Magyarság, 1938. március (19. évfolyam, 48-72. szám)
1938-03-05 / 52. szám
Ára képes melléklettel együtt 10 fillér ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 10 FILL. VASÁRNAP 20 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁR! CSEKKSZÁMLA: 28990 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 2. POSTAFIÓK: 55. SZÁM BUDAPEST, 1938 MÁRCIUS 5. SZOMBAT FŐSZERKESZTŐ: PETHŐ SÁNDOR FŐMUNKATÁRSI AJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: IL. HUNYADI JÁNOS ÚT 2 TELEFON: *15-60-10 (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐSÉG VI. ARADI UTCA 8. TELEFON: 11 54-61, I 54 62. HIRDETÉSI OSZTÁLY IV, VÁCI UTCA 34. TELEFON: •18 88 66. MENETJEGYIRODA, UTAZÁSI ÉS KÖNYVOSZTÁLY IV, ESKÜ-UT 6. TELEFON: 18 12 10 XIX. ÉVFOLYAM, 52 (5078) SZÁM Amíg egy parancsolom eljut odáig... Írta: Katona Jenő Huszonegy vádlott várja ítéletét az egykori Arisztokrata Club, most kommunista szakszervezet palotájának „törvénytermében“, a vádlottak padján. Huszonegy vádlott, akik közül nem egy ott állott a világforradalom kezdeténél, amikor a német vezérkar segítségével Lenin orosz földre érkezett, majd tanúi lettek a világforradalom bolygó zsidója, Trockij száműzetésének, látták Zinovjev és Kamenev perét, a bolsevista „pátriárkák“ és „egyházatyák“, „próféták“ és agitátorok első pörbefogatását, azután, következő lépcső gyanánt, a hadsereg „megtisztítását“, Tuhacsevszkijék elvérzését, hogy most órájuk kerüljön a sor és velük egyszersmind az eddigi bűntársak, a GPU-cinkosok, Jagoda és társai büntető és bosszuló óráira. Vér és vér és az istenek még mindig szomjaznak. Vért szomjaznak e telhetetlen istenek és a forradalmak örök törvényeként e forradalom is elnyeli létrehívóit. Most is minden amellett szól, hogy halálos ítélet verdiktjével végez az a diktatúra ellenzékével, amely az ötágú csillag és a sarló és kalapács jegyében működik. S aki a diktatúrák természetrajzát ismeri, ezen nem talál semmi csodálnivalót. Bármilyen szimbólum jegyében, bármilyen ideológia fanatizmusától hajtva, vagy frázisaitól leplezve, bármily különböző szociális tartalommal telítve és gazdasági érdekek szolgálatában, egyben mindnyájan megegyeznek, hogy ellenzéküket minden eszközzel kiirtandó ellenségként kezelik és a másként gondolkodókkal szemben egyetlen meggyőző érvük: a börtön és a vesztőhely. Ahol a kritika szabadsága, az egyén méltósága, a lelkiismeret szentsége, már egy tenyérnyi helyet sem kaphat, ahol a nagy emberi alapértékek egyik legnagyobbját, a helyes, belső, kényes önkritikától ellenőrzött, lelkiismeret szabályozta szabadságot, mint ócska, polgári és keresztény előítéletet megvetik, ahol az istenivel együtt a humánus is az avatag, kiirtandó holmik közé kerül, ott természetes tragikus következmény a halálos ítélet. Ahol a párt és állam, mint Hobbes szörnyű Leviathanja üli meg a közösséget, vért, velőt, eszmét, álmot, hitet, szabadságot szomjazva, ott bármi okon és ürügyön, bármily mértékben ellenszegülő csak egyre számíthat és ez a halál. Azok, akik most a moszkvai ügyész előtt egymásután vállalják magukra a legszörnyűbb vétkeket, egyebek között Gorkij teljesen értelmetlen és fölösleges meggyilkolását is, a szovjet első alapítói voltak. A rettenetes méretű orosz kísérlet, az első nagy kollektív laboratórium, melyet embervér támaszt és tapaszt, berendezőjének, a marxizmus betűparancsát félelmetes hidegséggel végrehajtó Leninnek olyan kedves tanítványa, mint például Buhharin. A bolsevista párt régi vezérsége Lenin, Trockij, Zinovjev, Kamenev, Rikov, Radek, Tomski és Sztálinból állott. Már az előző pörök és ítéletek folytán a mai rendszer és az első kezdet között a kapcsolat megszűnt. Ezek az ítéletek az egész régi bolsevista párt hagyományainak és programjának halálát jelentették, az álmodott utópia teljes elszennyeződését és vérbefulladását, a mostani — Trockij nyilatkozata szerint — pedig egy őrült és idióta véres őrjöngését. Ezek a vádlottak valamikor ott állottak a diktatúra vezérkarában. Maguk is megittasodtak a győzelemtől, nekik is vérrel, ártatlan áldozatok vérével is, voltak rakva kezeik, melyekkel egy „új világ“-ot akartak fölépíteni. Fontos megbízatásokat, hivatalokat, méltóságokat viseltek. A bevallottan materialista kollektivizmus szent szinódusának előkelő tagjai voltak. S most régi érdemeik mégsem feledtethetik el bíráikkal, akik parancsra ítélnek, új bűneiket. Ez is logikus folyománya a diktatúrának, mely csak eleinte és látszólag tűri az „igazhitűek“ kritikáját. A rendszer, mely a vak hitre, a föltétlen parancsuralomra van fölépítve, szükségképpen öli ki a kritikai érzék utolsó rezdülését is. De mert emberek között mindig lesz nézeteltérés, melyet a falanszterrendszerekben meggyőzés, szabad diszkusszió vagy kompromisszum meg nem szüntethet, tehát az ellentmondókat kell megszüntetni. A kritika helyébe a konspiráció lépvén, a kör folyton szűkül- Az ellenzék ilyen formában jelentkezik és szándékainak balsikere esetén a tegnapi barátra épp úgy halál vár, mint ahogy számára is az egyetlen korrigáló eszköz: a zsarnokgyilkosság. Mindenfajta diktatúra előbb vagy utóbb szükségképpen megérkezik ide, ha csak hordozójának egészen rendkívüli, gigantikus alakja az önkéntes, szabad követést egy ideig önmagától, kényszerítő eszközök nélkül is nem biztosítja. De hol van egyáltalán ilyen diktatúra és meg lehet-e azt előre bármelyikről állapítani? Mint ahogy meg lehet-e forradalmi úton teremteni egyszerre, a néplélek egy damaszkuszi pillanatával, mely szent őrületben százados mulasztások munkáját hozná létre, a konzervatív alapon való szerves, lassú építés erdményeit? Ki meri lemérni, kinek nem fátyolozódik el tekintete, ha ebbe a mélységbe néz: mikor szabad egy nép, egy közösség érdekében, a forradalom, vagy a diktatúra eszközéhez nyúlni? Egy bizonyos, hogy mindkét esetben borzalmas a terror és mindkét, legtöbbször egymást váltogató kísérlet démonai vért szomjaznak, telhetetlenül és csillapíthatatlanul... Ott a spanyol példa rettenetes véres színjátéka, immár kétmillió áldozatával. A lejtőn végig kell bukni, nincs megállás a nagy zuhanásban, a forradalom fölfalja gyermekeit. Az ortodox cárizmus merevsége után következő szörnyű robbanás, az orosz „új világ“ most a materialista, ateista cárizmus politikai formaruháját viseli. Ki tudná megmondani, mennyi maradt meg a régi bűnökből az új őrületek és esztelenségek leple alatt? Egy bizonyos, ha a cárizmust valami expiálhatja, úgy csupán ez a métely, melyet egy egészséges világnak már a kezdet kezdetén egyetemes keresztháboruval kellett volna kiégetni, ahelyett, hogy önsorsára bizta azt s ezzel közvetve bűnrészese lett és felidézőjévé a különböző egyéb parancsuralmaknak. Valamikor, még a huszas években, Seignobos, a Sorbonne tudós tanára azt mondotta, hogy a régi zsarnokságból már semmi sem lehet, de az új még lehetőség és experimentum. Várjon így vélekedik még ma is? Ki tudná lemérni, mennyire cserélődött meg a szovjetdinamika tana, milyen átalakuláson ment át a valóságba kényszerített betű és akarat az elmúlt két évtized alatt? A forradalom tanai olykor átlósan megcserélődnek és a diktatúra első apostolai halált szenvednek utolsó társuktól azért, ami ellen egykor együtt küzdöttek. A vörös evangélium, az elsőszámú kollektív kísérlet, az orosz „új világ“ egyik legelső apostola, Trockij, aki kitartott a világforradalom és a világforradalmasítás gondolata mellett, szemben azokkal, akik annak szükségét vagy legalább is időszerűségét vitatták és álmukat egy nép testén akarták egyelőre valósítani, a Zinovjev—Kamenev-per idején éppen emiatt azt állította, hogy a bolsevizmus tana két évtized alatt megcserélődött. A száműzött bolygó zsidó árnya akkor ott lebegett a per vádlottai fölött, akik vele összeköttetésben állottak és ez az árny önigazolásul azoknak elmúlására hivatkozott. De azóta, ha ugyan a híradás igaz, maga Sztálin is újra leszögezte magát egy ifjúmunkásvezérhez írott levelében a világforradalom gondolata mellett és abszolválta azt a trockiji eretnekség minden bűnnél bűnösebb gyanújától... Mit akartak hát e vádlottak most végelemzésben, miért konspiráltak és miért halnak majd meg, ki tudná hitelesen megállapítani? Mint ahogy ki adhat hitelt egy diktatórikus ország bírói tárgyalásának, ezeknek a véres könnyes, riadt, emberméltóságukat megalázó vádaskodásoknak, vészkiáltásoknak, hízelgéssel kevert rettenetes önvádaknak, vallomások visszavonásának, majd egy mondhatatlan éjszaka nem ismert borzalmai után újra való fenntartásának. Ki láthat itt teljes határozott biztonsággal embert, tant, szándékot? Itt, ahol tízmillió embert öltek meg egy „új világ“ megteremtésének reményében, hogy azután az azt megteremteni hivatottak közül is immár tizenötezer vezető bolsevistát vigyenek halálba? A régi cárizmus Ochranájának és beugrató ügynökeinek módszerei, eszközei és gesztusai, a gyűlölt halottak szelleme még véresebb erőszakkal jár vissza az új vörös cárizmus védelmében. A diktatúra valósítói önkezükkel felidézett végzetükbe buknak. A sors magukszőtte hálójukba fonja be őket és a rettenetes, embertelen kísérlet sírjuk fölött tovább rohan pályáján. Most már Sztálint kivéve, aki miközben Napóleont játszik és a francia forradalom puszta analógiájára fogatja le egykori barátait, végleg megfosztja nagyhatalmi lététől a szovjetet — Kijjával azoknak, akik elindították. Vájjon melyik kicsiny szláv nép emelheti még tekintetét az egykori nagyszláv álom, a pánszláv messianizmus örököse felé, bizakodón és reménykedőn? Vájjon egyáltalán milyen lángoló vérhír lephet meg bennünket olyan országból, hol egykor „a szabadság a hó alatt“ lappangott és most a diktatúra a lelkek fölött tombol? Hodzsa: Csehország határai érinthetetlenek és nem tiítjuk a belső ügyeinkbe való beavatkozást A Dunamedencében az államok közötti közeledés az egyenjogúság, a be nem avatkozás és az együttműködés elvei alapján fejlődik . A cseh miniszterelnök nagy beszéde Csehországnak a szomszédaihoz való viszonyáról és külpolitikai helyzetéről Halifax tájékoztatta Parist Hitler és Henderson legutóbbi tanácskozásairól Hodzsa Milán cseh miniszterelnök pénteken általános kül- és belpolitikai nyilatkozatot tett a prágai parlamentben azzal a nyugtalansággal kapcsolatban, amely az utóbbi időben tapasztalható a népek és államok viszonyában. Hodzsa azzal kezdte nyilatkozatát, hogy Csehország nemzetközi szerződései életképesek, és a cseh kormány feltétlenül ragaszkodik ezekhez a szerződésekhez. Csehországnak a különböző hatalmakhoz fűződő viszonyáról szólva, hangoztatta, hogy a hagyományos francia barátság annál hathatósabbnak bizonyul, minél tisztábban bontakozik ki a nemzetközi válság. A francia köztársaságnak a szovjetunióval és Csehországgal kötött szerződései teljes mértékben beváltak, mint az európai béke eszközei. Csehország és vele az európai közvélemény legnagyobb része a megnyugvás és elégtétel érzésével vette tudomásul az angol miniszterelnök legutóbbi kijelentéseit, amelynek minden bizonnyal számottevő és döntő tényezőivé váltak az európai békének. Csehország számára nem az angol birodalommal kötött szerződések, vagy különegyezmények a fontosak, hanem fontos kizárólag az, hogy London elismerje, mennyire fontos angol szempontból is Középeurópa nyugalma, és békéje. — Az eddigi barátságokhoz való ragaszkodás — folytatta — egyáltalán nem zárja ki azt a törekvést, hogy a közöttünk és egyes szomszédaink között még fennálló akadályokat eltávolítsuk az útból. Csehország — mondta — jó viszonyt tart fenn a Dunavölgy államaival, azokkal az államokkal is normalizálódnak a viszonyok, ahol ez eddig nem volt tapasztalható. Olaszország természetszerűen megtartja vezető szerepét a római jegyzőkönyvekben lefektetett szerződések keretében. A Dunamedencében az államok közötti közeledés az egyenjogúság, a be nem avatkozás és az együttműködés elvei alapján fejlődik és az államok közötti együttműködés haladt. Válasz Hitler és Göring beszédeire Csehországnak szonyáról szólva, Németországhoz való vi-diplomáciai eszmecseréire és hangoztatta, rámutatott a két ország, hogy ennek az volt a célja, hogy a közvéle-