Makói Népujság, 1946. május (2. évfolyam, 95-119. szám)
1946-05-01 / 95. szám
1946 május 1. Az értelmiség május elsején Az értelmiség is munkás. És nem alsóbbrendű munkás. Az értelmiség is többet dolgozik a tőkés termelési rendben, mint amennyit munkájáért kap. Az értelmiségnek is szüksége van demokráciára és új gazdasági rendre. Miért? Szüksége van egyszerűen azért, hogy munkáját és annak eredményét, a munkához, az önkifejtéshez való jogait tudatos társadalmi szervezettséggel szélesítse ki. A dolgozó értelmiségnek nincs anyagi érdekellentéte, sem a proletáriátussal, sem a parasztsággal, ő is dolgozik. Az előállított javaknak, közvetlenül, vagy közvetve szerves része. De fölösleges ezt magyarázni, hiszen oly valószerű dolgok, amit az egyszerű tapasztalás megtanít az emberrel. Inkább arról beszéljünk, mi a szerepe az értelmiségnek a népi demokráciáért és az új gazdasági rendért folytatott harcban. A munkás és paraszt csak látszólogokat kapott a Magyarországon fonákul alakuló polgári társadalomban. A fölszabadulás szinte társadalomalatti rétegeket (leginkább a szegény parasztságra mondható ez) dobott föl a birtokonkívüliség nyomorító kalodájából a birtokonbelüliség lehetőségébe. A polgári társadalom nem vetheti szemére a feltörő osztályoknak, hogy az egyenlőséget és szabadságot nem formálisan és csak „politikailag", hanem most már gazdasági és társadalmi egyenlőségig, vagyis az osztálytalan, csak dolgozók társadalmáig akarja kiszélesíteni. Az értelmiség szerepe az, hogy az anyagi szükségszerűségből mozgó társadalmi harcot, mely ösztönös, tudatossá emelje és ezáltal a válságot rövid zökkenőkkel a tervgazdálkodás gazdasági rendjébe állítsa át. Munkája nélkülözhetetlen és még nélkülözhetetlenebb, ha a tervgazdálkodásnak gazdasági alapfeltételeit, a demokráciában a parasztság és munkásság teremti újra. Ez azt jelenti, hogy az értelmiség tudatosítsa, vezesse ezt a harcot. Ehhez azonban nemcsak a demokrácia nacionális megértése, hanem teljes együttérzés szükséges a parasztsággal és munkássággal. Ez az együttérzés teremti meg a bizalmat és a lélek alkotó hevületét. A kommunista kiáltványnak — minket — két tétele ragadott meg. „A polgári társadalomban az élő munka csak eszköz a felhalmozott munka szaporítására. A szocialista társadalomban csak eszköz, mely _ a munkás életfolyamatát szélesbíti, gazdagítja". A másik így hangzik: „A polgári társadalomban a múlt uralkodik a jelen fölött, a szocialista társadalomban a jelen uralkodik a múlt fölött". Ezek lényeges különbségek. Ez az áthajlás annál inkább lesz gazdasági megrázkódtatás és válságnélküli, minél jobban tudatosul és egyben tudatosít az értelmiség az új gazdasági rendért vívott harcban. Az értelmiségnek azt is kell tudni, hogy egyedül és elzártan, talajtalan És nem tud önálló szerepet vállalni. ■ Ha évődik, magyarázza a világot csujpán, kívül fog rekedni és a „véletlen" • arra az oldalra állíthatja, melynek jövője nincs. A munkásosztály az új gazdasági rendszeren keresztül nem a munkás- • ság osztályuralmát akarja, (nem is akarhatja) hanem József Attila köl • tő képzeletével az „Ember öntött csillagát". Ezért harcolni a legnemesebb és legemberibb feladat. Ez a harcos gondolat a munkásság történelmi indulatában kovácsolódott, de az értelmiségben emelkedhet. Veres Péter szavaival az igazság, a becsület, az értelem hevületévé, melynek eszmei gyökerei a minden ember minden fajta testvériségének gondolata. " Május 1-én ezt a gondolatot ünnepeljük dolgozó magyar értelmiség, a munkásság és a parasztság szövetségében. lg. i.) MAKÓI NÉPÚJSÁG. A munka ünnepére írta: Gaál Mária Hetvenhat éves volt az öreg proletár A munka szántotta barázdált homlokát. De az ajka körül tudós mosoly égett, Amikor halálos ágyához hivatta Három emberfiát és az asszonynépet. A kis unokák is összejöttek rendbe, hogy utolsó csókját arcukra lehelje. Felcsillant a szeme édes-bús emléken, Mikor ott játszottak pajkosan ölében. Hirtelen az emlék messzi szárnyra kapta; Mikor neki mesélt az Öreg nagyapja: Hogy lázadt, hogy izgult, amikor hallotta Kossuth katonái, mint keltek bírókra. Mikor meg legény lett igazáért küzdve Hányszor került bajba, csendőrök kezére, Mivel az uraktól a munkásság jussát joggal követelte. — Emlékszel-e anyjuk? — Aztán megtörtélte, De a parázs bennem nem hamvadt el mégse; Átöröklődött az újabb nemzedékre. Het sokat dolgoztam, mi járt mindig érte: Darab száraz kenyér és a kérges kezem, Gúnyos megvetése. De nem lesz így mindig, ti még megéritek. Felcsap a lángtenger, kigyúlnak a szivek. Bújik majd a zsarnok, de nem lesz menekvés. Ellepi a Tenger, égeti a Tűzvész. Oh ez a szent tenger a Népek tengere, Oh ez a szent tűz a Forradalom tüze, S óh ez a szent Föld senki mást nem illet ! Csak a verejtékes földtúró földmívest. — Hogy valóra váljon a mi Szabadságunk, Amire oly nagyon, oly régóta várunk. Május elsején eszménkért hevülve Ünnepelni mennyünk az enyhe erdőre. — Mint isteni szózat, úgy hangzott a szava: Férfi, asszony, gyerek döbbent értelemmel Reszketve hallgatta. De a hang elszállott, nem jött több helyébe. Keserves zokogás hangzott csak a csendbe. Felakadt szemeit vigyázva lezárta Tipegő anyóka, hites felesége. És teltek a napok és múltak az évek. Izmos legényekké serdültek a fiúk. Dolgos asszonyokká a kicsi cselédek. — S jött a háború, pusztítás és átok; Kicsi magzatjaim édesapátokat Többet ne várjátok, hiába várjátok; Siratta az asszony, vérzett szíve-lelke, Mégis a fájdalmát magába rejtette; Főzött, mosott, vasalt, dolgozni is eljárt; Nehogy a gyerekek Nagyon megérezzék az apjuk hiányát. De este, mikor a kicsik elpihentek Megrohanták szívét gyerekkori képek. l . . Nagyapja halálát sosem felejtette, A május elsejét mindig minden évben Áhítatos szívvel titkon ünnepelte. Tiszta ruhát adott kicsi fiaira, Aznapra a munkát mégis abbahagyta. Vidáman mentek ki enyhülést keresve A szabad erdőre, virágos mezőre. Megnyugvást szívére hol találhat máshol, Mint a Természetben úri gőgtől távol. A világ a zsarnok vérengzőknek hódol; Azok asztalára kerül minden jóból. Akik pöffeszkednek elől a templomba; Port verve arcunkba robognak kényesen Szegény házaink közt hatlovas hintóba. A pap a szószékről fegyvereket áldva Véreskezü urak szószóló barátja. Lázadozó lelke keserűen égett . Könnyeivel mosta a virágos rétet; Hulljon átok mindre, ki a vért akarja, Győzzön már végre a Szeretet hatalma. ' Miért nem, küld az ég egy Megváltót újra. \», Hiszen most a világ úgy rá van szorulva. — Mert az igazságot olyan szívből kérte Vigasztalást hozott a Szeretet Törvénye. \ — Mit kívánsz jó asszony, a Megváltót kéred, Hogy keresztre feszítsék újra a pribékekf Isten nem egyet küld, mindnyájunktól várja, Hogy megváltást hozzunk a bűnös világra!. S az asszony szíve ujjongva muzsikált: Megváltozik nemsoká az egész világ; Eljön egy szebb, jobb kor, tudom, érzem, látom — Gyertek fiacskáim és a fényes égbe Tiszta lelketekböl hálaének szálljon! Magukat feledve nem is vették észre, Hogy az Interncionalé szárnyal fel az égbe. ? Elszállt a szent dallam, vitte a szél messze; Világ minden táján kifakadt -rügyezve; Kihajtott amaga szeretet igéje Minden becsületes, dolgos ember szívbe. Munkás karok, igaz eszem, szent akarat * A vérszomjas zsarnok fölött diadalt arat. Nagyravágyó, lakomázó, dőzsölő urak Ember mészár székre, embervágóhidra Nem hurcolnak többet apákat-fiúkat. Hogy letűnt vitézek, álgok, renyhe urak Méregkeveréssel most is foglalkoznak Az mostan ne fájjon, ne zavarjon minket, Hiszen izmos karunk, acélnemes lelkünk Megvéd majd bennünket. !! Felvirradott napunk, a Munka Ünnepe. Szervezett, szabad nép köszönt ma ujjongva Kilencszáznegyvenhat május elseje. Véres éjszakákra nappal derült végre Szálljon hálaének a napsugaras égre. (Makó, 1046. április) \ Az államháztartás takarékossága miatt egyelőre nincs ízéd a kórház államosításáról | Jelentést kér Cseh-Szombathy államtitkár a szükségletről és megküldi a kórház no íz akói ittléte alkalmával megkértük dr. Cseh-Szombathy László népjóléti orvos-államtitkárt, nyilatkozzék néhány szóval az ügykörébe tartozó, makói vonatkozású problémákról. — Államtitkár úrnak tudomása van arról, hogy jóhírnévnek örvendő kórházunk legsúlyosabb óráit éli és ha tovább így tart, napokon belül kénytelen kapuit bezárni. — Sajnos, ez nemcsak helyi jelenség, hanem országos tünet — mondja az államtitkár. — Legtöbb kórházunk szerte az országban a legsúlyosabb anyagi bajokkal küzd. Felszereléseiket egészben, vagy részben nyugatra hurcolták, ezek nélkül pedig zavartalan kórházi működést teljes mértékben nem tudjuk biztosítani. — Van kilátás arra, hogy ezeket az elhurcolt kórházfelszereléseket visszakapjuk ? — A napokban kaptam értesítést arról, hogy a Franciaországba került kórházi felszereléseket, többekközött műtőket, műszereket, ágyakat és fehérneműket a legrövidebb időn belül viszontláthatjuk. Különben ebben az ügyben a Párizsban tartózkodó Gordon Ferenc pénzügyminiszterünk tárgyal. Ezek a felszerelések azonban csak a kisebb hányadot jelentik, a nagyobb és jelentősebb rész Németországban és Ausztriában van s hazahozataluk még több nehézségbe ütközik, azonban már a Franciaországból hazakerülő tárgyak is nagy segítséget jelentenek. — A hazakerülő holmikkal mi történik ? — A Franciaországból visszakerülő felszereléseket azonnal szétosztjuk a fővárosi és vidéki kórházak között, rászorultságuk arányában. Így remény van rá, hogy a makói kórháznak is tudunk majd juttatni belőle. '■ — Kórházunk kritikus helyzete azonnal megszüntethető lenne, ha állami kezelésbe vennék — jegyezzük meg az államtitkárnak. — Az állami kezelésbe vétel egyelőre lehetetlen akadályokba ütközik— kapjuk a felvilágosítást. A pénzügyminiszter a közelmúltban már foglalkozott az államosítás gondolatával, a kormány azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy az állami költségvetés kiadási tételeit a lehető legminimálisabbra kell leszorítani és ilyenformán a közületeknek a saját lábukon kell megállniok. — Tekintettel az elmondottakra, államtitkár úr szerint a kórház támogatására egyelőre semmi remény nincs és felkészülhetünk közeti pusztálására ? — Szó síncs róla— mondja többek között —, a kormány nem államsegély nyújtásával, hanem az ápolási díjak megrendszabályozásával akar a kórházak segítségére sietni. Ezentúl 40.000 adópengőben állapítják meg az ápolási díjakat s így a kórház komolyabb bevételhez jut. Az előző hónapokban az volt a helyzet, hogy ha valakit például 10 napig ápoltak és csak egy hónap múlva tudott fizetni, az a pénz már úgyszólván semmit sem ért, sőt a legtöbb esetben ráfizetéssel járt. Most azonban az ápolt a mindenkori adópengő szerint köteles fizetni. Ha 10 napra előre fizet, úgy a fizetés napján érvényben lévő adópengő vonatkozik rá, viszont ha csak később, hetek vagy hónapok múlva egyenlíti ki tartozását a kórházzal szemben, úgyszintén a fizetés napján megállapított adópengő alapján számolnak el vele.