Magyarság, 1934. december (15. évfolyam, 268-291. szám)
1934-12-01 / 268. szám
г вшвш 1934 december 11, szombat A szerb terror elöl menekültek a horvátok Genfből jelentik: A Courtier de Geneve 'Ki a vádlott*? című vezércikkében megállapítja, hogy a szerb emlékirat semmi újat és semmi szenzációsat sem hozott. Nyilvánosan csak az állapítható meg, hogy Szerbia három vádpontra próbálja felépíteni vádjait Magyarország ellen. Ha a szerbek ennyire agyarkodnak Magyarország ellen — folytatja a lap —, miért nem magyarázzák meg inkább, miért találhatók olyan nagyszámban emigránsok Magyarországon és a világ minden táján. Nemcsak Seraingben, hanem egy amerikai népgyűlésen tízezer ember jelenlétében mondatták ki Sándor király halálos ítéltét. Vajjon nem a szerb terrorizmus-e az oka annak, hogy annyi horvát ember kénytelen hazájából eltávozni? A magyar—horvát állami együttélés idején Budapest és Zágráb között kitűnő volt a viszony s egyetlen politikai bűntény sem történt. A lengyel sajtó a Magyar igazság mellett Varsóból jelentik. A lengyel sajtó a genfi délszláv lépés megítélésében határozottan magyarbarát álláspontot foglal el. Egyetlen lap sincs, amely elismerné a Magyarország ellen emelt délszláv vádak jogosultságát s az egész sajtó nyomatékosan figyelmezteti Délszláviát, hogy ne ragadtassa el magát elhamarkodott intézkedésekre. A délszláv lépésnek, a lengyel lapok véleménye szerint, legfeljebb az a következménye lehet, hogy az európai államok nemzetközi egyezményt kötnek a politikai terrorizmus leküzdésére, ezen túlmenően azonban nem tartanak helyesnek semmiféle más lépést. Lengyelország, a Kurier Poranny megállapítása szerint, Genfben is ezt az álláspontot foglalja el, minthogy egyedül ez felel meg a teljes tárgyilagosságnak. Marseille polgármestere beismeri, hogy elsősorban a francia hatóságok felelősek Párisból jelentik: Sabiani, a Bouche du Iabbne megye képviselője, marseillei helyettes polgármester Párisban az Ambassadeurs előadótermében nagy érdeklődéssel kísért előadást tartott, amelyben a marseillei merénylettel kapcsolatos felelősség kérdésével foglalkozott. Tényekre és okmányokra támaszkodva bebizonyította, hogy a felelősség elsősorban a francia hatóságok egy részét terheli. Ha a francia nemzetbiztonsági hivatal — mondotta az előadó — közvetlenül együttműködött volna a merénylőkkel, a dolgok akkor sem történhettek volna másképpen. Rámutatott továbbá a belügyminisztérium teljes kötelességmulasztására és sajnálkozott afelett, hogy volt idő, amikor Marseille városát vádolták meg, holott a biztonsági intézkedések megszervezésénél a marseillei városi tanácsot teljesen mellőzték. Végül is Sabiani szerint a felelősséget teljes mértékben Sarraut, az akkori belügyminiszter és hivatalnokai viselik. Látogatás a szentesi görögkeleti eklézsián , Szentes, november hó 1 A viharvert görögkeleti magyar mozgalom elistolitói, mint ismeretes, a szentesi görögkeleti hívek voltak, akik már 1907-ben kérték Cicatricis Lajos dr. akkori alispán útján Apponyi Albert gróf kultuszminisztertől a magyar nyelvű rítus bevezetését. A miniszter rendelete elvileg el is ismerte a görögkeleti magyar egyházat, ám a gyakorlati megvalósulás bizony majdnem két évtized múlva következhetett be Németh István pappá választásával kapcsolatban. Aztán, mint ismeretes, megindult a püspökséggé szervezkedés kanossza járása, amely ellen a kultuszminiszter kétizben is rendeletet adott ki; először, amikor Németh püspökké választását érvénytelennek mondta ki, másodszor pedig legutóbb, amikor szirjakobita püspökké szentelésének s metropólitai címmel Való felruházásának elismerését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy valamennyi hívének ehhez a kerületi szektához kell f csatlakoznia. Elakadt az égi szánkó Irta: Szabó József Az eset még 1915-ben történt, amikor a kisfiú még csak hatodik életévét járta, de amikor lelkéről lemostak már mindent boldog derűt és kék szemeiből minden mosolyt, szomorú és széparcú anyjának könnyei, amelyeket feketehajú és fehérarcú mama édesapja távolléte miatt hullatott. Egyik decemberi nap délutánján, talán egy héttel karácsony ünnepe előtt, úgy négy óra tájban, amikor már a tihanyi bencés kolostor templomának kettős tornya éppen eltakarta a lebukó nap vérpiros korongjának peremét s a hullámverés után elcsendesedett víz olyannak látszott mintha valaki, talán az öreg Dékány sekrestyés hirtelen betakarta volna a fóki nagytemplom új, vörös szőnyegével, a balatonparti sétányon lépdelt édesanyja mellett. Ahogy a túlsóoldali hegyeket és a víz vörös színét figyelgette, azért jutott eszébe a Dékány Imre bácsi és a piros szőnyeg, mert kevéssel előbb még a templomban voltak, ahol, mialatt mama a Jézus szobra előtt imádkozott térdepelve, hogy apa jöjjön haza karácsonyra Szerbiából, azalatt Imre bácsi éppen teregette a nagy oltár előtt az új, piros szőnyeget. Ahogy elgondolkozva sétált az esthajnalban anyjával, aki talán akkor is imádkozott, mert szünet nélkül csak az égbolt felé nézett, hirtelen feketébe borult a vöröslő ég és biborszinü víztükör s a következő pillantásban már sűra havat szitált a kisfiú kabátja prémgallérjára a Füred felől föltámadott szél. — Mama! Esik a hós Szánházunk! — kiáltott fel és derült lett az arca. Az érces örömkiáltás olyan volt — villant anyja emlékébe, mint sokkal később rágondolva ennek a délutánnak jelentéktelen történetére, elmondta neki, mint másfél évvel előbb, 1914 előtt, amikor még mind a négyen itthon voltak. Apa és nővérke is, aki most a pesti intézetben tanul. Hullt a hó a méteres vastagra befagyott tó jegére és apa szánkón húzta kettőjüket: Zsófikát és a fehérbundás, medvebocsnak csúfolt Józsit. Aki lecsúszva a szánkóról, úgy gurult a jégen, mint a hólapda. — Istenem — sóhajtott föl, úgy hogy a gyerek is meghallotta és ijedten pillantott föl rá — Istenem, vedd el az emberek szivéből a békétlenség pokolból jött fullánkját. .. — Mama! Édesanyám! — kiabált újból a kisfiú. — Ne sírj mindig. Holnap szánkózunk és ez olyan jó lesz. Ugye, örülsz te is, mama. Mivel most sem kapott biztatást szomorú anyjától ujjongására, mert a mama gondolatai valahol 1914 előtt, meg Szerbia falvai között jártak, elszállt pillanatra felcsillanó derűje és csendesen szólt: Menjünk haza, édesanyám... Fázom... Útközben a közelgő karácsonyt kerülgette gondolatban s a házak felé járva ezt kérdezte: — Hányat alszunk még mama, amig a Jézuska jön? — Nem tudom, kisfiam, nem tudom **- hangzott vontatottan a válasz. — Tavaly tudtad! És szemrehányás érzett a gyerek hangjában, mire magyarázkodnia kellett az anyának, hogy akkor máskép történt minden, mint idén. Akkor üzent a Jézuska, hogyha apa nem is jöhet még újévra, sőt talán húsvétra sem, azért ő elküldi angyalkát ezüst szánján, a menynyezetig érő nagy karácsonyfával és a hintalóval, amit a nővérkének diktált levélben kért tőle. De most nem jött semmi üzenet, apa sem irt már másfél hónapja. Talán jött is már hazafelé és éppen a Jézuska érkezésének napján betoppan. Akkor már bizonyosan késnek az angyalok is és csak másnap érkeznek meg. Ezért nem üzenhetett még a jó Jézuska sem. Mert ő, az Isten fia. Csak biztos dologban üzen, ő a béke és szeretet hirdetője, aki hisz benne, boldog és megnyugodott szivü. Emlékezett később a kisfiú, hogy anyja a szavaknál megállt, feltűnően piros lett az arca, egyik villanyoszlopban is megkapaszkodott, de aztán hirtelen arról beszélt tovább, hogy ilyenkor már sütik az égben a szaloncukrokat és süteményeket, fújják a zenélő kemencék lángjánál a fenyők csillogó, színes díszeit az angyalkák és görgetik a hófelhőket, azért van esténként nagy szél, havazás és azért vörös az égalja Tihany, meg Badacsony fölött. A kisfiú felcsillanó szemekkel hallgatta a csengő szép mesét, gyönyörködött is benne, de amikor abbahagyta pillanatra anyja, hirtelen ezt kérdezte: — Ugye, édesanyám, ha hiszünk a Jézuska segítségében, akkor biztosan nem késnek szentestén az angyalkák és a papa is hozzájön? Jól látta, hogy anyja megremegett válasz közben: —„ Majd még imádkozunk kisfiam, hogy teljesüljön a kívánságunk ... * Otthon imádkozás közben aludtak el, és úgy ébredtek, de apa nem írt levelet még azontúl sem. A kisfiúnak csak az tűnt fel, am'»- mama napról-napra gyorsabban f" , az újság lapjait, többször metnostára, községházára, no meg: elmak a szép balatonparti séták és ehelyett is a templomban voltak, esti harangszóig. Szánkázni sem vitte a mama, pedig vastagon befedett mindent a hó, jégpáncél borult a tóra és egyetlen nagy fehér prémbunda volt a világ, szánok csengőjétől, gyerekek lármájától hangos. Nem siránkozott azért, mert anyját eddiginél is többször látta könnyezni, amiért apa nem írt és nem üzent. De az már nyugtalanította, hogy a Jézuska sem üzent, pedig azoknak a pajtásoknak, akiknek a papái vagy hazajöttek vagy el sem mentek. Már hevert reggelenkint egy-egy apró levél és abban az égből jött sorok: „Jó fiú voltál, hozzád jövök... A Jézuska...“ Ezek a fiúk harsogva újságolták neki, ha anyja mellett lépkedve összetalálkozott velük az utcán: — Még kettőt alszunk addig ... — Még egyet alszunk és ... Te mit kértél a Jézuskától, Józsi? — Puskát, kardot, tölténytáskát — válaszolt, de aztán elkomolyodott mindjárt, mert eszébe jutott, hogy még mindig nem kapott üzenetet onnan a tihanyi vörös égbolt felől, hiába folyik ott egyre nagyobb munka, mert mindjobban pirosainak és fehérjének esténkint a felhők és hiába suhan az utcán egyre több karácsonyi fenyővel megrakott csengős szán. Aznap, amikor a szomszédok Ferije azt mondta: Még egyet alszunk a Jézuska jöveteléig, a levél jött a pesti intézetből. A nővérke írta, hogy verset kell mondania az árvák karácsonyfája alatt, hát nem jöhet haza Szentestére, csak másnapra. — Akkor azért nem üzent a Jézuska, — szólt az anya, megpillantva a levél olvasása közben kisfia fürkésző tekintetét. Délután elmegyünk a sebesültek ünnepségére, aztán Rózsa néniékhez. Ott hegedűt hoz neked a Jézuska, finni. *— És itthon? Meghozza a puskát, kardot és tölténytáskát? — Ma reggelre sem üzent, látod. Ha azért biztosan eljön, csak talán késik. Mert sok a gyermek és még több az árva. Először azokhoz jönnek az angyalok. Meg a nagy hóban elakadhat az égi szánkó is. Talán éppen az, amelyiken hozzánk jönnek a szárnyas angyalok ... — Szárnyas lovakon — egészítette ki a muzsikáló mesét, mert ezt a múlt évben is hallotta, jutott eszébe. Csak... A Görög-udvar Kiváncsi voltam betekinteni ennek a sokat szerepelt egyházközségnek életébe, melyet a hívek nagyobb részének kiválása is meglehetősen bizonytalan életre kárhoztatott. A szentesi Kossuth-utcán áll a kis templom, házak közé beépítve. Katolikus fogalmak szerint inkább kápolnának nevezhető ez az 1700-as években emelt kis templomépület, amit rácsos kerítés választ el az utca mindennapi forgatagától. A templom belső kapujától jobbra egy márványszerű síremlék áll, amelynek elmosódott ciril betűiből bizony bajos volna megtudni, ki nyugszik alatta. Valamikor, — görög szokás szerint, — ez volt a temetkezőhely is, a többi sírok azonban az idők folyamán mind kipusztultak, csak ez az elv maradt ki, a város közepén furcsa hatást keltően mindazokra nézve, akiknek a szeme nem szokta meg a könyvekereskedés, cukrosbolt és templom szomszédságában a temetőt. Az ember nem is hinné, milyen csendes fertálya Szentesnek az úgynevezett görögudvar, amelynek előterében a templom áll. Ha istentiszteletet tartottak vasárnaponként, akkor is alig egy-két hivő vett részt azokon: orgonájuk sincs s egy Mindszentről átjáró állami tanító énekelt a híveknek miséiken. Az ikonosztáz primitiv szentjei középkori képek naivitásával hatnak s legfeljebb csak a pap fényes ornátusa és a tömjén ad vidám exotikus szint az egész miliőbe. Most pedig rövid megszakítással hónapok óta csendes a templom, amióta Németh István nem tarthat istentiszteletet. A templom mellett egyemeletes, csinos ház áll, földszintjén borbéllyal, hölgyfodrásszal, rádiókereskedővel, trafikkal, meg egy-két divatárukereskedéssel. Ez volna a „püspökvár“, bár az egész lelkész lakosztály csak három szobából áll, amelyhez egy falépcsőn lehet feljutni. Érdeklődünk Németh István után s megtudjuk, hogy nincs odahaza, sőt Szentesen sincs. Hogy hol van és hogy miikor jön haza, nem mondják meg. Megyünk a szentszéki jegyzőhöz, Gyuricza Jenőhöz, aki az alapító Család leszármazottja, az nem nyilatkozik semmiről. Általában homály vesz itt körül mindent. Nem szívesen nyilatkozik senki, bizalmatlanok, — különösen az újságírókkal szemben, pedig már megszokhatták az újságcikkeket, amiből március 16-ike óta, — amikor az úgynevezett „püspökválasztás“ történt, bőséges részük volt. Megemlítem Gyuriczának az egyik hétfői helyi újság cikkét, amelyben az foglaltatik, hogy Némethtől most már úgy, mint Kira Antal egyházgondnok elfordultak s ezt bejelentették Parkas Béla dr. főispánnak is. — Nem mondok semmit, — válaszolja lakonikusan Gyuricza. — Hogy mit mondtunk a főispán úrnak, az csak őreg, meg az egyházra tartozik, a lapoknak nem mondunk semmit. Az athéni egyetem biztos lesz Szentesen! A Németh Istvántól elszakadt híveket most a budai szerb püspök rendelete folytán a hódmezővásárhelyi lelkész gondozza lelkileg. Ezeknek legöregebbje, Kelenczés György, már jóval túl jár a nyolcvanon s valamikor, mint gondnok, hosszú évekig kezelte az egyház pénzét. Ezek még most is igen vehemensen sérelmezik, hogy őket Németh István kizárta az egyházból és a templomból, úgyhogy végül is a budai szerb püspökhöz fordultak elkeseredésükben, de azért mind jó magyarnak vallja magát. Már csak azért is, mert egyikük sem tud egy szót sem szerbül vagy másmilyen nyelven a görögkeletieknek. — Bizony már nagyon ideje volna, ha rend lenne a kis egyházunkban — mondja az egyik Kelencés —, mert így sehogy sincsen jól a dolog. Van papunk, aki nem a papunk, van templomunk és végül mégse járhatunk bele, magánháznál kell tartani az istentiszteleteket. Pedig már a főispán úr utján, — akinél küldöttségben voltunk —■, kértük a miniszter úr őnagyméltóságát is, hogy rendezze a mi dolgunkat. — Bizony, soha még ilyen furcsa állapotok nem voltak az egyháznál, mióta az eszemet tudom... De még azelőtt se. Megtudjuk, hogy a „görög udvarnak“ a rengeteg üzletbérből igen tekintélyes jövedelme van. Ez a jövedelem képezi most Németh István lelkészi javadalmát, aminek folytán a második virilis Szentes képviselőtestületében. Igaz, hogy adóját, mint diplomásnak, duplán számítják. A görg udvar mellett van egy másik görög ház is, de ez az egyházvagyonnal nincsen semmiféle összefüggésben. Ez az úgynevezett Harisson-alapítványnak a tulajdona, valamelyik Szentesen élt Harissonnak a hagyatékából való, amelynek a család részéről már csak egy haszonélvezője él: egy idősebb Harisson-kisasszony, az is külföldön lakik valahol. Ha ez meghal, az alapítványi vagyon további haszonélvezője az athéni egyetem lesz. Hát különös világot találtam a szentesi görögkeletieknél A kétfelé megosztott kisegyház változatos napokat él egy hosszabb idő óta. Hogy hová fog majd mindez vezetni, mi lesz az ügyek kifejlődése itten, az arra ma igen bajos választ találni. Egy azonban bizonyos: a görögkeleti magyar egyházszervezkedést visszasorvasztani nem lehet. Ez élő valóság. Csak még a megfelelő keretek és törvényes biztosítékok hiányzanak hozzá. Hisszük, hogy ezek se fognak soká váratni magukra. Palasovszky Béla