszszire és ennyire a bizonytalanságokba nézni, hogy a restauráció aktualitását szemügyre vegyük. Papén kormányzása óta az egész, német államhatalom a birodalmi elnök akaratán és tekintélyén nyugszik. Ennek a kormánynak nincs más támasza, mint az államfő, ellene van a parlament többsége és így nem nehéz elképzelni, hogy ez a kormányzati rendszer a maga mögött álló ideiglenes államfői tekintélyt és hatalmat egy állandó hatalommal szeretné fölcserélni. Már maga Papen kancellár sem tagadta, hogy ő monarchista, és Schleicher, ha hallgat is róla, szintén a restauráció híve. A nagy kérdés csupán az, hogy a pártok közül melyeket lehetne megnyerni a restauráció gondolatának? Nem lehetetlen, hogy Hitler és a nemzeti szocialisták belemennének a restaurációba és ezen az áron megkaphatnák a hatalmat, noha abban senki se tud ma még kiigazodni, hogy a nemzeti szocialista milliók közül mennyi a monarchista és menynyi a monarchista-ellenes. A helyzet mindenesetre az, hogy Németország legnagyobb problémájává az államfői kérdés nőtt, Németország vajúdásának gordiusi csomója ez a probléma, amelynek előnye, hogy elfér beléje minden kompromisszum és a halálos ellenségek kibékülése, hátránya, hogy a külpolitikai atmoszférát nagyban megrontaná s legalább is egy időre felkavarná egész Európát. Hindenburg elnök, aki ma is szobájában őrzi a császár arcképét, bizonyára szívesen válna meg magas hivatalától, ha ezen az utón módja volna hozzá. A közeljövőre vonatkozóan mégis valószínűtlen, hogy a Hohenzollern kérdés aktuálissá váljon, ahhoz még az erőviszonyok nagy átcsoportosulása szükséges. Annyi azonban bizonyos, hogy a császár árnyéka ismét rajta fekszik Németországon és a restauráció útja most már visszafelé nem, csak előbbre haladhat. A kisántánt ellenállása a leszerelési kérdésben az európai békét veszélyezteti A Giornale d’Italia szerint eredményesen halad előre a revízió Rómából jelentik: A Giornale d’Italia hosszú vezércikkben foglalkozik a belgrádi kisántántkonferenciával. A lap megállapítja, hogy a kisántánt az utóbbi években sokat veszített jelentőségében. A három állam szövetségében viszályok merültek fel és alapjában hiányzik a gazdasági szolidaritás köztük. A nagy európai problémák dolgában sem fűzi össze igazi egyetértés ezeket az államokat. A leszerelés kérdésében a kisántánt félhivatalos sajtója már most igyekszik hangsúlyozni, hogy a fegyverkezési egyenjogúság elismerése folytán nem lehet gondolni a kisántánt fegyveres erejének csökkentésére. Márpedig — írja az olasz lap — a kisántánt ellenállása a leszereléssel szemben az európai béke és együttműködés ellen irányul. A keleti jóvátétel kérdésében a kisántantnak alá kell rendelnie magát a a nagyhatalmak általános érdekeinek. Nincs egyetértés a szovjet meg nem táma уиштшшишшшатшаташтяшявштdási szerződéseinek ügyében sem. Szerbia megtagadta szolidaritását Romániától a szovjettel kiépítendő jóviszony tekintetében. A három kisántant állam megegyezésének alapja Belgrád véleménye szerint a szerződések revíziója ellen érvényesülhetne, nyílt állásfoglalásként Magyarország ellen, kevésbé nyílt, de erőteljes állásfoglalásként Olaszországgal szemben. Bukarest azonban nem akarja elrontani Rómához való viszonyát és így az egységes fellépés ebben a kérdésben is sikertelen maradt. A Giornale d’Italia azután azt fejtegeti, hogy a revíziós mozgalomért nem lehet csak éppen Olaszországot felelőssé tenni, hiszen Lausanneben eltörölték a jóvátételt, Genfben elismerték a fegyverkezési egyenjogúságot, ami azt jelenti, hogy a revízió ered- '■ ményesen halad előre és helyeslésre talál nemcsak Angliában, hanem most már Franciaországban is. Olaszország revíziós Harcos és Katona Irta és a Janus Pannonius Társaság ülésén felolvasta: Söveldi Kozma Miklós A Sarmata-pusztán kél a nap. A sárgára égett, beláthatatlan mezőséget opálos gyöngyházszinekbe játssza a napsugár. A pusztának szint csak a hajnal és az alkonyat ad. Nappala egytónusúbb még, mint éjszakájának sötétje, melyet átszűrhet csillagfény, ezüstösre világíthat a hold vagy sötét-feketén gomolyogtathat a viharfelhős, ázsiai széltől csapkodott éjszaka. Egy dombperemen lovas áll. Hegyes, félrevágott kucsmája alól két barna szem kémleli a derengő nyugati látóhatárt. Jobbjában leeresztett kelevéz, baljában a megeresztett szár, ijja és puzdrája a hátára lökve. Nyergében könnyen előrehajolva, lovával egy. Nem ember, aki néha lóra ül, nem is centaur, de élete az, hogy lovas. Fordított nyakú, felvágottfejű lova csupa in és ideg, lefojtott tűz, összenyomott acélrugó Nem testvére a görögrómai művészet stilizált szobortalapzatra való artisztikus lovának. Hosszúszőrű fakó és vékony, de látszik rajta, hogy bír mindent. Ezt az ázsiai lovat és lótestvéreit nagy történelmi hivatás terheli. Egy népet visznek sorsa és rendeltetése felé. Mozdulatlan szoborként áll a lovas, ez a legelőbbre hullámzott kis cseppje a népvándorlás zajgó, egekig csapó tengeráradata, egyik utolsó hullámcsapásának, mely a magyarságot löki ki a népek anyjának öléből, a hatalmas misztikus, érthetetlen és felfoghatatlan Ázsiából, hol eddig ez a nép ismeretlenül csecsemőkorát élte. Ennek a viharzó tengerárnak hullámhegyei és völgyei sodorták őt idáig és sodorják még messze nyugatra, bele az ismeretlenbe, hol rá harcok és kalandok, győzelmek és vereségek, felszökkenő, ragyogó történelmi idők és sötét vigasztalan mélyrezuhanások várnak. Szobormozdulatlanul áll a lovasőrszem. Feje felett darvak húznak nyugatra, előtte ismeretlen üresség, de mögötte most mozdul a puszta. Lovascsoportok nyergeinek és nagyon messze hátul egy végeláthatatlan tábor mozdul. Mozdul egy nép, mely indulni készül, hogy vándorlását befejezve nemzetté váljék és most indulása előtt magasraszálló füsttel fehér lovat áldoz hadurának. A barna ázsiai legény keménykötésű lován szimbólum: a harcos, az „Én“, az egyéni tett, a kelet szimbóluma. Ázsia kelő napja aranyos tűzzel rajzolja ki a lovas körvonalait, de a félvilágot egyszerre befogó napsugár a lovastól messze, nagyon messze, sok száz és száznapi lovaglásra nyugatra ugyanakkor aranyozni kezdi egy várrá erősített város ki-beugró faloromzatát, őrtornyának csipkés, csúcsos tetejét. A messzi nyugati vártoronyban hajnali őrségváltásra harsog egy kürt. Sodronyinges, alabárdos őrcsapat vonul fel az őrhelyre. A parancsnok mögött szabályos rendben az őrlegénység. Parancsszavak csattannak fel, ütemre dobbannak a lépések, egyszerre lendülnek kézbe a lándzsák. Mindenki tudja dolgát és helyét, szabályos ritmusra vált az őrség és egyszerre larsan tiszteletadásra a két cserélő őrség kürtje. A várkápolnából a hajnali mise hangjai zsonganak az ész felé. Ez a kép is szimbólum: a katona, a Mis, a rendszerbe foglalt tett, a nyugat Ára 16 fillér